1.

Tommy Dort bement a kapitány szobájába az utolsó két sztereofelvétellel, és jelentette:

– Végeztem, uram. Ez a képpár az utolsó, amit még készíthettem.

Átnyújtotta a képeket, és szakmai érdeklődéssel pillantott a videolemezekre, amelyeken az egész kinti űr látható volt. Beárnyékolt, sötétvörös lámpák világították meg a vezérlőasztalt és a műszereket, amelyek segítségével a Llanvabon űrhajó szolgálatos kormányosa navigált. A műszerek előtt forgatható, párnázott karosszék. Az előtt meg fura kis készülék – szögtükörnéző; a huszadik századbeli autósok visszapillantó tükrének kései leszármazottja –, amelyen egyszerre lehetett látni valamennyi videolemezt, anélkül, hogy az ember a fejét elfordította volna. És körös-körül a hatalmas lemezek, amelyek sokkal jobban megfeleltek a közvetlen űrkilátás céljára.

A Llanvabon messze járt hazulról. A videolemezeken, amelyek minden látható nagyságú csillagot feltüntettek, és tetszés szerinti nagyságra voltak felnagyíthatók, az ember a képzelhető legkülönbözőbb fényességű csillagokat látta, s a színük itt döbbenetesen más volt, mintha a légkörön át nézte volna. De mindegyik ismeretlen. Csak a két, a Földről is látható csillagképet lehetett fölismerni, azok is összezsugorodtak és eltorzultak. A Tejút mintha valahogy nem illett volna a helyére. De mindeme furcsaságok eltörpültek ahhoz a látványhoz képest, amely az űr előttük levő részét ábrázoló videolemezen látszott.

Valami irdatlan-irdatlan nagy köd volt előttük. Derengő köd. Látszólag mozdulatlan. Hosszú ideig tartott, amíg a videolemezen egyáltalán érzékelni lehetett, hogy közelednek hozzá, jóllehet az űrhajó sebességindikátora hihetetlen sebességet jelzett. A köd a hat fényév hosszú, három és fél fényév vastag Rák-köd volt, amelynek nyúlványai, földi teleszkópon nézve, némileg emlékeztettek annak a jószágnak a tagjaira, amelyről a nevét kapta. Gázfelhő volt, végtelenül ritka, másfélszer akkora kiterjedésű, mint a Nap és legközelebbi szomszéd napja közti távolság. A mélyén két csillag izzott, ikercsillag; az egyik ismerős sárga, mint a Föld napja, a másik gonosz fehér.

Tommy Dort elgondolkodva kérdezte:

– Árok felé tartunk, uram?

A kapitány megnézte, majd félretette Tommy két utolsó felvételét. Aztán visszazökkent aggályos töprengésébe az útirányukba eső videolemezek előtt. A Llanvabon teljes erővel fékezett. Már alig fél fényévnyire járt a ködtől. Tommy feladata az űrhajó útirányának meghatározása volt, de e munkával már végzett.

Míg a kutatóhajó a ködben tartózkodik, Tommy Dort csak a napot fogja lopni. De amit eddig végzett, az több volt mint hasznos.

Egészen egyedülálló feladatot teljesített – először történt, hogy egyetlen ember, egyazon kamerával, fényképészeti úton teljes egészében megörökítse egy csillagköd négyezer évi mozgását, s még kontrollfelvételeket is készítsen a rendszerből eredő hibák kiderítésére és rögzítésére. Ez már önmagában megérte a Földről tett utat. S ráadásul egy ikercsillag négyezer éves történetét is megörökítette: a csillagállapotból fehér törpévé való visszafejlődés négyezer éves történetét.

Nem mintha Tommy Dort négyezer éves lett volna. Valójában a húszas éveiben járt. De a Rák-köd négyezer fényévnyire volt a Földtől, és a legutóbbi két felvételt olyan fénnyel készítette, amely a Földet csak az időszámításunk kezdetétől számított hatezerben éri el. Idefelé jövet – mely a fénysebességének hihetetlen többszörösével történt – Tommy Dort megörökítette a köd valamennyi megjelenési formáját, annak fénye alapján, a négyezer éves fénytől az alig hathónaposig.

A Llanvabon egyre mélyebben fúródon az űrbe. A hihetetlen derengés lassan-lassan kezdte betölteni a videolemezeket. Már a fél világmindenséget kioltotta a szemük előtt. Előttük a fényes köd, mögöttük a csillagokkal pöttyögtetett semmi. De a csillagok háromnegyed része már beleveszett a ködbe. Csak a szélén derengett át tompán egynéhány a legfényesebbek közül, alig néhány. Hátul meg a szabálytalan körvonalú sötét folt, amelyen egyenletes fénnyel ragyogtak a csillagok. A Llanvabon belemerült a ködbe, úgy fúródott bele, mintha a sötétség alagútján hatolna át, amelynek fénylő köd a fala.

És pontosan így is volt. Már a legtávolabbi felvételek föltárták a köd jellegzetes szerkezetét. Nem volt amorf. Volt alakja. S ahogy a Llanvabon kezdte megközelíteni, a szerkezet jelei egyre határozottabban bontakoztak ki, és Tommy Dort azt kérte, hogy a készítendő fényképek érdekében görbe vonalon közelítsék meg. Így hát az űrhajó útvonala a roppant fényképfelvételen kissé váltakozó szögű volt, s Tommynak módjában állt kettős sztereofelvételeket készítenie, amelyek a ködöt három dimenzióban ábrázolták. Kiderült, hogy felülete bonyolult kitüremkedéseket és mélyedéseket mutat; helyenként olyan, mint az emberi agy tekervényei. Az űrhajó most épp egy ilyen mélyedésbe hatolt be, amelyet, a tengerfenék szakadékainak analógiájára, „ároknak” kereszteltek el. A kitérő nagyon hasznosnak ígérkezett.

A kapitány fölengedett. A kapitány feladata manapság, hogy találjon magának töprengenivalót, aztán töprengjen rajta. A Llanvabon kapitánya lelkiismeretes kapitány volt. Csak azután dőlt hátra kényelmesen a karosszékében, ha valamely meghatározott m űszer kifejezetten nem jelzett semmit.

– Volt rá egy szemernyi lehetőség – mondta gondterhelten –, hogy az árok esetleg fénytelen gáz. De nem az. Üres. Akkor tehát, amíg az árokban járunk, használhatjuk a túl-sebességet.

A köd szélétől a közepén levő ikercsillag másfél fényévnyire esett. Épp ez volt a bökkenő. A köd ugyanis gáz. Igaz, olyan ritka, hogy ahhoz képest még az üstökös farka is szilárd, de egy túlsebességgel – a fénysebesség sokszorosával – haladó űrhajónak még vákuumba sem ajánlatos beleütköznie. Annak abszolút űrre van szüksége, mint amilyen a csillagok köze. Márpedig a Llanvabon nemigen tud megbirkózni ekkora kiterjedésű köddel, ha csupán arra a sebességre kénytelen szorítkozni, amit a vákuum tesz lehetővé.

A derengés összezárulni látszott a mind lassabban-lassabban haladó űrhajó tatja mögött. A túlsebesség szűnni kezdett, s ez mindenkiben, aki a túlsebesség terében tartózkodott, hirtelen valami megereszkedett érzést keltett.

Majd egyszerre, szinte nyomban ezután, hajószerte berregni kezdtek a csöngők. Tommy majd megsüketült, míg a kormányos egy kézmozdulattal el nem hallgattatta a kapitány szobájában vadul berregő vészcsengőt. De hallani lehetett, hogy míg az automata ajtók be nem zárultak, és sorra el nem hallgattatták őket, a hajón másutt még szólnak.

Tommy Dort a kapitányra meredt. A kapitány keze ökölbe szorult. Állt, és a kormányos válla fölött a vezérlőtáblát leste. Az egyik indikátorra szemmel láthatólag rájött a görcs. A többi is vadul igyekezett följegyezni az észleléseit. Az orr felőli videolemezen a köd diffúz derengése közt fölragyogott egy folt, amint az automatikus kereső arra összpontosított. Abban az irányban volt a tárgy, amely az ütközésriadót kiváltotta. De a tárgylokátor maga... az mintegy nyolcvanezer mérföldnyi távolságban jelzett szilárd tárgyat... egy kicsi szilárd tárgyat. De volt ott még egy tárgy, amelynek a távolsága a végtelen és a zéró közt váltakozott, és nagysága is éppoly bolondul lüktetett, mint a távolsága.

– Közelíts! – vezényelt a kapitány.

A keresőn kitágult a különlegesen fényes folt, s elfödte a mögötte levő differenciálatlan képet. Fokozódott a nagyítás. De a képen nem látszott semmi. Az égvilágon semmi. A rádiólokátor viszont makacsul azt mutatta, hogy valami irdatlan és láthatatlan tárgy ront eszeveszett sebesen a Llanvabon felé, olyan sebesen, hogy az összeütközés elkerülhetetlen, majd rémülten menekül előle, ugyanolyan sebesen.

A videolemezt tovább nem lehetett nagyítani. S még mindig semmi. A kapitány a fogát csikorgatta. Tommy Dort elgondolkozva megszólalt:

– Egyszer már láttam ilyet, uram, egy menetrendszerű járaton a Föld és a Mars közt, mikor egy másik hajó lokátora befogott minket. Az ő lokátorsugaruk frekvenciája megegyezett a miénkével, s valahányszor a kettő összetalálkozott, az indikátor mindig valami irdatlan nagy szilárd tárgyat jelzett.

– Pontosan – jelentette ki vadul a kapitány –, pontosan ez történik most is! Mintha lokátorsugárba kerültünk volna. A műszer az idegen lokátorsugarat és a miénk visszaverődését jelzi. De a másik hajó láthatatlan! Ki a fene lehet abban a lokátorral fölszerelt láthatatlan hajóban? Mert hogy ember nem, az biztos.

Megnyomta csuklóján a kommunikátor gombját, és belekiabált:

– Harcálláspontok, figyelem! Harcálláspontok, figyelem! Valamennyi fegyver legénysége! Harci riadó!

Keze kisimult, és megint ökölbe szorult.

Megint a videolemezre bámult, amelyen nem látszott semmi, csak az alaktalan derengés.

– Hogy ember nem? – húzta ki magát hirtelen Tommy. – Ezt úgy érti, hogy...

– Hány naprendszer van a galaktikában? – kérdezte ingerülten a kapitány. – Hány bolygó, ahol létezhet élet? És hányféle lehet az élet? Ha ez a hajó nem a Földről való – márpedig nem onnét való –, akkor a legénysége sem állhat emberekből. Márpedig ha egy nem emberi eredetű civilizáció elért az űrmélyi kutatóutak szintjére, az nem kicsiség!

A kapitánynak remegett a keze. Még soha ilyen nyíltan nem beszélt a beosztottai előtt, de Tommy Dort a megfigyelőszemélyzet tagja volt. S néha még egy kapitány is, akinek kötelessége töprengenie, kétségbeejtően rászorul, hogy megossza az aggodalma terhét. És néha segít is, ha az ember hangosan gondolkozik.

– Évek óta beszélnek róla, és törik rajta a fejüket – mondta halkan. – Matematikailag biztos, hogy valahol a galaktikánkban léteznie kell olyan fajnak, amelynek a civilizációja azonos a miénkkel, vagy annál magasabb. De azt még csak sejteni se sejthette senki, hogy hol és mikor fogunk összetalálkozni velük. Úgy látszik, nekünk most sikerült!

Tommy szeme élénken csillogott.

– Gondolja, uram, hogy barátságosak?

A kapitány egy pillantást vetett a távolságjelzőre. A fantomtárgy folytatta képtelen táncát a Llanvabon felé és vissza. A nyolcvanezer mérföldnyire levő másik tárgy egy csöppet elmozdult.

– Halad – mondta a kapitány kurtán. – Felénk tart. Vajon mit csinálunk akkor, ha idegen űrhajó bukkan fel a vadászmezőnkön? Barátságos? Lehet. Majd megpróbálunk kapcsolatba lépni vele. Mást nem tehetünk. De nagy a gyanúm, hogy ez az expedíciónk végét jelenti. Istennek hála, hogy van sugárágyúnk!

A sugárágyú pusztító sugárnyaláb volt; célja, hogy elbánjon az űrhajó útjába kerülő rakoncátlan meteoritokkal, ha a deflektorok nem járnak eredménnyel. Eredetileg nem fegyvernek készült, de ugyancsak megtette arra a célra is. Hatósugara ötezer mérföld, s a hajó egész energiatermelését összpontosítja. Irányzéka automatikus, elhajlása öt fok, s alkalmas rá, hogy egy ilyen Llanvabon-szerű hajó akár egy útjába kerülő aszteroidát is átlyukasszon vele. De persze nem túlsebességben.

Tommy Dort épp az orr felől eső videolemezt nézte. Most fölkapta a fejét.

– Sugárágyúk? Miért?

A kapitány mogorván bámulta az üres videolemezt.

– Mert nem tudjuk, hogy milyenek, s én nem vállalhatok semmi kockázatot, az biztos – mondta keserűen. – Fölvesszük velük a kapcsolatot, és megpróbálunk megtudni róluk mindent, amit csak lehet – különösen hogy honnét jöttek. Gondolom, megpróbálunk majd barátságot kötni – de erre nem nagy az eshetőség. Egy szemernyit sem bízhatunk bennük. Nem szabad. Lokátoruk van. Lehet, hogy a nyomkövetőjük jobb, mint a mienk. Lehet, hogy nyomon tudnak követni egész úton hazafelé, anélkül, hogy mi tudnánk róla. S nem kockáztathatjuk, hogy egy idegen faj tudomást szerezzen a Föld hollétéről mindaddig, amíg meg nem bizonyosodtunk a jóindulatáról. És ugyan hogy bizonyosodhatnánk meg? Persze jöhetnek kereskedni is. de lecsaphat ránk túlsebességgel egy egész űrcsatahajó-flotta is, és eltörölhet a Föld színéről, mielőtt még rádöbbennénk, hogy mi történt. És képtelenek vagyunk megállapítani, hogy a két eshetőség közül melyikre számíthatunk és mikor.

Tommy döbbenten hallgatta.

– Mindezt elméletben már számtalanszor megrágták – mondta a kapitány. – De senki sem volt képes józan megoldást találni, még papíron sem. Tudja, hiába a sok szépen hangzó elmélet, az a képtelenség, hogy a találkozásra épp az űr mélyén kerüljön sor, ahol egyik fél se tudja, hogy a másik honnét jött, még senkinek se jutott eszébe. Márpedig nekünk meg kell találnunk a megoldást. Mit kezdjünk velük? Lehet, hogy ezek az esztétika csodái – szépek, barátságosak, udvariasak –, és a szép külső alatt ádáz durvaság rejlik, mint a japánokban. De az is lehet, hogy nyersek és mogorvák, mint egy svéd paraszt – és a durva külső alatt éppoly tisztességesek is. Az is lehet, hogy e kettő közt állnak valahol. De hát kockáztathatom én az emberiség jövőjét, abból kiindulva, hogy biztonságos megbíznom bennük? Isten a tudója, hogy megérné barátságot kötni egy új civilizációval. Ez fölpezsdítené a miénket, s valószínűleg hallatlanul sokat nyernénk vele. De nem vállalhatok kockázatot. Az egyetlen, amit semmiképpen nem engedhetek meg, hogy megtudják, hol a Föld. Vagy tudom, hogy nem követhetnek, vagy haza sem megyek. S ők valószínűleg ugyanígy vannak.

Megint megnyomta a csuklókommunikátor gombját.

– Navigációs tisztek, figyelem! Valamennyi csillagtérképet azonnali megsemmisítésre előkészíteni. Ugyanígy minden fényképet és diagramot, amelyből a hajó útvonalára vagy kiindulási pontjára következtetni lehet. Összegyűjtendő minden asztronómiai adat, hogy adott parancsra, a pillanat törtrésze alatt elpusztítható legyen. Utasításom azonnal végrehajtandó, végrehajtásról jelentést kérek!

Kiengedte a gombot. Egyszerre mintha megöregedett volna. Az emberiség s egy idegen faj első találkozása olyasmi volt, aminek számtalan formájára számítottak, de ilyen meg-oldhatatlanra – egy magányos földi űrhajó és egy magányos idegen véletlen találkozására, mindkettő hazájától távol, egy csillagködben – még nem. Lehet, hogy békességre vágynak, de hiszen épp a látszólagos barátságos viselkedés a legalkalmasabb előkészítése egy hitszegő támadásnak. Ha az éberségük alábbhagy, az talán az emberiség végét jelentheti – a két civilizáció gyümölcseinek békés cseréje viszont a képzelhető legnagyobb áldás lenne. Minden hiba helyrehozhatatlan, az éberség hiánya határozottan végzetes.

A kapitány szobájában nagy-nagy csönd honolt. Az orr felőli videolemezen most a ködnek csak igen kis darabja volt látható. Igen-igen kis darabja. Diffúz, formátlan, derengő köd. De Tommy Dort egyszerre rászegezte az ujját.

– Ott!

Szilárd tárgy bukkant föl a ködben. Nagyon messze. Fekete volt, nem tükörfényes, hogy a fényt visszaverje, mint a Llanvabon hajóteste. Nagyjából körteforma. Kettőjük közt ritkás, derengő köd, a tárgy részleteit nem lehetett kivenni, de az nyilvánvaló volt, hogy nem természeti eredetű. Tommy ránézett a távolságmutatóra, s halkan közölte:

– Nagy gyorsulással felénk tart, uram. Feltehető, hogy ugyanaz jár az eszükben, mint nekünk, uram: egyikünk sem engedheti meg, hogy a másik hazamenjen. Gondolja, hogy megpróbálják felvenni a kapcsolatot velünk, vagy amint lőtávolban leszünk, tüzelnek ránk?

A Llanvabon már elhagyta az üres árkot, s ritka, derengő ködben úszott. Sehol egy csillag, csak a köd mélyén a két vad izzás. S körös-körül a mindent feloldó fény, mely különös módon emlékeztetett a földi, tropikus tengerek mélyére, ahogy azt az ember elképzeli.

Az idegen hajó egyetlen jelét adta, hogy nem gyilkos szándékkal közeledik. Ahogy közelebb ért a Llanvabonhoz, csökkentette a sebességét. A Llanvabon maga is elébe ment a találkának, majd mozdulatlanul megállt. E mozdulata a másik hajó közelségének felismeréséből fakadt – egyrészt barátságos szándékot, másrészt éberséget jelzett. Viszonylagos mozdulatlanságában tengelyét úgy tudta fordítani, hogy hirtelen támadás esetén a legkisebb célpontot nyújtsa, s így több ideje maradt a célzott tűzre is, mint ha a két hajó elvillan egymás mellett, és sebességük összeadódik.

A megközelítés mozzanata azonban maga volt a feszültség. A Llanvabon tűhegyes orra rendületlenül az idegen hajótestre szegeződött. A kapitány keze a sugárágyú elsütő-billentyűjén, ujja egyetlen mozdulatára elszabadult volna a hajó maximális energiája.

Tommy Dort összevont szemöldökkel figyelt. Az idegenek civilizációja nyilván igen magas szintű, ha űrhajót építenek, márpedig a civilizációval az előrelátás is együtt jár. Az idegenek tehát bizonyára éppúgy felismerték a két civilizált faj első találkozásának valamennyi lehetséges következményét, mint a Llanvabon emberutasai.

Valószínűleg éppúgy vonzotta őket is a két civilizáció békés érintkezésének, ismeretcseréjének lehetősége, mely mindkét faj fejlődésének szárnyat adhat. De ha eltérő emberi kultúrák érintkeznek, az egyik mindig kénytelen meghódolni vagy vállalni a háborút. A behódolás más-más bolygóról származó fajok közt sem folyhat le békésen. Az emberek legalábbis soha nem lennének hajlandók önként alávetni magukat, s az sem valószínű, hogy a másik fejlett faj igen. A kettőjük közti kereskedelem pedig semmiképpen nem nyújtana kárpótlást alárendelt helyzetükért. Némelyik faj – például az ember – előbbre valónak tartja a kereskedést, mint a hódítást. Megeshet – talán! –, hogy az idegenek is. De még az emberek közt is akad, aki háborúra áhítozik. Ha a Llanvabonhoz közeledő idegen hajó visszatér hazai bázisára, s hírt ad az emberiség és a Llanvabonhoz hasonló űrhajók létezéséről, akkor a tulajdon faját a kereskedés vagy háború válaszútja elé állítja. Megeshet, hogy kereskedni akarnak, de az is megeshet, hogy a háborút választják. De a kereskedés mindig két félen múlik, a háború csak egyen. Nincs módjuk meggyőződni az ember békés szándékáról, mint ahogy az emberiségnek sem az övékéről. Így hát mindkét civilizáció biztonságának egyetlen záloga, ha valamelyik vagy mindkét űrhajó itt és most elpusztul.

De tulajdonképpen még a győzelem sem elég. Az emberiségnek tudnia kell, hogy hova valósi ez a faj, ha nem is azért, hogy háborúzzon vele, de legalábbis elkerülje.

És azt is tudnia kell, hogy milyenek a fegyvereik, melyek az energiaforrásaik, jelentenek-e ránézve fenyegetést, és szükség esetén hogyan tudja elpusztítani őket. Az idegenek valószínűleg ugyanígy vannak az emberiséggel.

A kapitány tehát nem nyomta meg az elsütőbillentyűt, mely lehet, hogy megsemmisítette volna a másik hajót. Nem merte megnyomni. De nem megnyomni sem merte. Arcára kiült a veríték.

Fölbúgott az egyik hangszóró. A célzótiszt jelentett:

– A másik hajó megállt, uram. Teljesen mozdulatlan. A sugárágyú célra tart.

Ez nyomós érv volt. De a kapitány megrázta a fejét, csak úgy magában. Az idegen hajó alig volt húszmérföldnyire. Ott állt holt-feketén. Minden porcikája ilyen barlang-mélyi, fényt elnyelő gyászfekete. Részletet nem lehetett kivenni rajta, csak körvonala kidudorodásait a derengő csillagköd hátterén.

– Meg se moccan, uram – jelentette egy másik hang. – Modulált mikrohullámot bocsátottak ki felénk, uram. Frekvencia-moduláltat. Nyilván hívójelet. Ahhoz gyönge, hogy kárt tenne bennünk.

A kapitány összecsikorgatta a fogát.

– Valamit csinálnak – mondta. – Mozgást látok a hajótesten kívül. Figyeljék, hogy mit bocsátanak ki. Célozzák meg a kis sugárágyúval.

Kerek kis tárgy vált el simán a másik hajó ovális körvonalától. A körteforma hajó megmozdult.

– Távolodik, uram – jelentette a hangszóró. – A kibocsátott tárgy nem mozdul, ott maradt, ahova kirakták.

Másik hang szakította félbe:

– Újabb frekvencia-modulált hullámnyaláb, uram. Megfejthetetlen.

Tommy Dort szeme fölcsillant. A kapitány a videolemezt leste, homlokán gyöngyözött a veríték.

– Ez nem rossz, uram – mondta Tommy elgondolkodva. – Ha bármit küldenek felénk, lövedéknek vagy bombának nézzük. Így hát inkább idejöttek, kiraktak egy mentőcsónakot, és megint odébbálltak. Úgy számolnak, hogy mi is kiküldhetünk egy csónakot, vagy akár egy embert is, és fölvehetjük velük a kapcsolatot anélkül, hogy a hajónkat veszélyeztetnénk. Úgy látszik, nagyjából úgy gondolkodnak, mint mi.

A kapitány nem vette le szemét a videolemezről. Odaszólt Tommynak:

– Mr. Dort, lenne szíves kimenni és megvizsgálni azt a tárgyat? Önnek nem adhatok parancsot, de válságos helyzetben egyetlen kombattáns személyt sem nélkülözhetek. A megfigyelőszemélyzet viszont...

– Föláldozható. Készséggel, uram – jelentette ki fürgén Tommy. – Nem viszek mentőcsónakot, uram. Űrruhában megyek, beépített meghajtással. Az kisebb, azt a keze-lába miatt lehetetlen bombának nézni. S azt hiszem, jó lesz, ha keresőt is viszek.

Az idegen hajó folytatta a visszavonulást. Negyven, nyolcvan, négyszáz mérföldnyire. Ott megállt, és egy helyben maradt. Várt. Miközben Tommy a Llanvabon légzsilipében belebújt atomhajtású űrruhájába, hallotta a hajószerte hangszórón sugárzott jelentéseket. Az, hogy a másik hajó négyszáz mérföld távolságban megállt, bátorítóan hangzott. Talán nincs ennél nagyobb hatósugarú fegyvere, s így ott már biztonságban érzi magát. De épp mikor e gondolat megfogamzott benne, az idegen hirtelen újra távolodni kezdett. „Talán – töprengett Tommy – mert az idegenek rádöbbentek, hogy kiszolgáltatták magukat, vagy mert ezt a benyomást kívánták kelteni bennünk.”

Elhúzott a Llanvabon tükörfényes ezüsttestétől a fényesen derengő űrbe, melyet ember még sosem észlelt. Mögötte meglendült a Llanvabon is, és elszáguldott. Tommy a sisakja telefonján hallotta a kapitány hangját:

– Mi is visszahúzódunk, Mr. Dort. Van rá némi lehetőség, hogy ez a tárgy nukleáris robbanószerkezet, amelyet a hajójuk közelében nem tudtak alkalmazni, de ránk nézve ebből a távolságból is pusztító. Visszahúzódunk hát. Tartsa rajta a keresőjét a tárgyon.

Az érv helytálló volt, ha nem is nagyon vigasztaló. Elvileg elképzelhető olyan robbanóanyag, amely itt húsz mérföld sugarú körben pusztít, de az ember ilyennel még nem rendelkezett. A Llanvabon számára mindenesetre az volt a legbiztonságosabb, ha visszavonul.

De Tommy Dort nagyon magányosnak érezte magát. A hihetetlenül csillogó űrben egy csöpp fekete pont felé száguldott. A Llanvabon eltűnt. Tükörfényes teste már viszonylag közelről is beleolvadt a köd fényes derengésébe. Szabad szemmel a másik hajó sem volt látható. Tommy a semmiben úszott, négyezer fényévnyire hazulról, egy csöpp fekete pont felé, s azon kívül más szilárd tárgy nem is látszott az űrben.

Az kissé ellapult gömbnek bizonyult, átmérője alig volt több, mint hat láb. Meglódult, mikor Tommy, lábbal lefelé, leszállt rá. Kis csápok vagy szarvacskák meredeztek belőle mindenfelé. A tenger alatti aknák kiálló gyutacsához hasonlítottak leginkább, de mindegyiknek a végén valami kristály csillogott.

– Megérkeztem – jelentette Tommy a sisakja telefonján.

Megragadta az egyik szarvat, és odahúzta magát a gömbhöz. Fém volt az egész, koromfekete. Űrkesztyűjében természetesen nem tudta kitapintani a fém szövetét, de újra meg újra végigtapogatta, hátha legalább a rendeltetését fölfedezi.

– Nem megyek semmire, uram – jelentette. – Nincs mit mondanom, azonkívül, amit a kereső úgyis közvetít.

Aztán megérezte a ruháján át is, hogy a test megremeg. A remegést fém csendülése követte. A gömbtest egyik szelete kinyílt. Aztán még egy. Megkerülte a gömböt, hogy benézzen, és szemügyre vegye az első civilizált nem emberi lényt, akit emberi szem valaha látott.

De mást nem talált, csak egy sík lemezt, amelyen sötétvörösen izzó pontok kúsztak ide-oda, látszólag céltalanul. Sisaktelefonja meglepett fölkiáltást közvetített. A kapitány hangja válaszolt:

– Nagyon jó, Mr. Dort. Állítsa be úgy a keresőjét, hogy a lemezre nézzen. Robotot raktak ki, kommunikációt célzó infravörös videolemezzel. Nem kockáztattak senkit. Így legfeljebb a készülékben tehetünk kárt. Lehet, hogy arra számítanak, fölvesszük a hajóra... s lehet, hogy robbanótöltete van, amelyet akkor robbantanának föl, mikor hazaindulnak. Küldök egy videolemezt, hadd lássák a keresőjükön. Térjen vissza a hajóra, Mr. Dort.

– Igenis, uram – mondta Tommy. – De merre van a hajó?

Csillagot nem látott. A köd elnyelte mindnek a fényét. A robot helyéről más szilárd tárgy nem látszott, csak a köd középpontjában izzó ikercsillag, így Tommy képtelen volt tájékozódni. Nem volt viszonyítási pontja.

– Induljon el, s csak arra ügyeljen, hogy az ikercsillag a háta mögött legyen – kapta a parancsot sisaktelefonon. – Majd fölvesszük.

Valamivel később, útközben egy másik magányos alakkal találkozott, aki az idegen gömb felé tartott a videolemezzel. A két űrhajó, mindkettő teljes tudatában, hogy semmit sem mer lazítani az éberségén, nehogy a saját fajtáját veszélyeztesse, e kis gömbrobot útján kívánt kapcsolatba lépni. Mindkettő készen arra, hogy saját videorendszerén megadjon a másiknak minden felvilágosítást, amit meg mer adni, s hogy ily módon megvitassák, mi lenne a legjárhatóbb útja, hogy e találkozás ne veszélyeztesse egyikük civilizációját sem. Bár a legeslegjárhatóbb út az lenne, ha egyetlen gyors és halálos csapással – önvédelemből – bármelyikük megsemmisítené a másik hajóját.