A luxuscsapda

A földművelés felvirágzása fokozatosan, évszázadok, évezredek alatt történt. Egy gombákat és diót gyűjtögető, nyúlra és szarvasra vadászó Homo sapiens-horda nem alapított egyik pillanatról a másikra állandó falut, és kezdett szántani, vetni és vizet hordani a folyóról. A változás állomásokon át ment végbe, melyek mindegyike csupán apró különbséget jelentett a mindennapi életben.

A Homo sapiens kb. 70 ezer évvel ezelőtt érkezett meg a Közel-Keletre. Az ezt követő 50 ezer évben elődeink remekül megvoltak ott mindenfajta mezőgazdaság nélkül. A terület természeti erőforrásai elegendőek voltak ahhoz, hogy eltartsák annak emberi populációját. A bőséges időkben az embereknek több gyereke született, a szűkösebbekben kevesebb. Az ember, sok emlőshöz hasonlóan, rendelkezik olyan hormonális és genetikai mechanizmussal, amely segít szabályozni a szaporodást. Jobb időkben a nőstények korábban esnek át a pubertáson, és kissé nagyobb eséllyel esnek teherbe. Szűkösebb időkben később következik be a pubertás, és csökken a termékenység.

Ehhez a természetes születésszabályozáshoz kulturális mechanizmusok is járultak. A csecsemők és kisgyerekek, akik lassabban mozogtak és több odafigyelést igényeltek, terhet jelentettek a nomád gyűjtögetők számára. Az emberek ezért próbáltak három-négy év szünetet beiktatni két gyerek között. A nők ezt úgy érték el, hogy sokáig megállás nélkül dajkálták a gyermeküket (a folyamatos szoptatás jelentősen csökkenti a teherbe esés esélyét). Az egyéb módszerek közé tartozott például a teljes vagy részleges szexuális önmegtartóztatás (amelyet talán kulturális tabukkal támogattak meg), az abortusz, és egyes esetekben a gyerekgyilkosság.²⁶

Ezen hosszú évszázadok során az emberek alkalmanként ettek búzamagot, de ez nem képezte az étrendjük fő részét. Körülbelül 18 ezer éve az utolsó jégkorszakot felváltotta a globális felmelegedés. Ahogy emelkedett a hőmérséklet, nőtt az esőzés mértéke is. Az új klíma ideális volt a közel-keleti búza és egyéb gabonafélék számára, amelyek szaporodtak és terjedtek. Az ember több búzát kezdett enni, és ezzel akaratlanul is terjesztette azt. Mivel a magvak tisztítás, őrlés és főzés nélkül fogyaszthatatlanok voltak, az embereknek magukkal kellett vinniük őket ideiglenes táborhelyükre, hogy feldolgozzák. A búzamagvak kicsik, és sok van belőlük, így a szállítás során néhány elkerülhetetlenül leesett és elveszett. Idővel aztán egyre több búza nőtt az emberek kedvenc ösvényei mentén és táborhelyeik közelében.

Amikor az ember felégette az erdőket és bozótosokat, ezzel is kedvezett a búzának. A tűz eltüntette az útból a fákat és bokrokat, lehetővé téve ezzel a búzának és más fűféléknek, hogy ők részesüljenek az összes napfényből, vízből és tápanyagból. Ahol a búza különösen elburjánzott, de bőségesen akadt vadhús és egyéb élelem is, az emberhordák fokozatosan felhagyhattak nomád életmódjukkal, és letelepedhettek először ideiglenes, majd állandó táborokban.

Először talán csak négy hétre, az aratás idejére táboroztak le. Aztán egy nemzedékkel később, ahogy a búza sokasodott és szaporodott, az aratótábor már öt hétig tartott, majd hatig, végül állandó faluvá vált. Ilyen települések nyomait az egész Közel-Keleten felfedezték, különösen Levante (a mai Libanon, Izrael, Szíria és Jordánia) területén, ahol Kr. e. 12 500 és 9500 között a natufi kultúra élte virágkorát. A natufiak vadászó-gyűjtögető emberek voltak, akik tucatnyi vadfajból táplálkoztak, de állandó falvakban éltek, és idejük nagy részét vad gabonafélék gyűjtögetésével és feldolgozásával töltötték. Kőházakat és magtárakat építettek. A szűkös időkre felkészülve tárolták a magvakat. Új eszközöket fejlesztettek ki, például a kőkaszát a vadgabona learatására, és a kőmozsarat és mozsártörőt a magvak megőrlésére.

A natufiak leszármazottai a Kr. e. 9500-at követő években is gyűjtötték és feldolgozták a gabonát, de termeszteni is elkezdték, méghozzá egyre kifinomultabb módokon. Mikor begyűjtötték a magvakat, ügyeltek rá, hogy egy részüket megőrizzék, és a következő évadban elvessék a mezőn. Felfedezték, hogy sokkal jobb eredményt érnek el, ha mélyre dugják őket a földbe, nem csak úgy szétszórják a felszínen. Így hát kapálni és szántani kezdtek. Aztán fokozatosan elkezdték gyomlálni a földeket, megvédeni a növényeket a parazitáktól, majd öntözni és trágyázni őket. Ahogy egyre többet foglalkoztak a gabonatermesztéssel, egyre kevesebb idejük maradt vadászatra és gyűjtögetésre. Szép lassan földművelőkké váltak.

Nem egyetlen lépés választotta el a vadbúzát gyűjtő asszonyt a termesztett búzát gondozótól, így nehéz megmondani, pontosan mikor ment végbe a döntő átállás a mezőgazdaságra. Kr. e. 8500-ra azonban a Közel-Keletet már ellepték a Jerikóhoz hasonló állandó falvak, amelyek lakói idejük legnagyobb részét néhány háziasított növény termesztésével töltötték.

Az állandó falvak megjelenésével és az élelmiszerkészlet felduzzadásával növekedésnek indult a népesség is. A nomád életmód elhagyása lehetővé tette a nőknek, hogy minden évben szüljenek egy gyermeket. A csecsemőket korábban elválaszthatták, mert kásával is lehetett őket etetni. Egyre több munkás kézre volt szükség a földeken. A szintén megszaporodó éhes szájak azonban gyorsan felélték az élelmiszertartalékokat, így új területeket kellett bevetni. Ahogy az emberek elkezdtek betegségek sújtotta településeken élni, a kisgyerekek inkább gabonával, mint anyatejjel táplálkozni, ahogy minden gyereknek egyre több testvérrel kellett versengenie a kásáért, megnőtt a gyerekhalandóság. A legtöbb mezőgazdasági társadalomban legalább minden harmadik gyerek meghalt még 20 éves kora előtt.²⁷ A születések növekedése azonban így is felülmúlta a halálozásokét; az embereknek egyre több gyereke volt.

Az idő haladtával a „búzaalku” egyre terhesebbé vált. A gyerekek tömegével pusztultak, a felnőttek pedig arcuk verejtékével ették kenyerüket. Az átlag jerikói élete Kr. e. 8500 táján nehezebb volt, mint Kr. e. 9500, vagy Kr. e. 13 500 körül. De senki nem vette észre, mi történik. Minden nemzedék úgy élt, ahogy az előző, csupán apró változtatásokat eszközöltek itt-ott. Paradox módon ezek a változtatások, amelyek mindegyike az élet könnyebbé tételét szolgálta, valóságos malomkövet kötöttek a földművelők nyakába.

Miért követtek el az emberek ilyen végzetes számítási hibát? Ugyanazért, amiért az ember az egész történelem során hibásan számolt. Képtelenek voltak teljes mértékben felfogni döntéseik következményeit. Mindig, amikor úgy döntöttek, hogy kicsivel többet dolgoznak – például megkapálják a földet ahelyett, hogy csak szétszórják a magvakat a felszínen –, az emberek azt gondolták: „Igen, keményebben kell dolgoznunk. De milyen bőséges lesz az aratás! Nem kell többé tartanunk a szűk esztendőktől! A gyerekeink sosem fekszenek majd le éhesen!” Így már volt értelme. Aki keményebben dolgozik, annak jobb élete lesz. Ez volt a terv.

És a terv első része simán is ment. Az emberek keményebben dolgoztak. Csakhogy nem látták előre a gyerekek számának növekedését, azt, hogy az extra búzát több gyerek között kell majd szétosztani. A korai földművelők azt sem értették, hogy ha a gyerekeket kásával etetik anyatej helyett, meggyengül az immunrendszerük, és hogy az állandó települések a fertőző betegségek melegágyai. Szintén nem látták előre, hogy ha nagyobb mértékben hagyatkoznak egyféle élelemforrásra, azzal sokkal inkább kiteszik magukat az aszály tizedelésének. Ahogy azt sem, hogy bőséges években a teli magtárak vonzzák majd a tolvajokat és az ellenséget, arra kényszerítve őket, hogy falakat építsenek és őrt álljanak.

De miért nem hagytak fel a földműveléssel az emberek akkor, amikor a terv visszaütött? Részben azért, mert nemzedékeken át tartott, míg az apró változások átformálták a társadalmat, és addigra már senki sem emlékezett arra, hogy valaha másképp éltek. Részben pedig azért, mert a népességnövekedés felégette a hidakat az emberiség mögött. Ha a szántás bevezetése 100-ról 110-re növelte egy falu lélekszámát, ki lett volna az a tíz ember, aki önként éhezik, hogy a többiek visszatérhessenek a régi szép időkhöz? Nem volt visszaút. A csapda bezárult.

A könnyebb élet hajszolása csak még több nehézséget eredményezett, és nem is utolsó alkalommal. Ma is ez történik velünk. Hány friss diplomás vállal megterhelő munkát nagy cégeknél, fogadkozva, hogy olyan keményen fognak dolgozni, hogy 35 éves korukra elég pénzt keresnek a visszavonuláshoz, és végre azzal foglalkozhatnak, ami tényleg érdekli őket? Aztán mire elérik ezt a kort, óriási jelzáloghitelük van, iskolába kell járatniuk a gyerekeiket, családi házban laknak, amelyhez legalább két autó szükségeltetik családonként, és úgy érzik, nem érdemes élni jó borok és drága külföldi nyaralások nélkül. Mihez kezdjenek, menjenek vissza gyökereket ásni? Nem, megduplázzák az erőfeszítéseket, és robotolnak tovább.

A történelem egyik vastörvénye, hogy a luxusból előbb-utóbb alapszükséglet lesz, ami új kötelezettségekkel jár. Ha az emberek egyszer hozzászoktak egy bizonyos luxushoz, attól kezdve magától értetődőnek tekintik azt. Elkezdenek számolni vele. Végül elérnek egy pontra, ahol már nem tudnak meglenni nélküle. Vegyünk még egy ismerős példát a saját korunkból. Az utóbbi évtizedekben számtalan időmegtakarító eszközt találtunk fel, amelyeket arra szánunk, hogy nyugodtabbá tegyék az életet – mosógépet, porszívót, mosogatógépet, telefont, mobiltelefont, számítógépet és e-mailt. Korábban sok munkával járt megírni egy levelet, megcímezni és felbélyegezni egy borítékot, és elvinni a postaládáig. Napokba, hetekbe, esetleg hónapokba telt, mire választ kaptunk. Ma összeüthetek egy e-mailt, elküldhetem a világ másik felére, és (ha a címzett épp online van) egy percen belül választ kaphatok rá. Megspóroltam egy csomó időt és vesződséget, de nyugodtabb lett vajon az életem?

Sajnos nem. A kézzel írt levelek korában az emberek általában csak akkor írtak, ha fontos mondanivalójuk akadt. Nem vetették papírra az első dolgot, ami az eszükbe jutott, hanem apróra átgondolták, mit akarnak mondani, és hogyan fogalmazzák meg. Hasonlóképen átgondolt válaszra is számítottak. A legtöbben nem írtak, és nem is kaptak havi néhány levélnél többet, és csak nagy ritkán éreztek kényszert arra, hogy nyomban válaszoljanak egyre. Ma napi több tucat e-mailt kapok olyanoktól, akik azonnali választ várnak. Azt gondoltuk, időt takarítunk meg; ehelyett tízszeres fordulatszámra pörgettük fel az élet mókuskerekét, és sokkal szorongóbbá, idegesebbé tettük napjainkat.

Egy-egy luddita (az angliai géprombolókat nevezték így a 19. század elején) ellenálló most sem hajlandó e-mail-fiókot nyitni, éppúgy, ahogy évezredekkel ezelőtt egyes hordák nem voltak hajlandók áttérni a földművelésre, és így megmenekültek a luxuscsapdától. A mezőgazdasági forradalomhoz azonban nem szükségeltetett minden horda csatlakozása egy-egy területen. Elég volt egy is. Onnantól fogva, hogy egy horda letelepedett, és nekiállt a földet művelni, történt ez akár a Közel-Keleten, akár Közép-Amerikában, a mezőgazdaságot nem lehetett többé megállítani. Mivel a földművelés megteremtette a gyors népességnövekedés feltételeit, a földművelők pusztán a számuknál fogva felülkerekedtek a gyűjtögetőkön. Azok vagy elmenekültek, hátrahagyva vadászterületeiket szántóföldnek vagy legelőnek, vagy maguk is megmarkolták az eke szarvát. Akárhogy történt is, a régi életmód halálra volt ítélve.

A luxuscsapda története fontos tanulságot hordoz. Az emberiség könnyebb élet utáni hajszája hatalmas erőket szabadított fel, amelyek olyan módon formálták át a világot, amit senki sem látott előre, de nem is akart. Senki nem tervezte el a mezőgazdasági forradalmat, és senki nem törekedett arra, hogy az ember a gabonatermeléstől függjön. Néhány apró döntés – amelyek főleg az éhes hasak megtöltését, és némi biztonság elnyerését szolgálták – együttes hatása már arra kényszerítette az őskori gyűjtögetőket, hogy vizesvödröket cipeljenek a tűző napon.