2.

Dick Blair ezután nyugodtan folytatta a dolgát, ami ezúttal jórészt pihenésből állt. Igen kimerítő munkát végzett Egyiptomban, és talán még néhány trópusi bacilus is befészkelte magát a szervezetébe, amelyek kiűzése jó ötletnek tűnt számára. Tartott emellett egy-két előadást, valamelyik folyóiratba írt egy cikket, és konzultációk céljából rendelkezésére állt a múzeum tudós társaságának. Leginkább azonban pihenéssel töltötte az idejét.

Találkozott Sam Todd-dal, aki rokonléleknek bizonyult, és ebben az időben egészen közel járt leghőbb vágyának teljesüléséhez: hogy kriminológiai tanácsadóvá lehessen, és valami hasznosat nyújthasson ezáltal az ügyfeleinek.

A higanytócsákban való eltűnésekkel és rejtélyes lopási esetekkel kapcsolatos anyagai figyelemre méltóak voltak. Az esetek sora több mint hetvenöt évre nyúlt vissza. A történetek olyan valószínűtlennek tetszettek, hogy ritkán jutottak el a sajtóig, és még gyanúsabbá tette őket, hogy vagy tucatnyi esetben szinte szó szerint azonos formában adták elő őket olyan személyek, akiknek nem lehetett tudomásuk a többiek tapasztalatairól. Egyszer egy értékes csődörnek veszett nyoma, s amikor a lovász benézett az állásába, négy kisebb higanyfoltot látott éppen eltűnni a padlón. A lónak meg semmi nyoma. Az alom között itt-ott további higanypöttyök csillogtak, de azok is hamarosan elpárologtak. A későbbi vizsgálat során már egy csepp higany sem került elő. A patinás Delmonico pincéből pedig felbecsülhetetlen értékű boroknak veszett nyoma. A flaskák kerek vagy hosszúkás higanyfoltokban merültek el, amelyek később maguk is eltűntek. Nyoma veszett egy... kétségtelenül tehetséges... táncosnőnek is, akit abban az időben a New York-i színházak legszebbjének tartottak. Az öltöztetője és az annak sikoltozására odafutott díszletező munkás állítása szerint az esemény pillanatában szintén valami higanytócsát látott. A higanyt magát azonban ebben az esetben sem találták meg a későbbiek során.

Mindezen történeteknek egyetlen vonása a későbbi folytatás teljes hiánya volt. Az eltűnt dolgokat, akár személyekről, akár bármiféle javakról volt is szó, sohasem találták meg újból. Sehol semmi corpus delicti. Semmi visszajelzés az alvilágból. Egyáltalán semmi!

Mindez oly mértékben felcsigázta Dick kíváncsiságát, hogy az már-már megszállottsággá fajult. Ekkor találkozott a Nancy Holt nevű lánnyal. Sam Todd alkalmazta őt nyomozó titkárnőként. Szűkebb stábjának tagjául szánta, amikor majd megnyitja az irodáját. Igen nagyra tartotta szellemi képességeit, de ezen kívül egyetlen személyes észrevétele az volt róla, hogy a lány valamilyen, a nagyanyjától örökölt recept szerint készült, egyedi parfümöt használt.

Dick Blair ellenben azt a nőt vélte felfedezni benne, akinek semmi áron nem engedheti meg, hogy bárki más felesége legyen. Az első pillantásra beleesett. Harmadik találkozásukkor már annyira eluralkodott rajta a szenvedély, hogy a lány is tudomást szerzett róla. Mellesleg ezzel olyan elfoglaltságra lelt, amely egyszerre volt pihentető és mindent feledtető: azon igyekezett, hogy a lány is beleszeressen.

Eközben a rejtélyes tárgy elektrolitikus helyreállítása tovább folytatódott a zárt műanyag dobozban. Négy nap múltán a röntgenfelvételen már vagy féltucatnyi, kisebb, tiszta fémcsomócska körvonalai rajzolódtak ki az agyagkolonc belsejében. Hat nap elteltével kezdtek egybeolvadni: három kerek, lapos korongféleséget alkottak, a többiek viszont önállóak maradtak, és különös szögekben helyezkedtek el körülötte. A nyolcadik napra már valamennyi összeért. A szabálytalan korong átmérője úgy négyhüvelyknyi lehetett. Egyik oldalából valami rudacska indult ki, és abból további két pálcika ágazott el. Tíz nap múlva a tárgy már felismerhetővé vált. Kereszt alakú nyéllel ellátott, szertartási tükör volt az, egy crux ansata, az egyiptomi fáraók egyik felségjele, egészen Nagy Sándor idejéig. Azt jelképezte, hogy a fáraó nem csupán a való világ ura, hanem egyszersmind a túlvilágé is.

Az agyagrögben kirajzolódó tárgy körvonalai még bizonytalanok voltak. Még most is tovább építette a hullámokban belevezetett villamos áram. Még két nap múltán a röntgenfelvétel különös, korong alakú árnyékot is felmutatott, amelyet Maltby sehogyan sem értett. Még a tizennegyedik napon sem jött rá a jelentésére, márpedig a röntgensugarak tanúsága szerint addigra a teljes fémmennyiség visszakerült eredeti helyére. A tárgy annyira visszanyerte eredeti alakját, amennyire ezt Maltby berendezése egyáltalán lehetővé tette. Telefonált Dicknek, hogy jöjjön, és régészhez illő gondossággal bontsa ki burkából.

Dick hamarosan meg is érkezett Maltby lakására.

– A fenébe, szerettem volna Nancyt is magammal hozni, de Sam valami fényképeket akar csináltatni vele a Rendőrmúzeumban. Nancy most éppen a fényképész számára állítja össze a listákat. Ólmosbotok, súlyzók, jégcsákányok és különféle egyéb vacakok, amelyekkel a sokféle gyilkos ad hangsúlyt halálos indulatainak. Hogy a fene enné meg!

– Az az agyagkolonc – jegyezte meg Maltby csöndesen – úgy tűnik, egy crux ansata nevű tárgyat rejtett magában. Hát nem érdekes?

– Elég különös – morfondírozott Dick türelmetlenül. – Nem lett volna szabad ilyesminek előfordulnia annak a múmiának a sírjában. Hiszen nem is volt uralkodó.

– Egyszerűen nem értem – dünnyögte Maltby ott egy korong az agyagban, a röntgensugarak szerint. Váratlanul jelent meg a folyamat legvégén, és teljesen áthatolhatatlan a röntgensugarak számára. Pedig még a réz is átenged bizonyos mennyiségű sugárzást. Van valamilyen elképzelésed?

Dick csak megrázta a fejét... még mindig Nancy járt az eszében. Ám amikor Maltby elővette az agyagrögöt a dobozból, nyomban feltámadt az érdeklődése. Félretolta a felajánlott kést és fürgén nekilátott az agyagkoloncnak egy falapátkával. Vetett egy pillantást a röntgennegatívokra, és a sártömböt annak megfelelően helyezte el maga előtt. Ekkor furcsa, sebészre emlékeztető bemetszéseket ejtett rajta, majd félretolta a vastag agyagréteget. Alig pár másodperc múltán kiemelte a röntgenképen látható keresztet, és döbbenten meredt az aranyló tárgyra.

– Tökéletes – dörmögte tompán –, és egy üvegdarab is van benne.

A négyhüvelyknyi átmérőjű korong tömör réznek látszott. Most viszont kiderült, hogy a közepe átlátszó. Szabadon keresztül nézhettek rajta. Dick félretette a tárgyat, és beletúrt az agyagba az előzőtől körülbelül hathüvelyknyire lévő másik korong után.

Nem talált semmit.

Percekig turkált a koloncban, míg világossá nem vált, hogy az ott felsejlő második korong semmiképpen nem rejtőzhet már a darabokra szaggatott agyagtömegben.

– Különös – mormolta Dick. – Később majd ismét megröntgenezzük. Addig is szeretném tüzetesebben megvizsgálni ezt a dolgot. Rendkívül korai időpont ilyen tökéletes üveghez képest! Igazán jó minőségű üveg nem fordult elő a római kor legvége előtt. Talán hegyikristály lehet.

Türelmetlen mozdulattal ragadta meg. Megtisztította az átlátszó felület első oldalát. Azután mögé nyúlt, hogy hátulról is letörölje, és a következő pillanatban megrökönyödve meredt rá. Megérintette a tükör hátsó felületét. Fémet érzett. És mégsem látta az ujjait. Helyesebben, keresztüllátott rajtuk. Valahogy mögéjük nézhetett.

– Hát ez meg mi az ördög?! – Felemelte a tárgyat, és keresztülnézett rajta. Láthatta Maltbyt és a helyiség túlsó oldalát. Felkapott egy könyvet, és elhúzta a feltételezhetően üvegfelület mögött. Az a legkevésbé sem korlátozta a látását. Még mindig ott volt előtte Maltby és a szoba másik részének képe. A korong ablakszerű nyílása előtt mozgatott kötet is teljesen átlátszónak bizonyult. Ebben a pillanatban Maltby meglepetten felkiáltott:

– Figyelj! Ide nézz!

Kikapta Dick kezéből a crux ansataként meghatározott valamit. Megfordította. Üvegfelületével lefelé rátette az íróasztalára. Valami egészen különleges látvány tárult fel előtte. Az asztallap végtelenül vékony rétege látszólag hathüvelyknyivel eredeti szintje felé emelkedett. Alatta látszott a korong rézborítású hátulja. Felette csak üres tér terjengett, és az asztallap jelképesen vékony felszíne. Mindez természetesen teljesen lehetetlen volt.

– Keresztüllátni rajta – hebegte Maltby holtsápadtan –, de van ott egy térrész, amelyet mintha megkerülne a fény. A korong túloldalától indul ki, és az innenső oldala felett olyan hathüvelyknyivel ér véget. Ez az a távolság, amelyen úgy tűnik, nem hatolhat át a fény. A valóságot hathüvelyknyivel közelebbről érzékelhetjük. Látod?

Ezzel a tárgy megfelelő oldalát felfelé fordítva, az asztal lapja fölé tartotta. Az asztal mintha közelebbről látszott volna. Lejjebb eresztette, és felnyögött a döbbenettől. A fa rostjait látta a deszka belsejében. Még lejjebb engedte a kezét, és bekukucskálhatott az íróasztal belsejébe, a tetején keresztül. Megvizsgálhatta a felső fiók tartalmát az asztal írófelületén keresztül.

Erre mindketten értelmetlenül habogni kezdtek. Vagy húsz-huszonöt percen keresztül kapkodva kísérletezgettek. A tények mégis tények maradtak. Átnézhettek az asztallap áttetsző felületén, de ott csak a homályos fémfelületet láthatták, majd újrakezdték megint, hathüvelyknyi magasságból. Azon a távolságon belül semmi sem volt látható. Ugyanakkor a tükröt odatarthatták egy arasznyi falhoz, amely mögött egyszerre minden láthatóvá vált. Úgy látszott, mintha a szűk térkörön keresztülhatoló fény megtörne valami eddig ismeretlen dimenzióban, és csupán a korong felszínén nyerné vissza eredeti irányát.

Mindezt tisztázták maguk között, amikor Dick Blair végül megjegyezte:

– És mi lenne, ha valamit elhúznánk előtte?

Odatette az ujját, és a hihetetlenül régi eszközön keresztül rámeredt a hegyére. Az ujja láthatóan közeledett a megfigyelt hathüvelykes határhoz. És ekkor bekövetkezett a lehetetlen. Ugyan nem érzett semmit, de mégis meglátta az ujja belsejét! Belelátott a test szöveteibe. Láthatta odabent a csontokat. Felismerhette az idegvégződéseket, a hajszálereket...

Kirántotta a kezét, és döbbenten meredt Maltbyra. De a barátja még nála is sápadtabb volt.

– Én pedig... izé... oldalról láttam az ujjadat... – mormolta Maltby nehézkesen. – A vége nem látszott igazán. És ahol eltűnt, úgy nézett ki, mintha higanyból lett volna.

Kétségbevonták saját épelméjűségüket, de a tények kétségbevonhatatlanok maradtak. Egy ceruzát nyújtottak a levegőbe, a kétséges térrészbe. A tárgy eltűnt. Amikor a megközelítésének oldaláról nézték, egy higanybuboréknak tetszett, amely maga is elmozdult, amint a ceruzát elmozdították. A szerkezet másik oldaláról viszont beleláthattak a ceruza belsejébe! Ekkor egy felhúzott órát is bedugtak a kritikus térbe. Dick láthatta a gépezetnek... vagy legalábbis a felének... lázas lüktetését. Semmi változást nem szenvedett, amikor ismét kihúzták.

Dick volt az, aki minden előzetes figyelmeztetés nélkül csuklóig bedugta a kezét a kísérteties térbe. Csak bámult a csontokra, csuklójának izmaira és idegeinek keresztmetszetére, miközben Maltby egy megfelelő méretűnek tűnő higanyfoltot érzékelt a látszólag csontjairól leválasztott hús helyén.

– Most mintha éreznék valamit! – szólalt meg Dick reszkető hangon.

Egy pillanatra megmerevedett... azután kirántotta a kezét. Valami ott volt az ujjai között.

Egy eleven, zöld levél, amelyet az előző pillanatban szakíthattak le egy valóságos ágról. Tökéletesen valósághű levél volt. Mindössze két, kissé furcsa jelenség tűnt fel körülötte. Az egyik, hogy egy harmadik emeleti lakásban szakították le a helyéről, ahol sok méterrel az utca szintje felett nem létezhetett semmiféle növényzet. A másik, hogy az a levél nem emlékeztetett semmiféle, addig ismert földi növényféleségre!

Dick Blair jegyezte meg elsőként idegesen, hogy a tárgy, amelyen keresztül belenézhettek az íróasztal belsejébe, annak lapján át, láthatták általa a csontjaikat és izmaikat... sok évszázada halott tulajdonosa kezében bizonyára anatómiai vizsgálódás eszköze lehetett, és neki köszönhető a vérkeringés öt évezredes, megdöbbentő leírása. Az az illető közvetlenül beleláthatott bármely eleven szervezetbe. Ekkor Maltby valami értelmetlen szöveget motyogott a más dimenziókhoz képest megfelelő szögben álló e világi dimenziókról és holmiféle kölcsönösen felcserélhető erőterekről.

Ekkor Dick kijelentette, hogy a crux ansata, mint a másik világ feletti hatalom jelképe, ezúttal tökéletes valósággá változott. Léteznie kell egy másik világnak is, valahogy ezzel a valósággal párhuzamosan. Azóta töprengtek ilyen lehetőség felől, hogy Platón még pelenkát viselt. Ez a levél is csak abból a világból származhatott. Mindez... töprengett rajta... valamiféle, gyanús véletlenszerű egybeesésekből is következhet, de mégis, itt süllyedjen el, ha nem hisz benne, és nem dugja bele megint a kezét abba a különös térbe, és próbál meggyőződni róla, akkor mi történik majd vele... Meg is tette. A kísérlet közben hevesen verejtékezett. Valami láthatatlan növényről leszakított egy maréknyi levelet, és visszahúzta a valóságba. A lehető legkísértetiesebb érzés volt, amint abban a jól megvilágított szobában áll a tökéletesen mesterséges és modern bútorok között... és akkor onnan, abból a normális helyiségből átnyúl a semmibe, és egy csokornyi olyan zöld levéllel húzza vissza a kezét, amilyen ezen a világon teljesen ismeretlen.

A láthatatlan világba való átnyúlás valami mást is hozott magával. Az ágra tekeredve, mintha valamelyik levelet rágná, ott lapult egy aprócska élőlény. Talán hathüvelyknyi hosszúságú lehetett, és áttetsző szárnyai voltak. A ragyogó fény hatására laposan pislogott, letekeredett az ágról, és felvetette magát a levegőbe. Mindketten világosan láthatták. Egy pillanatig pacsirtaként lebegett a levegőben, majd az ablak felé lódult, és kiröppent rajta.

Aprócska volt, teljesen ártalmatlan, de mégiscsak egy hüllő... valami kígyóféle. És szárnyai voltak. Tudott repülni. Márpedig szárnyas kígyók nem jellemzők erre a világra!

A két férfi szó szerint döbbenten meredt egymásra, amikor megszólalt a csengő, és Sam Todd csörtetett be a szobába. Az arca hamuszürke volt. Úgy nézett ki, mintha hetek óta ivott volna, és keservesen gyötörné a másnaposság.

– Dick – nyögte ki nehézkesen –, éppen téged kerestelek. Nancy meg ott volt a Rendőrmúzeumban. Elhatároztuk, hogy harapunk valamit, és... hívtam egy taxit. Amikor a kocsi éppen megérkezett... valami különös szagot éreztem. Nem azt a speciális parfümöt, amit használ... hanem valami mást. Körülpillantottam... és megláttam, amint Nancy éppen eltűnik. A felsőteste mintha feloldódott volna a levegőben... a dereka táján pedig megjelent egy jókora higanybuborék... lassan leereszkedett a földre... ő pedig nyomtalanul odaveszett. Lehetséges, hogy megőrültem, de pontosan ezt láttam...

Dick Blair dühödten felüvöltött, mivel akárcsak Sam, ő is tudta, hogy eddig még egyetlen, higanytócsában eltűnt személy sem került elő soha többé.

Sam hirtelen rándítással emelte fel a fejét.

– Az a különös illat – mormolta zavarodottan. – Mint valami... buja, zöld levélzeté. Még most is érzem. Istenem... még most is itt van az orromban! Ugyanezt éreztem akkor is, amikor Nancy eltűnt...

Ekkor Dick és Maltby is tudatára ébredt, hogy az orrukat megtölti valamilyen furcsa illat, amelyet addig izgalmukban nem is vettek észre. A crux ansatából áradt feléjük. Ez teljesen nyilvánvaló volt. A dzsungel illata volt az... New York kellős közepén.