Perpetuum mobile

Az utóbbi két évszázad forradalmai olyannyira gyorsak és radikálisak voltak, hogy megváltoztatták a társadalmi rend alapvető jellegzetességeinek zömét. A társadalmi rend hagyományosan szilárd volt, és merev. A „rend” szó stabilitást és folyamatosságot sugallt. A gyors társadalmi változások ritkák voltak, a legtöbb átalakulás számos kis lépés eredményeképpen ment végbe. Az emberek általában beletörődtek a status quóba, mondván: „Mindig is így volt, és így is lesz mindig.”

Az elmúlt 2 évszázadban azonban a változás üteme annyira felgyorsult, hogy a társadalmi rend dinamikussá és képlékennyé vált. Jelenleg a folyamatos változás állapotában van. Amikor az újkor forradalmairól beszélünk, hajlamosak vagyunk 1789-re (a francia forradalomra), 1848-ra (a liberális forradalmakra), vagy 1917-re (az orosz forradalomra) gondolni. A helyzet azonban az, hogy manapság minden év forradalmi. Ma már egy 30 éves is őszintén mondhatja a hitetlenkedő tinédzsereknek, hogy „amikor én voltam fiatal, a világ egészen más volt”. Az internet használata például csak az 1990-es évek elején, alig 20 éve terjedt el széles körben. Ma meg már el sem tudjuk képzelni a világot nélküle.

Ezért aztán minden kísérlet a modern társadalom jellegének meghatározására olyan, mintha a kaméleon színét akarnánk meghatározni. Az egyetlen jellemző, amelyben biztosak lehetünk, a szakadatlan változás. Az emberek hozzászoktak ehhez, és ma a legtöbben úgy gondoljuk, hogy a társadalmi rend egy rugalmas valami, amit kedvünk szerint alakíthatunk és fejleszthetünk. A premodern uralkodók legfőbb ígérete az volt, hogy megőrzik a hagyományos rendet, sőt esetleg visszatérnek egy elveszett aranykorhoz. Az elmúlt 200 évben a politikusok legfőbb valutája az az ígéret, hogy lerombolják a régi világot, és jobbat építenek helyette. Még a legkonzervatívabb pártok sem azt ígérgetik, hogy egyszerűen megtartják a dolgokat úgy, ahogy vannak. Mindenki társadalmi reformot, oktatási reformot, gazdasági reformot ígér – és gyakran be is váltják ígéreteiket.

Ahogy a geológusok számítanak arra, hogy a tektonikus mozgásokból földrengés és vulkánkitörés lesz, mi is számíthatunk rá, hogy a drasztikus társadalmi mozgások az erőszak véres kitöréseihez vezetnek. A 19. és 20. század történetét gyakran mondják el gyilkos háborúk, holokausztok és forradalmak történeteként. E nézet szerint a történelem úgy ugrál egyik vérfürdőből a másikba, mint az új cipőjében pocsolyáról pocsolyára szökdécselő kisgyerek; az első világháborúból a másodikon át a hidegháborúig, az örménytől a zsidón át a ruandai népirtásig, Robespierre-től Leninen át Hitlerig.

Ebben van némi igazság, de a csapásoknak ez a túlságosan is ismerős listája egyben félrevezető is. Túlságosan a pocsolyákra koncentrálunk, és elfeledkezünk a közöttük lévő száraz talajról. A legújabb korban nemcsak az erőszak és az iszonyat ért el soha nem látott szintet, hanem a béke és nyugalom is. Charles Dickens azt írta a francia forradalomról: „Azok voltak a legjobb idők, és a legrosszabbak is.” Ez nemcsak a forradalomra lehet igaz, hanem az egész korszakra is, amelynek jöttét jelezte.

Különösen érvényes ez a második világháború vége óta eltelt 7 évtizedre. Ebben az időszakban az emberiség szembesült a teljes önmegsemmisítés lehetőségével, és számos valódi háborút és népirtást élt meg. Mégis ez volt egyben az emberiség legbékésebb korszaka is – messze a legbékésebb. Ez meglepő, mivel ezen évtizedek során több gazdasági, társadalmi és politikai változás történt, mint bármely megelőző korszakban. A történelem tektonikus lemezei eszeveszett tempóban mozognak, a vulkánok mégis legtöbbször szunnyadnak. Az új, rugalmas rend képesnek látszik arra, hogy kibírjon, sőt kezdeményezzen is gyökeres szerkezeti változásokat anélkül, hogy erőszakos konfliktusban omlana össze.¹⁰⁶