HOSSZÚ AZ ÚT A PLUTÓIG

 

 

Messze, messze kint a Plútón, ahonnan a Nap mar csak egy nagyon fényes pöttynek látszik, és csupán egy fagyott, levegőtlen égitest kering a semmiben, most megmozdult valami. Az állandó, halvany csillagfényt hirtelen lámpák ragyogása szaggatta szét. Sárga refktorok világítottak meg egy kör alakú területet, és űrruhás emberek totyogtak oda egy vontatóhajóhoz – melynek burkolatán abszurd módon a Betsy-Anne név állt nagy, fehér betűkkel. Fölkapaszkodtak az oldalán, és bemásztak a légzsilipbe. Kisvártatva halvány lángsugarak izzottak fel a hajtóművek alatt. Az izzás egyszer csak felerősödött, mire a vontató emelkedni kezdett, hogy aztan megállapodjon nem nagy magasságban, egy háborítatlannak tűnő, fagyos ködtenger fölött. A tenger felszíne azonban ekkor fölkavarodott. A Vezeték egy konténerének orra jelent meg egy keresztforma nyílás közepén. Áttört a ködön, és ott állt félig kiemelkedve a néma, élettelen bolygó gyomrából. A vontató fölé lavírozott. Fogókar ereszkedett le, saját, miniatűr hajtóművektől irányítva, és megragadta a konténer orrára szerelt jókora gyűrűt.

A vontató hajtómú-fúvókái vadul föllángoltak. A konténer megremegett, előcsusszant rejtekhelyéről, és megindult a csillagos ég felé. Az oldalára jókora osztályjelzést és számot festettek, amit azonban a sebes mozgás szinte tejesen kivehetetlenné tett. Néqyszeres gravitációs gyorsulással emelkedett, pályáját hajszálpontosan igazgatta a vontató, látszólag a semmi közepét célozva meg.

Hosszú, hosszú idő után, amikor a Plutó már csak egy fakó korong volt mögötte, a vontató levált. A konténer egymaga repült tovább, a Nap felé. Gyűrűs orra egy pillanatra sem tért el az iránytól, melybe mostantól évekig sodródik majd. Beállt a konténerek hosszú, hosszú sorába. Két-két tartály mindig egynapnyira járt egymástól, de a távolságuk több millió kilométer volt.

Addig repülnek így, míg egy földről érkező vontató fogókarja orrgyűrűjükbe nem kapaszkodik, hogy leirányítsa őket igazi otthonuk felszínére.

A plútói Betsy-Anne azonban nem töprengett a fémmel teli konténerek Földig tartó, hosszú útján. Azonnal ment tovább, ahogy terhét pályára állította. Helyzetmeghatározó radiósugara láthatatlanul döfte át a semmit. Aztán irányt változtatott. Megfordult. Heves fékezés következett, melynek során 6 g-s nehezkedés hatott a legénységre, félperces szakaszokban. Végül megállapodott, pontosan egy, a Föld felől érkező tárgy útjában. Ez is egy tartály volt, nagy fehér számokkal az oldalán. Hasonló vontató emelte föl az anyabolygóról, hogy az űrben aztán a Plútó feié vezető pályára állítsa. A Betsy-Anne fogókarja kiúszott felé, apró felvillanásokkal irányítva magát, míg meg nem kapaszkodott az orrgyűrűben. Akkor a vontató új terhével megindult vissza a Plútó felé.

Két hosszú sorban úsztak a fehér feliratos konténerek az űr végtelenjében. Az egyik sor komótosan a Föld felé tartott. A másik nem kevesbé komótosan, hat másik bolygó pályáját is átszelve, a Plútó bányáinak zárt, felszín alatti világát célozva meg.

A két sor együtt alkotta a Vezetéket.

 

Az esti holdrakéta észak felé épp fölszállt, és most egyenes vonalban emelkedett a zenit felé. Kek-fehér tűzcsóvája lassan változtatta színét, ahogy elmaradt mögötte, a csúcsánál már méely bíborvörös volt. A Vezeték dokkjai némán ásítottak, de az űrkikötővel szemközt sorakozó, rozoga büféket és bárokat egész az alapjukig megremegtette a fölszálló rakéta emberi fül számára hallhatatlan vibrációja.

A Plútó Bár-ban egy Hill nevű, viharvert fiatalember üldögélt. A holdrakétára oda se figyelt, de fölkapta a fejét, amikor a Vezeték telepének kapuján kilépett egy férfi, és az úttesten át elindult a büfésor felé. Mire azonban a bár ajtaja kinyílt, és az érkező körbehordozta tekintetét a helyiségen, Hill már ismét az italába bámult. Rajta kívül – aki mellesleg úgy festett, mintha nemrég esett volna át valami súlyos betegségen – csak a csapos volt bent, az egyik asztalnál egy lánctalpas-sofőr iszogatott a barátnőjével, egy másiknál pedig egy magányos férfi fészkelődött idegesen, láthatólag várt valakire. Hill szeme megint az ajtóban álló ember felé rebbent. Gyanakvást látott rajta. Visszafordul az italához.

A másik bejött, és a pulthoz setált.

– ’estét, Mr. Crowder – mondta a csapos.

Hill fölemelte a fejét, aztán ismét leszegte. A csapos lenyúlt a pult alá, megtöltött egy poharat, és vegigcsúsztatta a mahagónilapon.

– ’estét – felelte Crowder kurtán. Az ideges férfit kezdte fixírozni. Úgy tűnt, csak most veszi észre, hogy amaz egyedül van. Nem látszott rajta nyoma felismerésnek, arca azonban egész kicsit megrándult, mintha valami halovány nyugtalanság fészkelt volna belé. Pedig nem volt itt semmi rendellenesség, hacsak a magányos férfi idegességét nem tekintjük annak. Nyilván nem jött el, akit várt.

Crowder belült egy bokszba, egyedül. Hill rövid ideig még nézelődött, aztán fölállt. Egyenesen a bokszhoz setált.

– Egy Crowder nevű embert keresek – szólt rekedten – Maga az, ugye?

Crowder ránézett, arca azon nyomban maszkká keményedett. Hill azonban ugyanolyan keményen bámulta őt. Szeme alatt egy karcolás húzódott. Karfiolfüle volt. Külseje viharvertsége ellenére is lerázhatatlanságot sugárzott, mintha nemrég még valami súlyos sérüléstől vagy betegségtől szenvedett volna. Bőrét szabálytalan, vörös foltok borították.

– Crowdernek hívnak – közölte az ülő férfi gyanakvóan. – Miért keres?

Hill is letelepedett, szemben vele.

– Az én nevem Hill – mondta az előbbi rekedt hangon. – Egy fickóval lett volna találkozója itt ma este, aki potyautasként el akart utazni a Plútóra a következő Vezeték-konténerben. De én kivásaroltam. Megvettem tőle ezt az utat. Azért jöttem, hogy elfoglaljam a helyét

– Fogalmam sincs, miről beszél – közölte Crowder hűvösen.

Pedig tudta. Hill látta rajta. Összeszorult a gyomra. Nvugtalanság öntötte el. Hill megvető tekintettel mérte végig.

– Maga az éjszakás felügyelő a Vezeték-telepen, nem igaz? – szegezte neki.

Crowder arca továbbra is maszkszerű maradt. Hill kérlelhetetlen képet vágott. Pont úgy festett, akár valami kemény legény, aki gyakran kerül öszszetűzésbe a rendőrséggel, mert gyorsabban jár a keze, mint az esze. Tudta ezt, de nem érdekelte. Mert az esetek túlnyomó többségében valóban így viselkedett. Ma este azonban nem. Most mindent gondosan kitervelt előre.

– Persze, én vagyok a telep éjszakás felügyelője – reccsent Crowley. – Csak átjöttem egy italra. Aztán megyek is vissza. Arról azonban fogalmam sincs, amiről az előbb halandzsázott.

Hill tekintete megkeményedett.

– Ide figyeljen, öregem – förmedt a másikra, de ekkor már tisztán látszott rajta, hogy nagyon beteg –, napi ötszáz kreditet fizetnek odakint, a Plútó bányaiban, ugye? Az ember ledolgozik egy évet, és gazdagon jön vissza, nem igaz?

– Naná! – vágta rá Crowder. – A béreket törvenyben szabták meg, amikor még sokba került a készletek kiszállítása. Mielőtt a Vezeték működésbe lépett volna.

– És ha jól tudom, nagy hiány van odakint munkasokban.

– Hiány az van – hagyta rá Crowder hűvösen – Mindenki tudja. A személyszállító hajókon ötvenezer kreditbe kerül egy út csak oda, és hat hónapig viszik az embert.

Hill mogorván bólintott.

– Én el akarok jutni a Plútóra – mondta rekedten. – Tudja, ott nem sokat kérdezősködnek, ha új munkaerő érkezik. A személyszállítókon ellenben igen, és ráadásul szörnyen magas árat is kérnek. Úgyhogy a Vezeték egyik konténerében akarok kijutni. Érti?

Hill lehajtotta az italát, és fölállt.

– A törvény szerint – mondta Crowder kérlelhetetlenül – a Vezeték nem szállíthat sem embert, sem postát. Az űrhajozasi cégek keresztülverekedtek ezt. Politika.

– Meglehet – válaszolta Hi harciasan –, de a másik fickónak mégis megígerte, hogy becsemépeszi a ma esti konténerbe. Elmondta nekem. Kifizettem. Eladta nekem a helyét. Hát én repülök helyette, érti?

– A telep éjszakás felügyelője vagyok – ismételte Crowder. – Ha meg is egyezett valaki potyautasokkal, én arról nem tudok. A rossz emberhez fordult.

Hirtelen fölállt az asztaltól. Odasétált az ideges férfihoz, aki azóta csak még idegesebb lett, mert továbbra is hiába várakozott. Crowder szeme villámokat szórt, amikor a másik f'üléhez hajolt.

– Ide figyelj, Moore! – sziszegte föjtott hangon. – Az a fickó ott teljesen bezsongott! Azt mondja lefizette a potyautasodat, hogy adja át neki a helyét. Ezért nem jött el a te embered. Te választottad ki, erre ő eladta a helyét. Oldd meg magad ezt a helyzetet! Én bármikor tisztára hazudom magam. Nem lesz a kezükben semmi bizonyíték. Legalábbis még évekig. De ha igaz, amit a fickó beszél, akkor repülnie kell, különben eljár a szája. Húzd ki magad ebből a slamasztikából!

Moore – az ideges férfi – űzött vadként pillantott körbe. Nagyot nyelt, mintha a szája tejesen kiszaradt volna, de azért bólintott.

Crowder elhagyta a bárt. Hill mogorván nézett utána. Kis idő múlva aztán áttelepedett Moore-hoz

– Ide figyeljen! – mondta rekedten. – Valamit tudni akarok. Az az alak a Vezeték-telep éjszakai felügyelője, ugye?

Moore bólintott. Megnyalta a szaja szélet.

– Nézze! – folytatta Hill mérgesen. – Naponta elindul a Vezeték egy konténere a Plútó felé, egy pedig befut a Plútó felöl. Az egész nem bonyolultabb, mint kopterrel átruccanni egyik városból a másikba, nem igaz?

Moore ismét bólintott, ezúttal szinte észrevehetetlenül.

– Mert én úgy hallottam – folytatta Hill kötekedő hangulatban. – Egy fickótól, aki azt állította, elintezte, hogy potyautasként bekerülhessen egy élelemmel teli konténerbe. Azt mondta, ezerötszáz kreditet fizetett érte. Ma éjjel kellett volna útnak indulnia. Én kifizettem őt, hogy átvehessem a helyét. Most meg ez a Crowder azt mondja, megőrültem!

– Én… nem értem, miről beszél – tétovázott Moore. – Ismerem Crowdert, de ez minden.

Hill elkeseredetten felmordult. Ökölbe szorult kezére nézett. Jó kis ököl volt ez. Régi sebhelyek mutatták, hányszor csapott már oda kéményén.

– Rendben! - fakadt ki Hill. - A fickó bizonyára csak viccelt velem. Jó néhány kreditem bánja. De tudom, hol keressem. Ezért kórházba juttatom!

Újabb sötét tekintetett eresztett a nagyvilágba.

– E-egy pillanat! – mondta Moore. – Azt hiszem, egyszer, régen, hallottam valami hasonlóról…

 

Konténerek sodródtak az űrben. Nem volt motorjuk, eltekintve az apró meghajtótól, ami az orrukban elhelyezett giroszkópot működtette. Harminc méter hosszúak voltak, és hét méter szélesek, egy részükbe élelmiszert pakoltak légmentesen lezárt csomagokban – mert ugyan az űrben minden megfagy, de a légüres térben még a jég is elpárolog. Mások hordókban üzemanyagot szállítottak a vontatóhajóknak, valamint a kazánoknak és a generátoroknak a Plútó bányáiban. Megint mások szerszámokat vittek, könyveket, videofelvételeket, kaviárt, robbanóanyagokat, ragasztót – és kozmetikumokat a távoli bolygón élő nők szamára. Ám egy tekintetben nem volt köztuk különbség: mind lassan, ráérősen, komótosan lebegett több mint hárommilliárd kilométeres útján.

Ezek alkották a Vezetéket. A Földön mindennap egy újabb konténert állítottak pályára a Plútó felé, és egyet befogtak a beérkező sor elejéről. A Plútón ugyanezek a műveletek zajlottak, napi rendszerességgel: indítás, befogás. Állandó volt tehát a teherforgalom a két bolygó között, napi egy érkezéssel és indulással. A személyszállítást azonban nagy űrhajók bonyolították, ötvenezer kreditért utankéent. A távolság leküzdése az utóbbi módszerrel hat hónapot vett igénybe, míg a Vezeték-konténerekkel… Nos, ezerkétszáz darab volt ezekből a hosszú hengerekből, amelyek egymástól egynapnyira és több millió kilométerre járták az űrt, magányosan, nagy, fehérre festett számokkal az oldalukon. Csak a csillagok tartották szemmel őket útjuk során, mely a Vezeték egyik vegetől a másikig három évig tartott.

Mindazonáltal a napi érkezesek es indulások folyamatossá tették a kapcsolatot a két bolygó között.

 

Moore elfordult a pénzbedobós vidifonkészüléktől, amelybe titokzatoskodó hangon suttogott, miközben a képernyő mindvégig sötét maradt. A harcias, viharvert Hill türelmetlenül toporgott mögötte.

– Nem vagyok benne biztos – mondta Moore idegesen. – Beszeltem valakivel, akiről azt hittem, tud valamit, de mindenki fél. Az ember könnyen elveszítheti az állásat, sőt méeg nagyobb bajba is kerülhet, ha kiderül, hogy a Vezetéken potyautasokat csempészik a Plútóra. Tudja, az űrhajózási cégek nagy politikai befolyással bírnak. Elintézték azt is, hogy a Vezeték semmi mást ne szállíthasson teherrakományon kívül. Ha emberek is utazhatnának rajta, a cégek lehúzhatnák a rolót. Ezért aztán nagyon figyelnek.

Beszéd közben egyre jobban eluralkodott rajta az idegesség. Szeme szinte már riadtan szegeződött Hillre. Az azonban csak ennyit mondott keserűen.

– Jól van. Megtalálom azt a fickót, aki eladta nekem a helyet, és hegesztőpisztollyal írok üzenetet a hátára. Az orvosok elszórarozhatnak majd egy darabig annak a kisilabizálásával, miért is került kórházba.

Moore nyelt egyet.

– Ki volt az? Hallottam valamit…

Hill szinte kiköpte a nevet. Moore megint nyelt egyet, mintha szörnyű gyanúja igazolódott volna be. Talán így is volt.

– Én... mondok magának valamit – suttogta aztán. – Semmi közöm ugyan az egészhez, de hát... lehet, hogy elintezhetem a dolgot. Persze kockázatos belepiszkálni más üzletébe…

– Mennyi? - vágott a szavába Hill.

– Ó…ö-ötszáz – nyögte ki Moore idegesen.

Hill egy darabig csak bámult rá. Mintha szuggerálná. Aztán a zsebéből bankjegytekercset húzott elő. Fölmutatta.

– Van elég kreditem – mondta rekedten. – Most azonban csak egy százast adok oda. Viszont kaphat még kilencszázat, ha mindent rendben elintéz. Az a duplája annak, amit kért. De tovább nem srófolhatja az árat, megértett? Okom van eltűnni a Földről, még ma éjjel, és ezért szívesen fizetek. Ha azonban át akar verni, valakinek baja fog esni!

Moore idegesen elvigyorodott.

– Nem lesz semmi átverés – hadarta. – Csak, tudja, rázós az ügy…

– Ja – hagyta rá Hill. Megrázta zúzódásokkal borított öklét. – Munkára! Mondja meg a társainak, hogy hajlandó vagyok fizetni. De juttassanak be egy konténerbe, mert különben úgy elintézem a fickót, aki eladta nekem a helyét, hogy örömmel eldalol mindent a bíróságon. Vagy eljuttatnak a Plútóra, vagy megnézhetik magukat!

– T-talán kicsit többe fog kerülni – mondta Moore óvatosan, majd gyorsan hozzátette –, de nem sokkal! És garantáltan eljut a célba. Úgy hallottam... csak hallottam, érti... hogy a fiúk időnként élelemmel teli konténerbe csempésznek valakit. Abban még pezsgő is van. Egész úton dőzsölhet, és nem kell aggódnia, mert odakint a Plútón annyira várnak minden új munkaerőt, hogy csak rálegyintenek. Nagy ott emberben a hiány! Ötszáz kreditet fizetnek naponta!

– Ja – mondta ismét Hill komoran – Annyira kell ott az ember, hogy a kiadatási törvennyel sem tőrödnek. Engem ez érdekel igazán. De most már induljon, és intézze az utamat!

 

A Vezeték több mint hárommilliárd kilométeres gyöngysor volt, a végtelenre felfűzve. Minden gyöngyszem egy konténer. Valamennyi konténer motor nélkül sodródott. Kivilágítatlanul. Élettelenül. Néhányon azonban volt még élet az indulásakor.

A Földről indult legutóbbi konténer semmi mást nem tartalmazott, csak hivatalos rakományát: mindenféle használati cikkeket, üzemanyagot, konzerveket és műanyag építőelemeket. Az utána következőn azonban már ott lapult egy reményekkel teli potyautas. Egy férfi, holmijai körülötte, rendezett kupacokban. A konténer orrában rejtették el, ahol csöndesen meghúzta magát, míg a vontató megragadta a gyűrűt, és fölemelte terhét a Vezeték indítópontjára. Potyautasként legkevésbe sem vágyott rá, hogy fölfedezzék. Egy konténerrel – és sok millió kilométerrel – előrébb két lány utazott, akik azt hallották, hogy a gyorsírókat jól fizetik a Plútón, ahol ráadásul olyan kevés a nő, hogy mindegyikük bőven válogathat a férjjelöltek közül. Az az előttiben egy férfi és egy nő bújt meg. A következőben négy férfi.

A messzi-messzi Plútó felé sodródó, harminc méteres konténerek számos potyautast rejtettek. A legfrissebbek közülük még egész emberien néztek ki. De mindannyian halálosan nyugodtak voltak. Elvégre, amikor a kontenert 4 g-s gyorsulással fölemelik, a szelepeken át gyorsan kiáramlik a benti levegő, a hideg azonban még gyorsabban szivárog be. Ami azt illeti, a potyautasok közül egy se fulladt még meg. Olyan hirtelen fagytak meg, hogy azt sem tudták, mi történik velük. Húszezer méteren a hőmerséklet már mínusz 70 fok körül van. Negyvenezer méteren pedig már olyan hideg uralkodik, hogy azt számokkal nincs is értelme leírni. A 4 g-s gyorsulás mellett az ember olyan gyorsan eléri ezt a magassagot, hogy közben végiggondolni sincs ideje, miért is adta ki összekuporgatott pénzét – hiszen minden védelem nélkül viszik az űrbe! Ezért aztán nem is tudatosodik benne, hogy a légüres tér fokozatosan kiszív majd minden csepp nedvességet valamennyi testszövetéből.

Csakhogy, bár rengeteg potyautas kelt már útra, egyelőre egyikük sem érte el a Plútót. Persze idővel eljutnak majd oda. Az embercsempészet azonban mindössze másfél éve működött. Az első félrevezetett még félútig sem ért el. A földi szélhámosok tehát legalább további másfél évig biztonságban lesznek. Akkor történik meg majd először, hogy ugyanaznap, amikor egy potyautas elindul a Plúto felé, egy másik megérkezik oda. És kettejük a személybeli különbségén kívül más eltéréseket is megfigyelhetnének. Persze a szélhámosság más következménnyel a leleplezesen túl aligha lárna, kiadatási egyezmény hiányában a két bolygó között.

A konténerek tehát, ahogy a semmiben sodródtak, fedélzetükön a potyautasokkal, elég ironíkus látványt nyújtottak. Gyomrukban tragédiák zajlottak le, amelyeket senki sem akadályozhatott meg. Az iróniát pedig az adta, hogy kívülről mindebből semmi nem látszott. Halálos nyugalommal, lomhán araszoltak előre a csillagok között.

 

– Nos? Elintezte? – szólt hűvösen a viharvert fiatalember.

Moore idegesen vigyorgott.

– Igen. Minden rendben. Először azt hitték, maga az űrhajózási cégek beépített embere, aki megprobálja lefülelni a Vezeték embercsempész-hálozatát, hogy leállíthassa az egész rendszert. De aztán fölhivták azt, akinek megvette a helyét, és kiderült, hogy tiszta az ügy. A pasas azt mondta, ő irányította magat Crowderhez.

– Mégis elutasítottak! – rívallt rá Hill mérgesen.

Moore megnyalta a szaja szelét.

– Egy pillanat, és elrendezünk mindent. Átmegyünk az út túloldalára, be a Vezeték-telepre. Az őrnek oda kéne csúsztatnia valamit. Mondjuk egy százast, annyiért félrefordítja a fejét.

– De nincs több időhúzás! – morogta Hill.

– Nincs több időhúzás – ígérte Moore – Mehet a Plútóra a következő konténerben.

Kisétáltak a Plútó Bár-ból. Átmentek az út túloldalára, keresztül a fekete sártengeren, amit a napi plútói rakományt elszállító lánctalpasok köpültek. Egyenesen, nyíltan a kapu felé tartottak. Az őr is megindult feléjük.

– Slim - szólt Moore, arcán ideges vigyorral –, ismerd meg a barátomat, Hillt!

– Örvendek - mondta az őr.

Közben máris a markát nyújtotta. Hill belerakott egy százas bankót.

– Rendben - mondta az őr. – Sok szerencsét a Plútón, haver!

Azzal hátat fordított. Moore szinte hisztérikusan fölvihogott, és előrement, mutatni az utat a telep legsötétebb bugyrai felé. A központi helyet az űrvontatók leszállótere foglalta el. Ennek egyik oldalán hat üres konténer sorakozott Egyet hidraulikus platformon leeresztettek a rakodógödörbe, ahonnan most csak az orrgyúrüje emelkedett ki.

Így a gyorsítási pozícióban lehet megtölteni, és nem kell akkor vesződni a fölállításával, amikor már nagyon nehéz.

– Fél órával napkelte előtt lesz a start – mondta Moore rángatózva. – Tudni fogja, ha közeledik az idő, mert akkor a hidraulikus platform fölemeli a konténert a felszínre. Aztán hallhatja majd, amikor a fogókar rákulcsolódik az orrgyűrűre. És akkor jön a start. A vontató fölviszi a Vezeték pályájáig, majd megvárja a szembejövő konténert, és lehozza.

– Jó gyors lehet! – lelkesedett Hill. – A tudósok őrűlt dolgokat képesek kitalálni, nem igaz? Felrántanak abban a konténerben, és mire észbe kapok, már meg is érkeztem a Plútora!

– Ja - felelte Moore. Úgy nevetett, hogy az egész arca kísértetiesen rángatózott. – Mire észbe kap. Itt az ajtó, amin át bejut.

Crowder sétált elő a konténer kúp alakú orra mögül. Rosszallóan nézett Hillre, és Hill hasonlóképpen meredt vissza rá.

– Én gyanúsnak éreztem magát – közölte Crowder baratsagtalanul. – Nem akartam kockáztatni azzal, hogy bármit beismerek. Moore mondta, hogy lesz egy kis felár az ügyön?

– Ugyan miért? – fortyant föl Hill.

– Mert gyorsan kell lelépnie innen – mondta Crowder szemrebbenés nélkül. – Mert a Plútóról nem adnak ki senkit. A mi melónk sem életbiztosítás. Még kétezer kredittel jön.

– Tolvajok! – vicsorgott rá Hill, de aztan beletörődott. – Rendben.

– Plusz az én kilencszázam – közölte Moore mohón.

– Persze – mondta Hill gúnyos hangon, és fizetett. – És most? Most mi a dolgom?

– Menjen be ott, azon az ajtón! – mutatta Crowder. – A rakomány élelmiszer. Helyezze magát kényelembe, és amikor érzi, hogy a vontató a konténerre csatlakozik, feküdjön a hátára! Ha véget ért a gyorsítás, onnantól azt csinál, amit akar.

– Igen! – bólogatott Moore idegesen vihogva. – Amit csak akar.

– Jó - mondta Hill egészen halkan. - Akkor kezdem.

Vad, dühödt gyorsasággal cselekedett. Különös, fojtott csattanás hallatszott Moore rémülten kapott levegő után, pillanatnyi dulakodás következett, majd egy újabb csattanás.

Hill bemászott a konténer orrába, és maga után rángatta a két férfit. Percekig tevékenykedett odabent, aztán előbújt, hallgatózott, kezében egy bőrhusángot forgatott elgondolkozva. Végül elsétált a kapu felé.

Óvatosan odakiáltott az őrnek:

– He! Slim! Crowder azt mondja, jöjjon gyorsan és csöndesen! Valami történt, de neki meg Moore-nak tele van a keze.

Az őr pislogott egyet, aztán sietve elindult. Hill a nyomában futott a rakodógödörhöz. Az őr feszülten lekiáltott:

– Hé, Crowder, mi a gond?

Hill ismét meglendítette a bőrhusángot, és gyakorlott precizitással sújtott le. Az őr összecsuklott.

Kicsivel később Hill befejezte a munkáját. A három férfit körültekintően megkötözte. Nemcsak hogy megszökni nem tudtak volna, de még rugdosni sem. Nem könnyű dolog ez, ismerni kell hozzá a csomók művészétét. És nemcsak betömte a szájukat, de utána még ragasztoszalagot is tapasztott rá, hogy még ne is nyöghessenek egy tisztességeset. Hill hármukat egy gyertya fényénél figyelte, amit a zsebéből vett elő – ahogy a kötelet a derekáról tekerte le –, és végül így szólt rekedt, de elégedett hangon:

– Na szóval. Rossz híreim vannak a számukra, fiúk. Hamarosan elindulnak a Plútó felé.

A három férfi szemébe tébollyal határos rettegés költözött. Úgy kapaszkodtak tekintetükkel Hillbe, mint fuldoklók a mentőkötélbe. Már-már attól kellett félni, hogy azok a szemek kiugranak üregükből.

– Nem olyan vészes – mondta Hill komoran – Nem olyan, amilyennek hiszik. Mire észbe kapnak, oda is érnek. Ez nem vicc! Amikor 4 g-vel fölemelkednek, kiáramlik a levegő. De attól nem halnak meg. Mert mielőtt megfulladhatnának, megfagynak, meghozzá gyorsan! Olyan gyorsan, hogy meghalni se lesz idejük, fiúk. Ez a vicces rész. Olyan gyorsan fagynak meg, hogy nem lesz idejük meqhalni! Az Űrőrség korülbelül egy éve jött rá, hogy ez megtörténhet, de csak ha kedveznek a körülmények... márpedig a maguk esetében kedvezni fognak. Az Űrőrség tárt karokk várja majd magukat a Plútón. A visszaútról ők gondoskodnak. De egy biztos, fiúk, veszettül fog fájni! Én csak tudom!

Rájuk vigyorgott, szája fintorba rándult, szeme komoran csillant.

– Tavaly fizettem maguknak, fiúk, hogy küldjenek ki a Plútóhoz. Úgy esett azonban, hogy nem jutottam el oda. Az Űrőrség kiemelte a konténerem a Vezetékből, és elvontatták a Callistóra, mert épp kifogytak a rakétaüzemanyagból. Vagyis én átéltem ezt, és fáj! Nem árultam be magukat, mert elégtételt akartam venni, elvittem a balhét a potyautaskodásért, és most visszajöttem, hogy kiküldjem magukat. És mennek is, fiúk egészen a Plútóig! És egyet ne feledjenek, fiúk! Nagy móka lesz! Amikor kiolvasztják magukat a Plútón, minden egyes balek, akit valaha kiküldtek potyautaskent, ott lesz, ott vár magukra. Nagy móka lesz, fiúk! Hatalmas móka!

Végignézett rajtuk a gyertyafényben, és láthatóoan hatalmas elégtétellel töltötte el az arckifejezésük. Aztán elfújta a gyertyát, lezárta az orrkúpot, és elsétált.

Masnap reggel, fél óraval napkelte előtt a hidraulikus platform fölemelte a konténert. Nagy szaktudással odamanőverezett fölé egy vontató, leeresztette fogókarját, belekapaszkodott az orrgyűrűbe, és emelni kezdte a szerkezetet 4 g-s gyorsulással.

 

A Földtől távol ott sodrodott a konténer, újabb darabjaként a végtelent pettyező hosszú sornak, melyekből összeállt a Plútóra futó Vezeték. A pettyek közül sokban olyan dolgok rejtőztek, amik valamikor emberek voltak, és egyszer majd újra azok lesznek. Most azonban mozdulatlanul sodródtak egyre távolabb a Naptól. A később útnak indított konténerekben még egészen emberien néztek ki, csak túlságosan nyugodtnak tűntek. Ami velük történt, olyan gyorsan következett be, hogy nem is ébredtek rá, mi az. Az utolsó konténerben mind közül azonban három összekötözött, kipeckelt szajú alak utazott, és az arckifejezésük sok mindenről árulkodott, de nyugalomról nem. Mert ezek a férfiak pontosan tudták, mi történt velük. És azt meg pontosabban, hogy mi fog még történni.

 

 

Németh Attila fordítása