2.

A Llanvabonon ettől kezdve kétféle feladatot láttak el egy időben. A hajót azért bocsátották föl a Földről, hogy közeli megfigyeléseket végezzen a fényesen derengő csillagköd középpontját képező ikercsillag kisebbik komponensén. A köd maga a legtitánibb robbanás eredménye volt, amiről az emberiség valaha tudomást szerzett. A robbanás időszámításunk előtt 2946-ban következett be, mielőtt még bárkinek eszébe jutott volna a réges-rég halott Trója hét városa közül akár az elsőnek a megalapítása is. A robbanás fénye a Földet időszámításunk után 1054-ben érte el, mikor is az egyházi annalesek, s náluk valamivel megbízhatóbban a kínai udvari csillagászok annak rendje és módja szerint följegyezték. Elég fényes volt ahhoz, hogy huszonhárom egymást követő napon napvilágnál is látható legyen. Fénye – négyezer fényév távolságból – erősebb volt a Vénuszénál.

E néhány adatból kiindulva a csillagászok kilencszáz évre rá ki tudták számítani a robbanás erejét. Az anyagnak a robbanás középpontjából óránként kétmillió-háromszázezer mérföld sebességgel kellett szétrepülnie; ez több mint harmincnyolcezer mérföld percenként, és valamivel több mint hatszázharmincnyolc mérföld másodpercenként. Mikor a huszadik században a csillagászok teleszkópjai célba vették a hatalmas robbanás színhelyét, már csak az ikercsillag létezett – és a köd. A két ikercsillag közül a fényesebbiknek oly magas volt a felületi hőmérséklete, hogy minden más csillagtól eltérőleg spektruma folyamatos volt, és vonalak nem mutatkoztak benne. A Nap felületének hőmérséklete mintegy 7 ezer Kelvin-fok. E forró fehér csillagé 500 ezer. Tömege majdnem annyi, mint a Napé, de átmérője mindössze az ötöde, így sűrűsége százhetvenháromszorosa a vízének, tizenhatszorosa az óloménak, és nyolcszorosa az irídiuménak – amely a Földön ismert legnehezebb anyag. De e sűrűség még meg sem közelíti az olyan fehér törpe sűrűségét, mint például a Sirius kísérőtársa. A Rák-köd fehér csillaga még tökéletlen törpe: az összeomlás stádiumában van. Vizsgálata tehát – beleértve a négyezer évnyi fényoszlopét is – nagyon sokat ígér. A Llanvabon feladata épp e vizsgálatok elvégzése volt. De találkozása az idegen űrhajóval, mely hasonló feladatot teljesített, az expedíció eredeti célját messze felülmúló következményekkel járt.

A kis robotgömb a köd ritka gázában úszott. A Llanvabon rendes legénysége teljes riadókészültségben állt az őrhelyén, s ez a hajón ugyancsak feszült idegállapotot eredményezett. A megfigyelőszemélyzet megoszlott: az egyik fele azokat a megfigyeléseket végezte – kedvetlenül –, amelyek miatt a Llanvabont kiküldték. Másik fele annak a kérdésnek szentelte figyelmét, amelyet az idegen űrhajó fölbukkanása vetett fel.

Az idegen űrhajó olyan kultúrát képviselt, amely intersztelláris nagyságrendű űrutazásra képes. A majd ötezer évvel ezelőtt bekövetkezett robbanás bizonyára elfújta az élet minden kis szikráját abban a térségben, amelyet ma a köd betölt. Az idegeneknek így nyilván egy másik naprendszerből kellett érkezniük a fekete űrhajón. Utazásuk, éppúgy, mint a földi hajóé, nyilván kizárólag tudományos célokat szolgál. A ködből semmi más hasznot nem lehet húzni.

Az idegenek civilizációja tehát legalábbis megközelíti az emberi civilizáció színvonalát, ebből az következik, hogy sok olyasmihez értenek vagy érthetnek, sok olyasmit gyártanak vagy gyárthatnak, ami békés kereskedelem tárgyát képezhetné köztük és az emberiség közt. De óhatatlanul tisztában vannak azzal is, hogy az emberiség léte és civilizációja potenciális veszélyt jelent saját fajukra nézve. A két faj barátságban is élhet, de egymás halálos ellenségévé is válhat. Mindkettő akaratlanul is iszonyú fenyegetés a másik számára. S e fenyegetés ellen semmi más nem nyújt teljes biztonságot, mint a másik megsemmisítése.

A Rák-ködben e kérdés közvetlenül és élesen vetődött fel. A két faj jövendő viszonyát itt és most kellett meghatározni. Ha sikerül megalapozni a kettőjük közti barátságot, akkor az egyik, egyébként halálraítélt faj megmarad, s a barátság mindkettőjüknek fölmérhetetlen javára válik. De e barátságot úgy kell megalapozniuk, egymás kölcsönös bizalmát úgy kell kivívniuk, hogy egy pillanatig se vállalják a másik hitszegő támadásának kockázatát. A bizalmat a teljes bizalmatlanság talaján kell fölépíteniük. Egyikük sem térhet úgy vissza a bázisára, hogy a másiknak módjában álljon ártani az ő fajának. Egyikük sem kockáztathat semmit, az pedig a bizalom létrejöttéhez nélkülözhetetlen. Mindkettőjük számára egyetlen biztonságos megoldás létezik: elpusztulni, vagy a másikat elpusztítani.

De még háborúra számítva sem elég, ha csupán elpusztítják a másikat. Ha képesek csillagközi utazásra, az idegeneknek feltétlenül rendelkezniük kell atomenergiával, ismerniük kell a fénysebességnél gyorsabb meghajtás valami formáját. Ha van rádiólokátoruk, videolemezük és mikrohullámú adó-vevő készülékük, bizonyára sok mással vannak még fölszerelve. Vajon a fegyvereik milyenek? Mi mindenre terjednek ki az ismereteik? Melyek az energiaforrásaik? Vajon kifejlődhet köztük békés kereskedelem, vagy a két faj annyira más, hogy csak háború képzelhető a két bolygó közt? És ha a béke lehetséges, hogyan lehet elkezdeni?

A Llanvabon embereinek adatokra volt szükségük – és ugyanígy a másik hajó legénységének. Minden szemernyi értesülést, amire csak szert tudnak tenni, haza kell juttatniuk. És mindezek közt a legfontosabb, éppen háború esetére, hogy hol helyezkedik el a másik civilizáció. Mert ez egy intersztelláris háborúban döntő tényező lehet. De ugyanígy minden más értesülés hallatlanul értékesnek bizonyulhat.

A tragédia, hogy képtelenség a másiktól olyan értesülést szerezni, amely megalapozná a békét. Hisz egyik hajó se kockáztathatja a saját fajának jövőjét azzal, hogy hisz a másik jóakaratában vagy becsületében.

Így aztán fura fegyverszünet jött létre a két hajó közt. Az idegen is éppúgy folytatta a megfigyelés munkáját, mint a Llanvabon. A kicsike robot ott lebegett a ragyogó űrben. A Llanvabon keresője az idegen hajó videolemezére szegeződött. Az idegen hajó keresője a Llanvabon videolemezét firtatta. Létrejött kettőjük közt a kapcsolat.

Ezután már gyorsan fejlődött. Tommy Dort az elsők közt volt, akik jelentést tettek az előrehaladásról. Az ő különleges feladata az expedíció során befejeződött. Így hát őt bízták meg, hogy dolgozza ki az idegenekkel való kommunikáció módszerét. Most épp a kapitány szobájába indult a hajó egyetlen pszichológusával, hogy e feladat sikeres teljesítéséről beszámoljon. A szobában, mint mindig, teljes csönd uralkodott, s csak a vezérlőasztal vörös fényei s körös-körül a falon és a mennyezeten a nagy videolemezek világítottak.

– Elég jó kommunikációt sikerült létrehoznunk, uram – jelentette a pszichológus. Fáradtnak látszott. Eredeti feladata útközben az lett volna, hogy a megfigyelőszemélyzet egyes tagjainak egyéni hibatényezőjét mérje, s ezek kiküszöbölése révén a megfigyeléseket lehetőleg közelítse az abszolút pontossághoz. S most olyan szolgálatra kényszerült, amelyre nem volt meg a fölkészültsége, s ez nagyon megviselte. – Azaz gyakorlatilag mindent közölni tudunk velük, amit kívánunk, s megértjük a válaszukat is De azt természetesen nem tudjuk megállapítani, hogy amit mondanak, igaz-e.

A kapitány szeme Tommy Dortra fordult.

– Összeeszkábáltunk egy olyan fordítógépfélét – mondta Tommy. – Mi videolemezeket használunk, és persze közvetlen rövidhullámú adást. Ők frekvenciamodulált mikrohullámot, és a hullámformát változtatják – valahogy úgy, ahogy mi a magán– és mássalhangzóinkat beszéd közben. Minthogy mi ehhez hasonlót sem használtunk soha, a készülékeink nem tudnak mit kezdeni vele. De kidolgoztunk egy kódot, amely mindkettőnk készülékeinek megfelel. Ők frekvenciamodulált mikrohullámon adnak, mi az ő jeleiket hangjelekké alakítjuk át. A mi beszédünket meg ők frekvenciamodulált jelekké alakítják.

A kapitány összevonta szemöldökét.

– Vajon mi célt szolgálnak a mikrohullámok hullámalak-változásai? Erről mit tud?

– Videolemezen megmutattuk nekik a mi adó-vevő berendezésünket, s ők is nekünk az övéket. Ők közvetlenül érzékelik a frekvenciamodulációt. Azt hiszem – jegyezte meg Tommy óvatosan –, a hangot egyáltalán nem ismerik, beszédben sem. Felszereltek egy kommunikációs szobát, s figyeltük őket a velünk való érintkezés közben. Semmiféle olyan mozgást nem észleltünk rajtuk, amely a mi beszédszervünk mozgásának megfelelne. Mikrofon helyett egy olyan műszer mellé állnak, amely a mi vevőantennánkra emlékeztet. Az a benyomásom, uram, hogy mikrohullámot használnak ahhoz, amit leginkább talán személyek közti érintkezésnek, beszélgetésnek nevezhetnék. Azt hiszem, a mi hangképzésünknek náluk a mikrohullámsorok keltése felel meg.

A kapitány rámeredt.

– Ezt úgy érti, hogy telepatikus úton érintkeznek?

– Hm. Valahogy úgy, uram – mondta Tommy. – De úgy is, hogy magunk is megtaláltuk a gondolatátvitel módját, mármint a velük való érintkezésben. Ők ugyanis valószínűleg süketek. Mindenesetre fogalmuk sincs, hogy levegőben keltett hanghullámokat is lehet kommunikációs eszközül alkalmazni. Hangot egyszerűen nem használnak, semmilyen célra.

A kapitány elraktározta az értesülést.

– Van még valami?

– Nos, uram – mondta Tommy elgondolkodva –, azt hiszem, mi elkészültünk. A videolemezek útján sikerült megállapodnunk a tárgyakat jelző jegyekben, s diagramok meg képek segítségével kidolgoztuk az igéket, igeidőket stb. Van vagy kétezer közös jelentésű alapszavunk. Beállítottunk egy analizátort a hullámcsoportjaik osztályozására, amelyeket elemzés után a dekódolóba táplálunk be. A készülék kódoló végződése a válaszüzenetet alakítja át mikrohullámcsoportokká. Ha kész az idegen hajó kapitányával beszélni, uram, mi készen állunk.

– Hm. És mi a benyomása a lelki alkatukról? – kérdezte a kapitány a pszichológustól.

– Nem tudnám megmondani, uram – mondta a pszichológus zavartan. – Teljesen őszintének látszanak. De annak a feszültségnek, amelynek feltétlenül uralkodnia kell köztük, semmi jelét nem adják. Úgy viselkednek, mintha a kommunikáció módszereit és eszközeit kizárólag baráti beszélgetés céljára dolgoztuk volna ki. De van egy... hogy is mondjam. mellékzöngéje a…

A pszichológus nagyon értett a pszichológiai mérésekhez, az pedig fontos és hasznos szakterület. De arra nem volt felkészülve, hogy egy teljesen idegen gondolkodásmódot analizáljon.

– Ha szabad megjegyeznem, uram... – kezdte Tommy feszengve.

– Nos?

– Ők szintén oxigént lélegeznek – mondta Tommy –, és még sok más szempontból meglehetősen hasonlítanak ránk. Az a benyomásom, uram, hogy a két faj fejlődése nagyjából hasonló lehetett. Talán a szellemi fejlődés is párhuzamos volt, éppúgy, mint. igen... az alapvető testi funkciók is. Ezt úgy értem – tette hozzá lelkiismeretesen –, minden élőlénynek kell hogy emésztőszerve, anyagcseréje legyen, s mind kiüríti a salakanyagokat. S talán minden értelmes agy észlel, tudatosít és reagál. Megnyilatkozásaikban például kifejezett iróniát figyeltem meg. Ez humorérzéket is jelent. Szerintem, uram, kellemes lények lehetnek.

A kapitány nehézkesen fölállt.

– Hm – jegyezte meg bölcsen. – majd meglátjuk mi mondanivalójuk van. Átment a kommunikációs terembe. A robot videolemezére állított kereső be volt

kapcsolva. A kapitány odaállt elébe. Tommy Dort leült a kódológéphez, és kopogtatni kezdett a billentyűkön. A készülék képtelen hangokat adott ki, ezeket egy mikrofon felfogta, a kódoló frekvenciamodulált mikrohullámú jelekké alakította át, s ezeket sugározták ők az űrbe a másik hajó felé. A robotba helyezett relé közvetítésével a videolemezen szinte azonnal megjelent a másik hajó belsejének képe, a képet a kereső továbbította az ő hajójukra. Egy idegen nézett rájuk kérdő tekintettel a képről. Rendkívül emberi megjelenése volt, de mégsem volt ember. Hallatlanul csupasz, ugyanakkor derűsen őszinte benyomást keltett.

– Most, hogy két eltérő, de civilizált faj először találkozik – mondta komoran a kapitány –, szeretném megragadni az alkalmat, hogy hangot adjak abbeli reményemnek: e találkozás eredményeként a két nép közt meleg baráti kapcsolat jön létre.

Tommy Dort habozott. Majd vállat vont, és nagy szakértelemmel lekopogtatta a kódolón a kapitány szavait. A készülék újabb képtelen hangokat adott.

Az idegen kapitány szemmel láthatólag megkapta az üzenetet. Kissé gunyoros helyesléssel bólintott. A nagy Llanvabon dekódoló készüléke fölbúgott, kiírta és kidobta a választ. Tommy szenvtelenül olvasta.

– Azt mondja, uram: „Ez mind nagyon szép, de vajon van-e valami mód rá, hogy elevenen engedjük haza egymást? Boldogan hallanám, ha valami ilyet ki tudnának agyalni. Mert pillanatnyilag úgy rémlik, hogy valamelyikünknek itt kell elpusztulnia.”