4.

Ragyogó napfényben úszó helyen találta magát. Körös-körül hatalmas fák álltak, látszólag olyan magasra nőttek, akár az épületek, alig néhány másodperc alatt a taxi körül. Három-négy lábnyit pottyanhatott lefelé, és négykézlábra huppant. Körülötte ritkás bozót, s amikor felegyenesedett, durván faragott pallókból ácsolt emelvényfélét vett észre. A tetején husángokból összeeszkábált ketrecszerűség, az ajtaja nyitva. A rácsajtón kezdetleges, de megbízható retesz volt, amelyet belülről nem lehetett kinyitni, kívülről viszont ehhez elég volt megrántani a hozzá csatlakozó bőrszíjat. Akárhogy is, a ketrec most üresen tátongott, de kétségkívül emberkéz munkája volt.

Mindenfelől madárdalra emlékeztető dallamokat hallott. A bokrok buján zöldelltek. A legközelebbi bokor is zöld volt ugyan, de teljesen lombtalan, karcsú, szerteágazó vesszőkből állt. Mindegyik élénkzöld, mint egy fűszál, mintha a kéreg alakult volna át, hogy betölthesse a levélzet szerepét. Volt ott egy apró, különös, alig pár hüvelyknyi magas virág is, tekintélyes energiával lóbálta hosszú porzóit, akár a szakadatlanul planktonok után vadászó tengeri lények. Nyálkával borított nyúlványaival azonban ez apró porszemecskék után kapkodott, amelyek muslincánál is kisebb rovaroknak bizonyultak.

Odafönt kéken ragyogott az ég. Valami elröppent felette. Kicsi volt, de elég közel, hogy kivehesse: a külseje egyáltalán nem madárra emlékeztet. Valami váratlanul felrikoltott, hatalmas ívben lecsapott, a képbe bevillant egy tollas, kacsacsőrű teremtmény, veszedelmes csőrével lecsapott egy nála többször nagyobb lényre, és egészen valószerűtlen szögben röppent tovább.

Átröppent az erdő nagyobb fáit szükség szerint kerülgető szekérút felett. Dick is kiment az útra, és komor figyelemmel megvizsgálta a keréknyomokat. Szélesek voltak, mintha vasabroncs nélküli, tömör fakerekek hagyták volna őket. A lovak is patkolatlan patanyomokat hagytak maguk után. Ahol az utat fehéres por borította, másfajta nyomokat is észrevett. Mintha kutyákéi lettek volna, csakhogy ilyen hatalmas kutyanyomokat eddig még sohasem látott. Talán a dán dognak lehetnek ekkora mancsai, de semmiféle kisebb fajtának nem.

Ekkor ütemes nyikorgás elegyedett az apró dalnokok énekébe. Dick megpördült. Úgy tűnt, mintha kacsázó kerekek nyikorognának fatengelyükön. Hamarosan a paták dobbanását is meghallotta, kisvártatva megpillantotta az úton feltűnő szekeret is. Teljesen közönséges alkotmány volt, elé fogva egy hasonlóan közönséges ló, rajta cifra, de teljesen szokványos szerszám. A gyeplőt egy félmeztelen, csak valami köténykét viselő, vállig érő hajú és gondozatlan, bozontos szakállú férfi tartotta. Mögötte egy farkashoz hasonló... csak sokkal nagyobb... fenevad ügetett kényelmesen.

Dick lövésre emelt automata fegyverével kilépett az útra.

– Hé, megállni! – kiáltotta hidegen.

A szakállas alak eltátotta a száját.

– Isstenem! Hát maga hunnan került ide?

Nem látszott ijedtnek. Csupán elképedt. Az álla leesett, és döbbenten meredt maga elé. A ló megállt.

A fenevad megkerülte a szekeret, és végigmérte Dicket. Majdnem olyan volt, mint egy farkas. Bozontos volt, hegyes orrú, felmeredő fülekkel. De soha semmilyen farkasnak nem lehetett ilyen éles és értelmes tekintete. Láthatóan méricskélte az előtte álló férfit. Gondolkodott, valahogy úgy, ahogy egy ember is gondolkodik, amikor valami különös jelenséggel kerül szembe.

A szekéren ülő ember gyorsan megjegyezte:

– A dögnek annyi esze van, mint nekünk. Tuggya?

A fenevad elfordította a fejét, és végigmérte a bakon ülő alakot. Röviden felhorkantott. A hang egyenesen vérfagyasztó volt. A szekeres elsápadt. Úgy látszott, mindjárt darabokra esik szét.

A fenevad sietség és félelem nélkül Dick felé poroszkált. Tekintete fürkésző. A férfi ráemelte a fegyvert. A teremtmény mozdulatlanná dermedt, de tovább is élesen meredt rá. Nem, nem is rá, hanem a pisztolyra. Egyenesen a fegyvert nézte. Részben hörgő, részben nyüszítő hangokat hallatott. Furcsa volt, mintha beszélne. A szekéren ülő egész testében remegve motyogta:

– Azt akarja tunni, maga hogy került ide?

– Ne törődjön vele! – förmedt rá Dick nyersen. – Azt akarom megtudni, hová szállítják a frissen ejtett foglyokat! Nos, hová?

A fenevad megértette a kérdést. Szinte lehetetlen, de világosan felfogta.

Újabb hangokat hallatott. A férfi rémülten kiáltotta:

– Kérem, ne tegye! Maga nem tudja...

A szörnyeteghez beszélt. A fenevad feléje fordította a fejét, és végigmérte. Ennyi volt az egész. A szerencsétlen felzokogott. A gyeplőt odakötötte a szekér sarkához. Hozzákészülődött, hogy leszálljon.

– Az ördögbe! – csattan fel Dick. – Választ akarok a kérdésemre! Hová viszik az újonnan ejtett foglyokat?

A minden tagjában reszkető szerencsétlen lassan lemászott a földre. Még lassabban, vonakodva Dick felé lépett.

– Semmi értelme nem lenne, ha megölne... – lihegte –, nem csinátam én semmi rosszat...

Miközben a férfit nézte, Dick a szeme sarkából villanásszerű mozdulatot vett észre. Megpördült, és a kezében eldördült az automata. A lövés ugrás közben érte a fenevadat, és a súlyos lövedék szinte röptében megállította, amint belecsapódott a mellkasába. Alig pár hüvelyknyire Dick előtt zuhant a földre. Görcsösen vonaglott.

– Ölje meg! – lihegte az ember szinte nyüszítve. – Még mielőtt üvölthetne...

A haldokló fenevad valóban üvöltésre tátotta a száját. Dick ismét lőtt. Erre megmerevedett, majd elernyedt. A szekérről leszállt férfi a kezét tördelte, mintha súlyos katasztrófa sújtott volna te rá.

– Istenem! – lihegte nyüszítve. – Isstenkém! Nekem végem! Értelmetlen vót megölnie!

– Fogja be! – mordult rá Dick mérgesen. – Mondtam már, tudni akarom, hová viszik az új foglyokat! Válaszoljon!

A fegyver csöve hirtelen az ember felé fordult. Öt perce Dick még egy taxiban ült, az egész világ legcivilizáltabb városában. Most azonban már nem azon az utcán tartózkodott... viselkedési normái és törvényei nem voltak érvényesek számára többé.

– Én New Yorkból jöttem ide. Három napja elraboltak onnan egy lányt. Hol van most?

A szerencsétlen alak hihetetlen reménykedéssel fordult feléje.

– Tényleg Nyújorkból jött? Nem úgy hozták ide? És vissza is mehet? Tejóisten! Vissza tud menni oda?

– Igen, amint magammal vihetem azt a lányt – morogta Dick. – Hol van?

A férfi alázatos tekintettel meredt rá. Visszakapaszkodott a szekérre. Hívogatóan közelebb kormányozta Dickhez. Szeme hol könyörgőn, hol reménykedve, hol rémülten meredt rá.

– Hugyan, pajtás? Hol mehet vissza? Igyekeznünk kell, mielőtt ideér valaki!

Újabb mozgást észleltek. Az út kanyarulatában feltűnt egy másik, feléjük nyargaló fenevad. Lába és melle vizes volt. Az ember felvisított, és tébolyultan csépelni kezdte a lovat. A szegény pára nekilódult. A fenevad megállt, és ugyanazzal a félelemtől mentes, vizsla tekintettel mérte végig Dicket, mint korábban a másik. A ló és a szekér bukdácsolva, támolyogva távolodott az ösvényen. A fenevad elpusztult társára nézett, majd hirtelen az út menti bozót felé vetette magát. Dick pisztolya felugatott megint. A teremtmény hörgő hangokat hallatott. Végigterült a földön, elhallgatott és mozdulatlanná dermedt.

Ezektől a szörnyű tetemektől Dick ereiben megfagyott a vér. Úgy néztek rá, akár az emberek. Az első parancsokat vakkantott a szakállas alaknak... aki csak rabszolgaként említette a saját fajtáját. Az ember tartozott a fenevad uralma alá. Leparancsolta őt a szekérről, és utasította, hogy vonja el a figyelmét, amíg felkészülhet a gyilkos ugrásra. A második az első teteméből megállapította, hogy csak Dick végezhetett vele és éppen menekülni próbált, amikor a golyó megállította. Pontosan úgy viselkedett, ahogy egy ember tette volna, ha lövést hall, odasiet, hogy megnézze, mi történt, és ekkor váratlanul felfegyverzett ellenséggel találja szemben magát.

Dick már korábban is gondolt arra, hogy foglyul ejti e másik világ valamelyik lakóját, és kényszeríti rá, hogy vezesse el Nancy tartózkodási helyére. De ha az emberek ezeknek a szörnyeknek az alárendeltjei itt, és azok urakként kísérik őket mindenhová...

Ekkor agyába bekattant az a néhány szórványos ismeret, amelyet meg kellett emésztenie. Még az Empire State Building tetejéről látott egy szekeres embert egy hasonló fenevad kíséretében. Most megölt egy ilyen szörnyeteget, de pillanatokon belül máris ott tolt a másik. Azzal is sikerült röviden végeznie. Tehát a közelben lehet egy másik ember is, egy másik szekérrel...

Sebesen nekivágott az útnak, abba az irányba, ahonnan a második teremtmény érkezett. A keréknyomok szerint ez a forgalmasabb országutak valamelyike lehetett. Az itt-ott előforduló poros szakaszokon a fenevadak nyomai is jól kivehetők voltak a patanyomok mellett. Apró nedvességfoltokat is észrevett. Biztosan a másodikként megölt szörnyeteg elázott bundájától származhattak. Dick azon kapta magát, hogy egyre jobban siet.

Vagy fél mérföldet megtett már ismeretlen fafajok lombjai alatt, leveles és csupaszon zöldellő bokrok között. Valami átsurrant az úton, megszámlálhatatlan lábú lény. Meglátta őt, felnyüszített, visszafordult, és megint átfutott az úton, ezzel kétszer is kitéve magát a veszélynek. Egy bozontos, vagy nyolchüvelyknyi magas teremtmény elbújt egy fa törzse mögé, és onnan pillogatott rá kék, egy csöppet sem emberi szemével. A levegőt betöltő madárzsivaj közben egy pillanatra sem hagyott alább.

Egyszer csak egy patakhoz ért. Vagy húsz lábnyi szélességű lehetett, és sebes folyású volt. Az út belefutott, és a túlsó oldalon folytatódott tovább. Úgy harminclábnyira a túlsó oldaltól ott állt a másik lovas szekér, rajta egy több mint félmeztelen emberrel. Az illető magatehetetlen dermedtségben kuporgott a bakon. A ló is mozdulatlanul állt. A vörös loboncú és hatalmas, rendkívül elhanyagolt, vörös szakállú férfi közömbösen várakozott, mint akit valami szigorú paranccsal bénítottak meg. A közelében nem látszott fenevad nyoma. Dick nyilván azt ölte meg másodikként, amelynek ott kellene lenni mellette.

Megállt a patak innenső partján, és figyelmeztetően felemelte automata pisztolyát.

– Hé, maga! – kiáltott át hűvösen. – Most felteszek néhány kérdést, maga pedig válaszol rájuk! Megértette?

Az ember felemelte a tekintetét. Szemét ostobán meresztette Dickre. Másodpercekbe tellett, míg felcsillant benne a meglepődés szikrája. De csak egy pillanatra. Utána nyomban béna döbbenetnek adta át a helyét. Ezután sorban különféle érzelmek tükröződtek benne: először a remény, azután a visszatérő elkeseredés, végül izzó düh.

– Maga honnan gyütt ide? – kérdezte Rőtszakáll károgó hangon. – A ruhk népség nem tépte le a ruháját. Maga... maga tán jószántából gyütt ide vahunnan máshunnan, vagy... – de ekkor ismét eltompult a hangja. – Neem, csak éppen valahogy kiszökött egy ketreccsapdábul...

A harag eltűnt a szeméből. Tekintete megtört.

– Eriggyen valahova máshova! – motyogta tompán. – Én nem is láttam magát. A ruhk nép úgyis megtalálja a szaga után, és meg is öli. Különben az lenne magának a legjobb. No, menjen má!

– Éppen most öltem meg két farkas formájú fenevadat – jelentette ki Dick határozottan. – Az egyik nedves volt, mintha éppen ezen a patakon kelt volna át. Ezeket a dögöket nevezi ruhknak?

Rőtszakáll szeme megint felvillant... ezúttal az örömtől.

– Kettőt is megölt? Nagyon jó! Ez igen! – és váratlanul teljes szívvel, durván káromkodni kezdett. – Ha mindegyiket kinyiffanhatnánk, akkor lenne csak itt egy kis öldöklés! Hé, koma! Hát vannak fegyverei? Remélem, jó párat kinyuvaszt még, mielőtt elkapják! Remélem, ezreket kinyír... – majd hirtelen támadt kíváncsisággal kérdezte: – Tán kitört tényleg egy ketreccsapdából... vagy...

Reszketett, és képtelen volt kifejezni egy elképzelhetetlen távolságban pislákoló reményt.

– Egy átjárón jöttem, amit az egyik barátom csinált – magyarázta Dick. – Félórája még New Yorkban voltam. A barátaim is utánam jöhetnek, amikor csak akarnak.

Rőtszakáll képén istenkáromlón vad gyönyör kifejezése jelent meg.

– És újabb szekerek ruhk kísérettel nem jöhetnek? – mordult rá Dick. – Biztonságos dolog itt állnunk és fecsegnünk?

Rőtszakáll erre váratlanul elvigyorodott. Csettintett a lovának, mire az megindult, és belegázolt a patakba. A közepe táján megállt.

– Jöjjön gyorsan, és másszon fel! – lihegte a vörös hajú. – A szaga után követik majd eddig a patakig. Aztán majd arra szaglásznak tovább, amerről jött. Maga meg szépen velem jön, majd mérföldekkel innen kiteszem, és akkor visszamehet a haverjaihoz. Mongya meg nekik, hogy öncsék le a palotát benzinnel, és gyújcsák fel! A többit majd mi elintézzük.

Miután Dick belegázolt a patakba, és felkapaszkodott a szekérre, észrevette, hogy a derékkötény felett a Rőtszakáll hátát kusza csíkok tarkázzák, mint nemrég beforradt sebhelyek, amelyek csak korbácstól származhatnak. Akadtak közöttük durvább hegek is, bizonyára a fenevadak agyarainak nyomai.

A kocsis ismét csettintett a lónak, mire az kikapaszkodott a patak túlsó partján. Lassú kocogással megindultak a szekérúton. Menet közben Rőtszakáll rekedt, bizalmas suttogással részletezte, hogyan kellene földig rombolni a villát, amely csakis a brooklyni oldalon látott palota lehet, majd rátért a felvigyázók által megszolgált, elmondhatatlan kínzások boncolgatására.

Látszott, hogy egy darabig semmi másra nem számíthat tőle, csupán vak gyűlöletének megnyilvánulásaira.

Kis idő múltán azonban Rőtszakáll morgása érthetőbbé vált. Nem volt igazán tébolyodott. A hatalmas fák között megtett hétmérföldnyi út során Dick megértette, hogy létezhetnek olyan tapasztalatok, amelyek után már senki sem őrizheti meg önuralmát, és nem viselkedhet teljesen normálisan. Az épelméjűség elvesztését ugyanakkor büntették ezen a másik világon, ahol az őrültséget betegségnek tekintették, és büntettek minden komolyabb sebesülést, akár a lázadó ellenszegülést, bármit, ami a rabszolgát használhatatlanná teszi.

A Rőtszakáll által felvázolt kép csak részben felelt meg Dick előzetes elképzeléseinek. Világos, hogy voltak az emberi nemhez tartozó urak. Ott laktak a palotában, a folyó túlsó oldalán. Rőtszakáll már jó pár éve élt rabszolgasorban, de még az uralkodó faj vagy család egyetlen képviselőjét sem láthatta testi valójában. Még a felvigyázók közül is csak elvétve találkozott eggyel-eggyel. Évekkel ezelőtt villanyszerelő volt New Yorkban, és egy este, hazafelé menet, a Negyedik sugárútnál egyszer csak zuhanni kezdett, a világ megfordult körülötte, és máris valami farudakból ácsolt ketrecben találta magát, a hatalmas fákból álló sűrű erdő és a szokatlan aljnövényzet kellős közepén. Feje felett elmozdult és visszahúzódott valamilyen tárgy, és pillanatokkal később újabb ember pottyant be mellé. Ez utóbbi, esés közben eltörte egyik karját. Fogalmuk sem volt róla, hol lehetnek és hogyan kerülhettek oda. Segítségért ordítoztak, mire a közelükben borzalmas hangon felmordult valami fenevad. Erre rémült hallgatásba burkolóztak. Egész éjszaka félőrültek voltak a félelemtől, miközben az a szörnyeteg megállás nélkül keringett a ketrecük körül.

Pirkadatkor végre megpillanthatták. Egyike volt a ruhk néven emlegetett farkas formájú teremtményeknek. Jeges, értelmes, figyelmes tekintettel őrizte őket. Egyszer csak, a hajnali szürkületben több, talán tucatnyi is összeverődött belőlük odakint. Egy ember lépdelt közöttük, kezében lándzsával és derekán tokba dugott pisztollyal. Hosszú, térdig érő tógafélét viselt a számukra megszokott ruházat helyett. Minden érdeklődés vagy a szánalom jele nélkül nézett végig a két csapdába esett emberen. A ruhk fenevadak nyüszítő, kaffogó hangokon társalogtak egymással. Félreérthetetlenül értelmes tartalommal. A tógás alak hátrább lépett, mire az egyik szörnyeteg, meg rántott valami bőrszíjat, és a ketrec ajtaja kinyílt. A két fogoly reszketett a rémülettől. Könyörögtek a szörnyetegek között ácsorgó emberi lényhez, de az ügyet sem vetett rájuk. Erre visszahúzódtak a ketrec mélyébe, de az emberalak határozott intéssel kiparancsolta őket. Látván vonakodásukat, lándzsadöfésekkel adott nyomatékot akaratának.

Odakint a fenevadak közéjük ékelődtek, elszakították őket egymástól, majd mindkettőjüket durván leterítették a földre. Ezután módszeresen... és az egyik, kissé hátrább húzódott társuk odavakkantott utasításainak engedelmeskedve... letépték róluk minden ruhadarabjukat. Rőtszakáll akkor megbénult a rémülettől, de a másik folyvást üvöltözött.

A vörös hajút leginkább a szörnyetegek viselkedésmódja döbbentette meg. Nem mutattak semmiféle dühös indulatot, pedig különben elég vérszomjasnak látszottak. Szorgosan és célratörően munkálkodtak, mint a cirkuszi állatok egy jól betanított mutatvány alkalmával. A lecsupaszított embereket végül elengedték.

Vezetőjük ránézett a másik fogoly törött karjára, majd kérdőn a lándzsás alakhoz fordult. Újabb sorozat speciális hangot adott ki. Valahogy azonnal nyilvánvalóvá vált, hogy a kérdés vagy megbeszélés tárgya a törött karú lehet csak. A lándzsás közömbösen megvonta a vállát.

Erre a rhuk fenevadak a szerencsétlenül járt embert darabokra tépték. Dicknek elmesélvén ez esetet, Rőtszakáll alig volt képes kifejezni a vadállatok módszeres mozdulatai feletti mélységes elszörnyedését. Fogolytársát a szörnyetegek acsarkodás és tülekedés nélkül ölték meg és falták fel, ahogyan egy csapat vadász osztozna meg egy frissen elejtett szarvason. Ezután, hasonló céltudatossággal közrefogták a vörös hajút és terelni kezdték az ösvényen.

Rőtszakállú mérföldeket tett meg, körülötte a vadakkal, mialatt a lándzsás alak egy szóra sem méltatta. Egyszer láthatóan eluralkodott rajta a félelem és az iszonyat. A farkaslények erre elővillantott agyaraikkal ösztökélték továbbhaladásra.

Végül megérkeztek egy rabszolgatáborba, egy kezdetleges düledező szárnyékba, erős oszlopokból rótt kerítésen belül. Beterelték. Emberi lények voltak benne, férfiak és nők összezárva, a leginkább háziállatok óljára emlékeztető építményben, az odavetett szalmán heverve. Elmondásuk szerint valóban háziállatokként kezelték őket. Korábban a legkülönbözőbb foglalkozásokat űzték. Mindegyikük ugyanazt a borzalmas élményt élte meg: belezuhantak a ketreccsapdába, a ruhk vadak letépték róluk a ruháikat, befogott vadállatokként elhajtották őket a rabszolgatáborba, és azóta valamennyiüket igásbarmokként használják.

Dick itt közbevágott és megkérdezte, vajon Nancy is ugyanabba a táborba került-e. Rőtszakáll megesküdött rá, hogy nem. Jóval több, mint három napja egyáltalán nem érkezett újabb fogoly.

Mivel kezük van... folytatta Rőtszakáll... a ruhk népség lovak felszerszámozására, szántásra, minden, az élelem előállításával és a tűzrevaló összegyűjtésével kapcsolatos egyéb munkára kényszeríti őket. Az utasításokat a lándzsával felfegyverzett emberek adták ki. A fenevadaknak volt rá gondjuk, hogy végre is hajtsák azokat. Az élelem egy részét és egy kevés tűzrevalót megtarthattak saját céljaikra. Nagyobbrészt azonban le kellett hordaniok a folyó partjára, ahol leláncolt evezősök hajtotta bárkákba rakták, és elszállították valahová. A táborukat állandóan ruhk szörnyetegek őrizték. Ha valakit távolabbi útra küldtek, mint Rőtszakállt és a Dick által korábban látott másik férfit, szintén egy-egy ruhk kísérte őket. Ilyen alkalmakkor négylábú őreiknek tartoztak engedelmességgel. Igazi uruk azonban nem a lándzsás alak volt. Csak afféle felvigyázó. Uruk vagy uraik... nem tudták, egyről vagy többről van-e szó... a folyó túlsó partján lévő palotában lakott. A palotáról csak annyit tudtak, amit leláncolt evezősök által hajtott csónakon a túlpartról hozzájuk átszállított egyik rabszolgatársuk elmondott nekik. Amit reszkető tagokkal tudomásukra hozott, csöppet sem volt kellemes. A szerencsétlent pedig néhány nap múlva odavetették a fenevadaknak.

Mialatt kibontakozott a történet, a nap lassan leereszkedett a Manhattan-sziget hatalmas fái közé. Lassan beesteledett. Ekkor Rőtszakáll megrántotta a gyeplőt.

– Itt jó lesz – morogta keserűn. – Szálljon le itt! Én rabszolga vagyok. Többé má nem térhetek vissza a normális emberi életbe. Maj megyek tovább, és kitalálok valamit. Aszondom, hogy a kísérőm elment valahová, rám parancsolt, hogy várjak... én meg vártam, míg meg nem rettentem, hogy majd szökevénynek tartanak, akkor továbbmentem, és az úton láttam egy másik megölt ruhk kísérőt is. Csak ennyit mondok majd nekik.

– Rendben van – mormolta Dick sötéten.

Rőtszakáll ezzel magában vihogva továbbhajtott.