11.

Az aisne-le-suri követ úgy találta, nagyon bölcsen tette, hogy kijött sétálni a friss levegőre. Az éjszakai Párizs igen serkentő hatással bír. Azt a különös szédülést bizonyára a túl sok pezsgő okozta, de a friss levegő eloszlatta a mámort. Már csak azt érezte különösnek, hogy nem tudta pontosan, hol van, pedig jól ismerte Párizst.

Ezek az utcák azonban furcsák voltak. A házak semmihez sem hasonlítottak, amit ezelőtt valaha látott. Az utcalámpák fényében – de maguk az utcalámpák is nagyon furcsák voltak – világosan látszott egyfajta idegenszerűség a felépítésükben. Mindez töprengésre késztette; megpróbálta felismerni azt a különös flairt, amit ezek a házak mutattak.

Aztán türelmetlenné vált. Mégiscsak haza kellett érnie előbb vagy utóbb, még akkor is, ha a felesége... Az aisne-le-suri követ megvonta a vállát. Ekkor élénk fényeket pillantott meg maga előtt. Felgyorsította lépteit. Pazarul megvilágított, fényűző palota állt előtte.

Paták dobogását hallotta. Egy lovas kíséret volt, mely alakzatban felállt a ház előtt. Sápadt, fiatal férfi lépett elő. Magas, kövér ember kísérte, aki a csodálat elragadtatásával kezet csókolt neki. A lovukról leszállt katonák sorfalat álltak a kapu és a kocsi között. Két fiatal, kitüntetésekkel telitűzdelt tiszt követte a sápadt fiatalembert. Az aisne-le-suri követ tudat alatt megjegyezte, hogy nem ismerte egyenruhájukat. A kocsi ajtaja várakozóan nyitva állt. A kocsiban is volt valami furcsaság, amit a követ nem tudott volna egészen pontosan megnevezni.

Sarkantyúk összeütésének hangja hallatszott. A katonák acélkardjaikkal tisztelegtek. A sápadt fiatalember türelmesen engedte, hogy a kövér férfi ismét megcsókolja a kezét. Beszállt a kocsiba. A kitüntetésekkel borított fiatal tisztek szintén felkapaszkodtak. A kocsi elindult; a lovas kíséret pedig abban a pillanatban nagy csattogással beállt a kocsi mellé, elé, mögé, köré.

A kövér férfi a járdán állt, és ragyogó arccal dörzsölgette a kezét. A lóról leszállt katonák most nyeregbe pattantak, és fürgén a többiek után ügettek.

Az aisne-le-suri követ meredten bámult. Észrevett egy másik gyalogost, aki szintén megállt, hogy megcsodálja ezt a látványosságot. Csupán az a tény zavarta, hogy ennek a gyalogosnak a ruházata ugyanannyira nyugtalanítóan idegenszerű volt, mint a házak, és az esemény, aminek épp szemtanúja volt.

– Pardon, m’sieu’ – szólt az aisne-le-suri követ.

– Nem ismerem ezt a környéket. Meg tudná mondani...

– Ez a ház – mondta a másik csípősen – Monsieur le Dúc de Montigny fogadója. Lehetséges az, hogy 1935-ben valaki nem hallott Monsieur le Ducről? Vagy, ami még hihetetlenebb, Madame la Duchesse-ről, hogy kicsoda ő, és hol lakik?

Az aisne-le-suri követ hunyorított.

– Montigny? Montigny? Nem... – ismerte be végül. – És a fiatalember a kocsival, akinek kezet csókolt...

– Akinek Monsieur le Dúc kezet csókolt? – Az idegen hitetlenül bámult. – Mon dieu!Honnan jött maga, hogy nem ismeri fel XX. Lajost? Épp most távozott a kedveséhez, a Madame-hoz tett látogatásából.

– XX... XX. Lajos! – hebegett az aisne-le-suri követ. – De hát... nem értem!

– Ostoba! – csattant az idegen türelmetlenül.

– Ez itt Franciaország királya volt, aki tízévesen követte apját a trónon, és csupán hat hónapja szabadult fel a régensség alól... de máris tönkreteszi az országot!

A távbeszélgetések kezelője remegő kézzel kapcsolt.

– A számot, kérem... Sajnálom, uram, de nem tudjuk önnek kapcsolni Camdent... Nincs vonal... Nagyon sajnálom, uram. – Másik vonalra kapcsolt.

– Halló... Sajnálom, uram, de nem tudjuk kapcsolni lenkinstownt... Nincs vonal... Nagyon sajnálom, uram.

Újabb hívás berregett és villogott.

– Halló... Sajnálom, uram. Nem tudjuk kapcsolni Dovert. Nincs vonal... – A keze automatikusan működött. – Halló... Sajnálom, de nem tudjuk kapcsolni New Yorkot. Nincs vonal... Nem, uram. Nem tudjuk Atlantic Cityn keresztülirányítani. Nincs vonal... Igen, uram, tudom, hogy a távíró-hivatalok nem garantálhatják a kézbesítést... Nem, uram, Pittsburghöt sem tudjuk elérni, hogy üzenetet továbbítsunk... – Hangja megremegett. – Nem, uram, nincs vonal Scrantonba... És Harrisburgbe sem. Igen, uram... Sajnálom, de semmilyen üzenetet nem tudunk Philadelphiából küldeni semmilyen irányba... Próbáltunk rádión keresztül kommunikálni, de nincs semmilyen válasz...

Egy pillanatra kezébe temette arcát. Aztán ismét kapcsolt, és most ő telefonált:

– Minnie! Nem hallottak még semmit?... Semmit?... Mi? Még több rendőrt hívtak?... Az... az ottani kezelő azt mondja, hogy harcolnak? Hogy lövöldözést hall?... De mi folyik ott, Minnie? Hogyhogy nem tudják?... Hogy... a bankok páncélkocsijait használják? Hogy azokkal is harcoljanak?... De mi ellen harcolnak? Mi?... De hát ott vannak a szüleim, Minnie! Ott vannak a szüleim!

A rabszolgabarakk kapuja becsukódott, és hatalmas reteszek csapódtak rá kívülről. Bűzös, áporodott, belélegezhetetlen levegő csapott össze a fejük fölött, mint a víz hullámai. Aztán morajlás hallatszott minden irányban. Láncok csörömpölése. Szalmasusogás, mintha állatok mozogtak volna. Valaki felrikoltott, túlüvöltve a többieken. Lassan ő került fölénybe. Már-már figyelmet szenteltek neki, bár a halk morajlás mindenfelé folytatódott.

Minott feszült hangon szólt:

– El... el tudok kapni egy-két szót. Azt... meséli ezeknek a rabszolgáknak, hogyan fogtak el bennünket. Latinul beszél... vagy valami olyasfélén.

Bertha Ketterling hirtelen hatalmasat sikított a vaksötétségben.

– Valaki megfogdosott! – bömbölte. – Egy férfi!

A közelben valaki vicces hangon megszólalt.

Nevetés tört fel: állatias, vonyító nevetés. A római közvélemény a rabszolgákat állatoknak tartotta. Majd susogás: mintha ezek a végsőkig lealacsonyított emberek barakkjuk bűzös szabadságában közelebb húzódtak volna az új jövevényekhez. Ezek az új foglyok, akik még nem voltak lealjasítva végső státusukra, jó mókát jelenthettek.

Lucy Blairből elfojtott kiáltás tört fel. Éles, metsző reccsenés hallatszott. Valaki a földre esett. Majd még több nevetés.

– Kiütöttem! – csattant fel Minott. – Harris! Hunter! Tapogatózzatok körbe, van-e valami, amit furkósbotnak használhatnánk! Ezek a rabok meg akarnak verni minket, és a saját odújukban lehetetlenség megfékezni őket! Ha megölnek minket, legfeljebb csak korbácsolást kapnak érte. És a nőket...

Ekkor valami feléje ugrott a sötétben, dühösen morogva. Minott parancsoló hangja gyűlöletes volt számára. Csaholásféle hallatszott. Még több alak fogta közre őket. Az állatok szintjére lealjasított római rabszolgák hatalmas kennelbe zárt ragadozókként viselkedtek. Az új foglyok már csak azért is gyűlöletesnek tűntek, mert ezelőtt szabad emberek lehettek. A nők tiszták voltak, rémültek... és zsákmányként szolgáltak. Láncok csörögtek vészjóslóan. A teljes elfajultság bűze töltötte be a levegőt: emberi lényeké, akiket a vadállatoknál is alacsonyabb szintre aljasítottak. Vaksötétség volt.

Bertha Ketterling zajos zokogásba kezdett. Az emberi húsra mért ütés barbár hangja hallatszott. Majd pokoli felfordulás és harc, Lucy Blair halálra rémült sikolyai, a harcoló férfiak zihálása. Csapások csattanása. Egy férfi felüvöltött. Egy másik rikácsolva szitkokat szórt. Egy nő metsző hangon sikítozott.

Bumm! Bumm! Bumm-bumm! Odakinn lövések, valóságos sortűz zaja hallatszott. Rohanó léptek. Kiáltások. A kapu reteszei lehullottak. Az óriási ajtó kitárult, és a bejáratnál korbácsokat és fáklyákat tartó férfiak álltak, s üvöltözve hívták kifelé a rabszolgákat, hogy támadjanak rá valamire, ami egyelőre ismeretlen volt számukra. Úgy hívták elő őket, mint a kutyákat a kennelből. Négy korbácsos férfi bejött, fegyverével hajtva kifelé a rabszolgákat, miközben a lövések zaja nem csitult. A rabok egy része meghátrált, mások üvöltözve ugrándoztak kifelé a szabadba. De hárman közülük már se nem hátráltak, se nem üvöltöztek többé.

Minott és Harris csatarendben álltak a rabszolgabarakk sarkában. Lucy Blair összekuszált hajjal Minott mögött kuporgott, aki nehéz gerendát tartott a kezében, elkeseredetten felkészülve a további harcokra. Harris hasonlóképp egy durva botot szorongatott. Mikor a fáklya fénye rávilágított, barbár, kihívó magatartása hirtelen furcsán bocsánatkérővé változott, amint meglátta a halott rabszolgát a lába előtt. Hunter és ketten a lányok közül teljes pánikban igyekeztek a háta mögé húzódni. Maida Haynes halálsápadtan állt egy falnak támaszkodva, csorba, megrágott csontot tartva kezében tőr gyanánt.

Korbácsütések suhogtak, hangok mordultak feléjük. Újabb korbácsütések. Minott, arcán hatalmas hurkával, dühödten csapott a levegőbe.

Ekkor lövések dörrentek az ajtónál. Blake állt ott, mindkét kezében revolverrel, szikrázó tekintettel. Az egyik fáklyahordó a földre zuhant, fáklyái füstösen lobogtak a bűzös sárban.

– Na jó – kiáltott Blake vadul –, gyertek ki!

Elsőnek Hunter ért oda hozzá, dadogva, levegőért kapkodva. Körülöttük teljes volt a zűrzavar. Egy hatalmas gabonatároló lángokban lobbant fel. Körülötte őrülten futkározó alakok. A lángokból aztán újabb robbanás tört fel, majd kettő, három másik.

– Lovak itt, az istállóknál – szólt Blake. Arca fehér volt, és halálosan fenyegető. – Nem nyergelték le őket. A rabok az istállónál nem ismerik a nyeregöv működését. Tettem néhány lövedéket a szalmába, amikor felgyújtottam a gabonatárolót. Fokozatosan robbannak fel.

Egy korbácsot és tört markoló alak futott elő egy melléképület mögül, és rájuk támadt. Blake lelőtte.

Minott rekedten szólt:

– Adj egy pisztoly, Blake! Le akarom...

– Először a lovakat! – csattant Blake.

Berohantak egy udvarra. Két lövés. A rabszolgák üvöltve menekültek. Kilovagoltak az udvarról, mélyen lebukva a nyeregben. Közvetlenül a villa mellett vágtattak el. Az egyik kicsi, magas teraszon egy tömzsi, szoknyaszerű tógát viselő férfi dühöngött. Előtte egy rabszolga csúszott-mászott. A férfi belerúgott a hitvány testbe, és nagy léptekkel kivonult, dühtől recsegő hangon ordítva parancsait. Majd meglátta a lovakat, és dühtől elvörösödve öklét rázta a lovasokra; vadállati haragja miatt nem érzett félelmet.

Blake őt is agyonlőtte, majd leugrott a lóról, és letépte róla a tógát. Maida felé hajította.

– Fogd ezt! – mondta vadul. – Meg tudnék ölni...

Vezéri szerepe már nem volt kérdéses. Ó vezette a visszavonulást a villától. A nyolc ló ismét észak felé tartott, egyenesen a vadul lángoló erdő felé.

Az úton még egyszer megálltak. Mögöttük egy újabb épület kapott lángra a birtokon. Teljes káosz uralkodott. Az úr meggyilkolása minden rendet felborított. A rabszolgabarakk tetejét is elérték a lángok: a kétségbeesett pánik sikolyai és üvöltései egész a szökevényekig elhallatszottak. Őrülten ide-oda futkározó alakokat láttak a lángok között. Aztán harcok törtek ki. Ordítás, jajveszékelés hallatszott.

Minott vadul munkálkodott: ruhákat fejtett le a halott testekről, akik abban a képtelen és feljegyzetten, az államszövetség katonái és a római seregek közötti csatában estek el, a tér és idő valamely kitalálhatatlan időösvényén. Blake mögötte őrködött, de közben elrendelte a lőfegyverek és lőszerek megmenekítését.

És amikor Hunter – továbbra is hisztérikusan zihálva – felpakolta lovára az egyelőre ismeretlen fegyvereket, mind a nyolcán hihetetlenül erős, kibírhatatlan szédülést és émelygést éreztek. A lángokban álló erdő eltűnt a szemük elől. A helyébe sötétség lépett. A szél undorító, fullasztó szagot hozott, mely egyrészt a nyirkosságtól, másrészt különös, színes virágoktól eredt. Valami hatalmas, szörnyű lény bőgött fel az előttük elterülő térségben, amely a bűze alapján egy rendkívül nagy mocsár volt.

A City of Baltimore nevet viselő óceánjáró a hajnal első bágyadt fényében szántotta a hullámokat. A kapitány a parancsnoki hídon állt, borús ábrázattal. A rádiókezelő is megjelent, egy köteg rádiótávirattal a kezében. Szeme matt volt a kevés alvástól.

– Talán az én hibám, kapitány úr – jelentette, nehezen lélegezve. – Szörnyű furcsa érzésem volt tegnap este, aztán meg egész éjszaka nem tudtam kapcsolatba lépni egyetlen állomással sem. Mindent leellenőriztem, de semmi hibát nem találtam. Aztán most is, egy percre fura rosszullét jött rám, és mikor jobban lettem, hirtelen rengeteg rádiótáviratot fogadtam. Itt van belőle néhány... Nem értem, hogy lehettem annyira rosszul, hogy nem tudtam táviratot fogadni, kapitány úr, de...

A kapitány közbevágott:

– Én is éreztem valami rosszullétet... szédülést. És a kormányos is. Meg mindenki más is. Kérem azokat az üzeneteket.

Gyorsan átfutotta a sárga nyomtatványokat:

– Gyorshír: London városának fele eltűnt ma hajnali 2-kor... A Manzanillo gőzhajó jelenti: visszatért az a tengeri szörny, amely az éjszaka folyamán megtámadta őket és négy matrózt elragadott, öt perccel ezelőtt elütötték, most úgy tűnik, haldoklik. A hajóorr csúnyán megsérült. Két elülső kamrát elárasztott a víz... Figyelmeztetés minden tengerésznek. Úszó jégtáblát jelentettek 80 kilométerre a New York-i kikötőtől... Gyorshír: Spanyolországból, Madridból megmagyarázhatatlan változásokat jelentettek. A levegőből egyáltalán nem vehetők ki az ismert épületek. A repülőterek eltűntek. A templomokat és katedrálisokat látszólag mecsetek váltották fel. Egy félholdas zászlót láttak lobogni... Calcutta európai népességét minden jel szerint lemészárolták. A Carib gőzhajó jelentése szerint a kikötő üres, az európai uralom minden jele eltűnt, és ellenséges tömegek gyülekeznek a parton...

A City of Baltimore kapitánya megtörölte a homlokát. Zavartan nézett a rádiókezelőre.

– Sparks – mondta gyengéden –, jobb, ha meglátogatod a hajóorvost. Rendelkezem róla, hogy valaki elkísérjen.

– Tudom – mondta Sparks keserűen. – Valószínűleg megőrültem, igen. De akkor is ez jött át.

Lehajtott fejjel elballagott egy matróz kíséretében. Közben haladási irányukban kicsi, de gyorsan növekvő füstgomolyag tűnt fel. A két jármű együttes sebességének következtében negyedóra múlva már láthatóvá vált a közeledő hajó, félóra elteltével pedig tisztán kivehetővé. Hosszú gőzhajó volt, alacsony és feketére festett, de legfeltűnőbb jellemzőjeként nem egy, hanem két lapátkerék-párral, melyek közül a hátulsó gyorsabban forgott, mint az elülső.

A City of Baltimore kapitánya tüzetesebben megvizsgálta, és csaknem kiejtette kezéből a távcsövet óriási megdöbbenésében. A közeledő hajón lobogó zászló feketefehér volt. Az oldalszél egyik erős lökésére mintája is teljesen láthatóvá vált. Fehér halálfej, alatta két keresztezett csont... a kalózhajók lobogója!

Aztán jelzőzászlók emelkedtek a magasba a közeledő hajó árbocozatán.

A City of Baltimore kapitánya döbbenten bámult.

– Marhaság! – mormogta. – Ennek semmi értelme! Ez nem a nemzetközi kód. Ezek teljesen más zászlók!

Ekkor ágyúdörrenés vette át a szót. Fekete puskapor hatalmas füstje gomolygott az idegen hajó orra fölött. Erős lövedék csapódott a City of Baltimore orrába, és a következő pillanatban felrobbant.

– Én is megőrültem... – szólt a kapitány elképedten.

Egy újabb lövés, majd egy harmadik, negyedik. A fekete gőzhajó elfordult, majd annak rendje és módja szerint sortűz alá vette a City of Baltimore-t. A parancsnoki híd fele darabokra hullott. Az elülső rakodótér nyitófedele nagy füstfelhőtől kísérve felcsapódott egy alsó robbanástól.

Ekkor a kapitány végre magához tért. Parancsokat ordított. A nagy óceánjáró oldalra dőlt, ahogy megfordult. Normális sebességénél jóval gyorsabban rohant előre. A másik hajó ágyúi megduplázták, megsokszorozták tűzgyorsaságukat. Majd a fekete hajó megpróbált kitérni a másik elől, de erre már nem volt ideje.

A City of Baltimore egyenesen belerohant. Az utolsó pillanatban a kapitány meg mert volna esküdni, hogy elmebeteg, de akkor már túl késő lett volna megmenteni a másik hajót. ACity of Baltimore egyenesen kettészelte.