3.

És június 5-én reggel fél tizenegykor Minott professzor a diákcsoport felé fordult, mindkét kezében pisztollyal. Nyoma sem volt már az előadónak, akinél a legfenyegetőbb veszély abban rejlett, hogy megbuktat matekból. Most kréta vagy ceruza helyett pisztolyokat tartott a kezében; szeme a fagyos mosoly ellenére is izzott. A négy lány eltátotta a száját. A fiúk pedig, akik ahhoz voltak szokva, hogy osztályteremben lássák őt, ráeszméltek, hogy a professzor nem csupán ért a fegyverhez a kezében, de használná is, ha kell. És hirtelen olyasfajta tisztelettel tekintettek rá, mint mondjuk egy betörőre vagy profi emberrablóra, vagy bandavezérre.

Messze az egyszerű matematikaprofesszor szintje fölé emelkedett. Egy pillanat alatt vezérré vált, sőt – fegyverei révén – uralkodóvá.

– Amint észrevehették – mondta a professzor higgadtan –, előre láttam a helyzetet, amelybe kerültünk. Fel vagyok rá készülve... bizonyos mértékben. Bármelyik pillanatban megtörténhet, hogy nemcsak mi, hanem az egész emberi faj megsemmisül, mégpedig olyan teljességgel, amelynek fokát elképzelni sem tudják. De van esély a túlélésre. Az én tervem pedig az, hogy a lehető legtöbbet kihozzam a túlélésből... ha valóban életben maradunk.

Komolyan nézett végig a csoporton, amely azért jött vele, hogy együtt megvizsgálják egy mamut fenyőerdő csodálatos felbukkanását Fredericksburgtől északra.

– Én tudom, mi történt – folytatta a professzor.

– Azt is tudom, hogy mi várható. És tudom, mit tervezek tenni ellene. Ha felkészültek, hogy kövessenek, jelezzék! Ha valaki tiltakozna... nos, mivel lázadókat nem tűrhetek meg, azt le kell lőjem.

– De... tanár úr – szólt Blake izgatottan –, a lányokat haza kéne vinnünk...

– Soha nem fognak hazatérni – felelt a professzor higgadtan. – Mint ahogy maga sem, és senki közülünk. Miután felfogták, hogy készen állok használni a fegyvereket, elmondom majd, mi történt, és hogy mit jelent mindez. Már hetek óta készülök erre.

Hatalmas fák magaslottak a kis csoport körül, óriási, lenyűgöző fák. Nyolcvan méterre nyúltak fel a magasba. Méltóságteljes higgadtságuk létezésük megingathatatlan bizonyítéka volt – és ugyanakkor a lehető legképtelenebb dolog, amely valaha is történt a virginiai Fredericksburg szomszédságában. A kis csoport tagjai félelemtől borzongva ültek lovaikon a faóriások árnyékában. Minott fürkészően nézett végig rajtuk: négy fiatal fiú és három lány, valamennyien a Robinson Főiskola diákjai. A professzor pedig többé már nem egy kutatócsoportot felügyelő oktató volt, hanem egy vitathatatlanul könyörtelen vezér.

1935. június 5-én reggel fél 9-kor Fredericksburg valamennyi lakosa egyszerre különös szédülést érzett. Aztán a szédülés elmúlt, rövid időre kisütött a nap, és semmilyen látható változás nem történt a mindennapi lét dolgaiban. Egy órával később azonban hatalmas izgalom lett úrrá az álmos kisvároson. A Washington felé vezető útnak – melyet minden térképen 1-és útként jelölnek – körülbelül öt kilométerre északra hirtelen vége szakadt. Varázslatos módon egy óriási, kolosszális erdő jelent meg a helyében, és eltorlaszolta az utat.

A távközlési kapcsolat is megszakadt Washingtonnal. Az ottani rádióállomásokat sem lehetett többé fogni. Az elképesztő erdő fáinak nagysága minden városlakó képzeletét felülmúlta. Úgy néztek ki, mint a fényképeken látott Csendes-óceán-parti mamutfenyők, de hát... az egész dolog egyszerűen lehetetlenség volt.

Másfél órával később Minott professzor egybegyűjtötte felderítőcsoportját a diákok körében. Különös, céltudatos határozottsággal állította össze a kis csapatot. Három fiú és négy lány. Eredetileg az egyik fiú rozoga autójába akartak bepréselődni, de a professzor lefújta az ötletet.

– Az út véget ér az erdőnél – mondta mosolyogva. – Én a magam részéről szívesen felderítenék egy ilyen elvarázsolt erdőt. Mi lenne, ha lóháton mennénk? Kerítek lovakat.

Tíz perc múlva megvoltak. A lányok szétszéledtek, hogy lovaglónadrágba vagy hasonlóba öltözzenek. Mikor visszatértek, elismerően nyugtázták, hogy a lovak nemcsak nyergekkel, hanem nyeregtáskákkal is fel vannak szerelve. Minott professzor ismét csak mosolygott.

– Felderíteni megyünk: ehhez illően kell kinéznünk – viccelődött. – Ezenkívül ebédre is szükségünk lesz. Ráadásul így mintákat is hozhatunk, amelyeket a növénytani laboratórium majd megvizsgálhat.

Lóra ültek hát: a lányok az izgalomtól mámorosán, a fiúk szintén izgatottan és elégedetten. Még az sem tudta túlzottan a kedvüket szegni, hogy az autók csapatostul süvítettek el mellettük, hiszen egész Fredericksburg megmozdult, hogy megtekintse azt a képtelen erdőt.

Százával álltak a kocsik azon a helyen, ahol az út hirtelen megszakadt. A tömeg az erdőt bámulta: óriásfák, gyökerük mélyen a földben. Itt-ott némi aljnövényzet. És mindezek fölött a béke és végtelen nyugalom fellege... és az állandóságé. A bámuló tömeg morajlott, zsongott a találgatásoktól, spekulációktól: az, amit a szemük előtt láttak, nem lehet igaz. Mindez nem történhetett meg. Ez az erdő semmi esetre sem lehet valódi. Bizonyára valamiféle délibábot bámulnak éppen.

De épp akkor, amikor a lovasok megérkeztek, egy kis csapat férfi lépett ki az erdőből: azok, akik vették a bátorságot, hogy bemenjenek. Kijövet – még mindig kételkedve saját tapasztalatukban – leveleket, ágakat hoztak magukkal, sőt egyikük bizonyos apró bogyókat is, amelyek ismeretlenek a keleti parton.

Egy rendőr felemelte a kezét, ahogy Minott professzor csapata az erdő széléhez közeledett.

– Halló! – kiáltotta. – Fura hangokat hallottunk onnan bentről. Megkell állítanom mindenkit, aki be akar menni, amíg nem tudjuk, hányadán állunk.

A professzor bólintott.

– óvatosak leszünk. Minott professzor vagyok, a Robinson Főiskoláról. Növénytani mintákat gyűjtünk. Pisztoly is van nálam. Minden rendben lesz.

Ezzel előrelovagolt. A rendőr – egyértelműen ráruházott hatalom hiányában – megvonta a vállát, és figyelmét a további kutatójelöltek megfékezésére fordította. A nyolc ló és lovasaik perceken belül eltűntek szem elől.

Mindez három órával ezelőtt történt. Minott professzor három órán keresztül vezette csapatát kelet-északkeleti irányba. Ez alatt az idő alatt nem láttak egy nyulat sem, csak egyszer valami lopakodó szürkés alakot, amely a zoológia szakos Tóm Hunter állítása szerint farkas volt. Fredericksburg környékén nincsenek farkasok, persze ugyanígy mamutfenyők sincsenek. És a csapat emberi élet nyomait sem látta, noha Fredericksburg sűrűn benépesített földművelő vidéken terül el.

Három óra alatt a lovak legalább húsz kilométert biztosan megtettek, még a fák ellenére is. Közvetlenül azután, hogy megpillantottak egy bozontos vadállatot, amely kétségtelenül az erdei bivaly egyik példánya volt (ez az állat 1820-ban kihalt a Sziklás-hegységtől keletre eső térségeken), az ifjú Blake nyugtalanul felszólalt a továbbhaladás ellen.

– Ez az egész borzasztóan furcsa, tanár úr – mondta zavartan. – Én nem bánom a kísérletezést, akármilyen hosszan is tartson, de a lányok is velünk vannak. Ha nem fordulunk vissza hamarosan, problémáink lesznek a dékánnal.

Ekkor történt, hogy Minott előhúzta a fegyvereit, és a lehető leghiggadtabban kijelentette, hogy egyikük sem fog többé hazatérni. És hogy tudja, mi történt, és mi várható. Majd hozzátette, hogy mindent megmagyaráz, miután mindannyian meggyőződtek afelől, hogy lázadás esetén használni fogja a fegyverét.

– Mindannyiunkat meggyőzött, tanár úr – mondta Blake.

Az ajkai kissé elsápadtak, de nem hátrált. Sőt úgy helyezkedett, hogy Maida Haynes és a pisztoly csöve között álljon.

– Nagyon szeretnénk megtudni, hogyan történhetett, hogy ezek a fák és növények, amelyeknek ötezer kilométerre innen kéne lenniük, itt nőnek Virginiában, mégpedig minden előzetes figyelmeztetés nélkül. Azt pedig különösen szeretnénk megtudni, hogy lehet, hogy a topográfia változatlan maradt ez alatt a vadonatúj erdő alatt. A dombok ugyanolyan irányban húzódnak, mint ezelőtt, de ami korábban rajtuk volt, az mind eltűnt, és most valami más van a helyén.

Minott helyeslően bólintott.

– Nagyszerű, Blake! – mondta melegen. – Helyes megfigyelés! Azért választottalak téged, mert úgy hallom, geológiából nagyon jó vagy, bár akadtak, hát... egyéb érveim, melyek alapján inkább otthon hagytalak volna. Kaptassunk fel a következő emelkedőre! Hacsak nem tévedek, pont a Potomac partján fogunk kilyukadni. Ott majd megválaszolok minden kérdést. Attól tartok, ma még elég hosszú út vár ránk lóháton.

A lovak kelletlenül felkapaszkodtak az emelkedőn. Lassan haladtak előre a bozótban. Különös volt, hogy három óra alatt még csak jelét sem látták semmilyen útnak, amely vezetett volna valahová. De ott fenn, a domb tetején találtak egyet: keskeny, kanyargós földút volt. Mind a nyolcán szó nélkül arra fordították lovaikat. Nagyjából fél kilométer hosszan az út előre kanyargott, majd hirtelen lejteni kezdett. Ekkor meglátták az előttük és alattuk elterülő Potomac folyót.

A nyolcból hét lovas egyszerre felkiáltott. Egy település volt a folyó partján. Hajók álltak a kikötőben. Több hajót is láttak messzebb a horizonton: kettő lefelé lavírozott a folyó felső, széles szakaszairól, három másik pedig lassan döcögött felfelé Chesapeake Bay irányából. De sem a falunak, sem a hajóknak nem lett volna semmi keresnivalójuk a Potomacon.

A falu kicsi volt, vályogfal kerítette körbe. Apró, kékbe öltözött alakok mozogtak kinn a földeken. Az épületek, a tetők ívelt vonalai, és mindenekelőtt az az összetéveszthetetlen forma, mely egyfajta templomra utalt a megerősített falucska központjának közelében – ezek mind Kínát idézték. A hajók a láthatáron dzsunkák voltak, bár vitorláik vászonból készültek, nem rácsozott bambuszból. A zömök vályogfalakon kívül elterülő földeket teljesen idegenszerű módon művelték meg. A folyó mentén, ahol a Potomac környékére jellemző mocsaras síkság lenne a megszokott, rendezett rizsföldek húzódtak.

Aztán megjelent előttük egy alak. Széles karimájú fejfedő, vatelinezett, vászonnal bélelt kabát, vászonnadrág, facipő: maga volt a megtestesült kínai földműves; főképp, amikor ráadásul feléjük fordította ferde szemű, rémülettől dermedt arcát, és rikoltozva elmenekült. Hátrahagyta rettenetesen nehéz faigáját, amelyről két, erdei bogyókkal telepakolt vödör himbálózott.

A lovasok mereven bámultak. Előttük a Potomac. Azonban egy kínai falu húzódott a partján, és kínai dzsunkák szelték a vizeit.

– Én... azt hiszem – hebegte Maida Haynes bizonytalanul –, én azt hiszem, megőrültem. Vagy nem?

Minott professzor megvonta a vállát. Csalódottnak, de különös módon elszántnak tűnt.

– Nem – válaszolta röviden. – Nem őrült meg. Egyszerűen csak arról van szó, hogy véletlenül a kínaiak gyarmatosították először Amerikát. Ezelőtt is tudtuk, hogy kínai dzsunkák partot értek földrészünkön, a nyugati parton, természetesen, még jóval Kolumbusz előtt. Szemmel láthatóan gyarmatosították is azt. Lehetséges, hogy a szárazföldön át jöttek egész az Atlanti-óceánig, vagy talán körbe, a Panama-szoroson keresztül. Bárhogy is, ez most már kínai kontinens. Mi nem ezt akartuk. Tovább kell lovagolnunk.

A menekülő, rikoltozó férfit meglátták a faluból. Hatalmas gong disszonáns hangja kongott. Mindenfelé emberek rohangáltak be a földekről a falakhoz. Lövések puffogtak, igencsak félelmet keltő kiáltozások kórusa által övezve.

– Gyerünk! – hangzott Minott utasítása. – Jobb, ha indulunk!

Megfordította a lovát, és könnyű vágtába kezdett. A többiek – lévén ő az egyetlen, akinek látszólag volt valami fogalma arról, mit kell tenniük – ösztönösen utána eredtek.

Menet közben viszont a lovak megtántorodtak. A rajtuk ülők szokatlan, émelyítő szédülést éreztek. Csupán egy másodpercig tartott, de Minott így is belesápadt kissé.

– Most majd meglátjuk, mi történt – mondta higgadtan. – Az esélyek még mindig elég jók, bár jobb szerettem volna, ha a dolgok a régiben maradnak addig, amíg meg nem néztünk még néhány helyet.