8.

Maida Haynes egy sikoltással Blake elé vetette magát. Harris azonban még ennél is gyorsabb volt. A maga bocsánatkérő és szégyenlős módján épp akkor vágott egy gőzölgő húsdarabot az őz combjáról. Azonnal elhajította, s a perzselő húsdarab félrelökte és egyben jól meg is égette Minott kezét.

Blake felegyenesedett, fegyverrel a kezében.

– Ha felveszi azt a pisztolyt, tanár úr – mondta kissé zihálva, de kétségbevonhatatlan egyenességgel –, golyót röpítek a karjába!

Minott káromkodott egyet. Bal kezével felemelte a pisztolyát, és a zsebébe csúsztatta.

– Te kis bolond! – csattant fel. – Nem állt szándékomban, hogy lelőjelek. Csak jól rád akartam ijeszteni. Harris, te tökfilkó! Maida, a te akciódat majd később megbeszéljük. A legnagyobb büntetés, amit most adhatnék nektek, az lenne, ha magatokra hagynálak benneteket.

Lassan kisétált a tűz fényköréből a sötétségbe. A csoport kissé megdöbbenten álldogált. A lezuhant gép fölött a kis lángok szeszélyesen pislákoltak. A tompa vörös fény alsó része mintha kissé kiszélesedett volna.

– Hát ez a bökkenő! – szólt Hunter zavartan.

– Mégiscsak sokkal többet tud erről az egészről, mint mi. Ha itt hagy minket, nagy bajban leszünk!

– Valóban – helyeselt Blake keserűen. – És talán akkor is, ha nem hagy itt minket.

Lucy Blair szólalt meg:

– Én... én megyek, beszélek vele. Mindig... olyan kedves volt velem az órákon. És... biztos a keze is nagyon fáj. Csúnyán megégett.

Ezzel ő is otthagyta a tábortüzet. Hosszú, szögletes árnyék kúszott előtte.

Minott éles hangja hallatszott:

– Menj vissza! Valami mozog itt a fűben!

A következő pillanatban pisztolya felvillant. Üvöltés hallatszott, majd a fegyver újra és újra eldördült. Ezt zuhanások zaja követte, és menekülő alakok látszottak a sötétben.

Minott gúnyos ábrázattal tért vissza a tűzhöz.

– A vezéri képességeid csorbát szenvedtek, Blake – jegyezte meg keserű gúnnyal. – Elfeledkeztél arról, hogy őrt állíts. És te mondod, hogy hangokat hallottál a sötétben! De most már elfutottak. Indiánok, természetesen.

Lucy Blair habozva kérdezte:

– Tehetnék... tehetnék valamit a kezével? Megégett...

– Mit tudnál tenni? – kérdezte Minott mérgesen.

– Van állati zsír – felelte a lány. – Az indiánok régen medvezsírral kezelték a sebeket. Gondolom, az őzzsír ugyanúgy megteszi...

Minott megengedte neki, hogy bekösse az – egyébként korántsem súlyos – sebet. A lány zsebkendőket kért a többiektől, hogy elvégezhesse a munkát. A szorongás szinte tapinthatóvá vált a tábortűz körül. Ez nem egy mindenre felkészült kalandorokból álló csapat volt. Az egész egyszerűen csak főiskolai hallgatók kirándulásaként indult.

Minott mogorva arccal tűrte, hogy Lucy Blair bekötözze a sebét. Harris még bocsánatkérőbbnek tűnt, mint valaha, hiszen ő idézte elő a balesetet. Bertha Ketterling tovább zokogott – bár most már csendesebben, mivel senki nem figyelt rá. Blake szemöldökét ráncolva, tűnődve meredt a tűzre. Maida Haynes zavartan próbált úgy tenni, mintha nem venne tudomást arról, hogy bizonyos értelemben – bár senki nem tett említést róla – ő is a civódás egyik kiváltója volt.

A lovak ideges mozdulatokat tettek. Bertha Ketterling tüsszentett. Maida égő fájdalmat érzett a szemében. Ő volt az első, aki észrevette a lángok terjedését a repülőgép benzintartálya körül. Riadt kiáltása fellármázta a többieket.

A repülőgép majd két kilométerre a tábortűztől zuhant le. Benzintartályai hevesen, de csak rövid ideig lángoltak. A szárnyak és az alváz égése szintén rövid ideig tartott. Azután a tűz látszólag elenyészett, és tompa parazsak maradtak csak a helyén. Most azonban már nem csak parazsak lángoltak odakinn.

Annyi igaz, hogy a tűz alábbhagyott: de csupán azért, hogy utána tovább terjedjen a sűrű, kusza bozót alatt. Már jó hosszan elharapózott a földön, amikor egy égő kúszónövényről átterjedtek a lángok egy gyantás fenyőágra. Enyhe, de állandó szél fújt. És amikor Maida kitekintett, hogy megkeresse az szemében égő fájdalom okát, addigra már egy hatalmas fa lángokban állt, a földön mérges, vörös tűzkígyók hosszú sora kúszott, majd kettő, három, és végül egy tucat helyen szöktek fel vakító nyelvek az ég felé.

A lovak horkantottak és felágaskodtak.

Minott felcsattant:

– Harris! Hozd a lovakat! Hunter, segíts a lányoknak felülni a lovakra, de gyorsan!

Blake-nek hangsúlyozottan nem osztott parancsot. Mélyen belemerült a térképébe, miközben egyre több fából csaptak fel lángok az ég felé. Aztán begyűrte a térképet a zsebébe. Blake higgadtan leemelte a tűzről az őzcombot, és mire Minott nyeregbe ült az ijedt, fújtató lovak között, ő addigra már Maida Haynes hátasa mellett várakozott, indulásra készen.

– Párokban fogunk lovagolni – szólt Minott tömören. – Egy fiú, egy lány. Ti, fiúk, vigyáztok rájuk. Van nálam zseblámpa. Én megyek elöl. Előbb vagy utóbb a Rappahannock folyóhoz érünk, hacsak nem kerüljük meg előbb a tüzet... és persze ha a tűz előtt tudunk maradni.

Mikor felértek egy kis domb tetejére, világosabban látták a rájuk leselkedő veszély mértékét. Mialatt a tűz hosszában egy kilométert nőtt, székében háromszor akkora lett. Jobbra tőlük már egy egész erdő lángok vadul, mely olyan sűrű volt, akár egy dzsungel. A lángok olyan gyorsan szaladtak át rajta, mintha a tűznek saját hátszele lett volna – és valóban volt is neki. Balra pedig a bozót recsegett vadul, és menekülésük közben onnan is a magasba szöktek a nyelvek.

Aztán, mintha csak gúnyt űzne egyébként is nagyon szorult helyzetükből, hirtelen igen élénk szél kerekedett. Szikrák, lángoló levéldarabkák, hamufoszlányok és kis, súlytalan széndarabok röpködtek körülöttük. Bertha Ketterling felsikított, amint egy égő parázsdarab az arcát érintette. Harris lova felnyerített és rúgott egyet, mert valami megperzselte. Örült tempóban vágtattak előre. Mindkét oldalon fák tornyosultak föléjük. Minott zseblámpájának fehér fénye nevetségesnek tűnt a mögöttük vakító piros ragyogás mellett, de legalább mutatta az utat.