11. 

A gálya lehorgonyzott a Hudson folyón, miután megkerülte a Manhattan-sziget csúcsát. A két csónak az oldalához simult. Az emberek halásztak, nyüzsögtek, közben nyugtalanul lesték a folyót meg a partokat, nem tűnnek-e fel újabb üldözőik. Mindenkinek járt a szája. Locsogtak, ordítoztak... talán azért is, mert rabszolgaként tilos volt számukra a beszéd.

Némelyek már olyan régen éltek rabszolgasorban, hogy csak hisztérikusan makogtak, aztán elnémultak, és riadtan pillogtak a válluk felett. Egy kisebb csoport azonban halkan, komolyan tárgyalt valamiről, páran pedig Dick körül állva vitattak meg valamit komor képpel.

Az öbölben, amelynek a New York-i kikötőnek kellett volna lennie, mindössze az a három csónak tartózkodott. A két kisebbet biztosan afféle kompként használták Manhattan és a brooklyni parton álló palota között. A nagyobb gályán komolyabb rakományokat szállítottak, ritkábban a palotát, a felvigyázókat és a ruhk fenevadakat egyaránt uraló, gőgös és távoli család valamelyik tagját szállította valahová. Motorcsónakoknak azonban nyoma sem látszott. Repülőgépeik sem voltak. Nem rendelkeztek autókkal vagy más, nagyobb sebességű, üldözésre is alkalmas járművekkel sem.

– Talán azok a ruhk dögök lépést tarthatnak velünk a parton – mondta egy ferde orrú férfi –, de semmi más. Bárhová mehetünk a kedvünk szerint, sehogy sem akadályozhatnak meg benne.

Savanyúan jegyezte meg erre egy másik:

– Ugyan, hova mennénk? És ha már ott vagyunk, mit csinálnánk?

Csönd. Hirtelen ordítás harsant a hajó tatja felől. Valaki kifogott egy csaknem embernagyságú, halszerű vizilényt. Ott csapkodott, vergődött a fedélzeten.

– A palota urai olyan hajókat szereznek, amilyeneket csak akarnak – mormolta Dick. – Ha a kedvük éppen úgy hozza, akár rohamcsónakokat is.

– És ki kormányozná őket? – kérdezte egy sebhelyes képű ember. – Rabszolgák biztosan nem. Különben azt sem tudják, melyikünk mihez ért. Ők maguk meg kukák a gépekhez. Nem is számit, amíg mindenre – evezésre, ásásra, favágásra – bőven van rabszolgájuk. Sohasem használtak rohamcsónakokat, és most sem boldogulnának velük. Még másik gályának sem vennék hasznát, amíg új legénységet be nem törnek – mármint, ha ahhoz is értenek egyáltalán.

– Erre nem is gondoltam – ismerte el Dick. – Így mindjárt másképpen fest a dolog. No persze, a jó néhány pisztolyukkal azért csak számolnunk kell. Talán még gránátjaik is akadnak. És persze géppisztolyaik.

– Azt hiszi? – morogta megint a sebhelyes képű. – Csak a rabszolgáktól tanulhatnák meg, hogyan bánjanak a gránátokkal. Meg kellene keresniük azokat, akik értenek hozzá. Aztán megbízhatnának-e a rabszolgákban, ha gránátot adnak a kezükbe? Vagy mernék-e használni őket a magyarázatuk alapján? No és a géppisztolyok? Azokkal sem mennének semmire, és megint csak nem fanyalodhatnak a rabszolgák tanácsára. Szóval maradnak nekik a közönséges pisztolyok. Egyedül ezekkel a ruhk dögökkel nem tudunk igazán elbánni.

– Ma azért mégiscsak sikerült egy párral! – vágott közbe Dick kurtán.

– Valóban. Kétszer is. De először a vízben kaptuk el őket! – dörmögte egy másik férfi komoran. – Másodszor meg ott volt a maga könnygázbombája. Tényleg, van még belőle?

– N... nincs – ismerte el Dick. – De felvehetem a kapcsolatot a barátaimmal.

Gúnyos, kedélytelen nevetés harsant válaszul. Ha ebből a másik világból bárki, bárhogyan kapcsolatba léphetne a Földdel, a túlvilág létezése sem lenne titok többé, s akkor nyomban valamennyi földi tudós azt kutatná évszázadokon, ha nem évezredeken keresztül. Az egész odaáti tudományos munka erre összpontosulna, és ha ilyesmi azelőtt megesik, mára már biztosan feltárták és meghódították volna.

– De mi biztosítja a ruhk nép hűségét? – kérdezte Dick. – Miért teljesítik a főnökök parancsait, ha egyszer olyan okosak, mi tartja őket vissza, miért nem mennek el, és élik a boldog, szabad vadak életét?

Senki sem tudta a titkot.

– Én sohasem láttam az uraságokat – dünnyögte egy alacsony, köpcös alak. – Azok a dögök viszont igen. Alkalmanként minden ruhk köteles egy darabig a palotában szolgálni. A felvigyázóknak gondja van erre. Máskülönben még ők is félnek ezektől a fenevadaktól, nekem elhiheti. Sőt rettegnek! Három vagy négy éve odalöktek nekik egy felvigyázót, hadd játszadozzanak vele egy kicsit. Az volt ám a játék! Végignéztem. Először élveztem ezeknek a dögöknek a mulatságát. Az uraknak van valami trükkje, amivel kordában tarthatják őket...

– Várjon csak egy kicsit! – kiáltott közbe Dick. – Szóval a felvigyázók rettegnek tőlük... és mégis parancsolnak nekik? De miért fogadják meg az ő parancsaikat, a rabszolgákéit meg nem?

Ekkor egy magas termetű férfi szólt közbe, tudós kimértséggel:

– A ruhájuk miatt. A rendőrkutyákat is megtanítják rá, hogy engedelmeskedjenek minden egyenruhásnak. Csak a felvigyázók viselnek ilyen tógafélét. Az az ő egyenruhájuk. Lehet, hogy valami szaguk is van, amelyet felismernek, bár szerintem a ruhájuk is éppen elég. A rabszolgák meg csaknem meztelenek. A frissen elfogottakról is azonnal leszaggatnak mindent. A ruhktudatban éppen ez teszi őket rabszolgákká.

– De mintha mégis elég értelmesek lennének – kétkedett Dick. – Elég lehet ez ahhoz...

– Miért ne? – kérdezett vissza a magas férfi. – Értelmesek ugyan, de tudatlanok. Írástudatlan parasztok éppen így tisztelhetnek egy rendőrjelvényt. Néha meg is történik ilyesmi. Egy rendőregyenruhát viselő zsiványnak is engedelmeskednek. Ettől még nem ostobák. Csak éppen hiányoznak a kellő ismereteik. Itt sincsenek ruhkiskolák. Ugyanúgy értelmesek tehát, mint a műveletlen emberek. – Majd még határozottabban hozzátette: – Igen, azt hiszem, hogy felvigyázói egyenruhában – persze talán alapos fürdés után – bármelyikünknek engedelmeskednének. Nagyon szívesen megpróbálnám, vajon félrevezethetem-e őket. Azt hiszem, sikerülne... legalábbis egy ideig.

– Pompás! – rikkantotta Dick. – Akkor néhányunkat mindjárt felvigyázónak álcázzuk. Rendben van?

– A felvigyázók borotválkoznak is – jegyezte meg a magas férfi. – Ez egy másik jelzés lehet. Soha, egyik rabszolgának sem lehetett olyan eszköze, amellyel megborotválkozhatna, vagy elvághatná a saját torkát.

Dick feszülten gondolkodott. Hirtelen ugyanis támadt egy ötlete. Lehet, hogy beválik, lehet, hogy nem. Büszkén elő is hozakodott vele. Meglepetésére azonban nem fogadták valami nagy lelkesedéssel.

– Mi nem ezt akarjuk – morogta a ferde orrú –, vissza a Földre? Hát persze! De csak aztán, hogy eltakarítottuk ezt a bandát! Ha egymagám lennék itt, kapva kapnék a meglógás lehetőségén. De igencsak szép számmal kerültünk már ide, meg szeretném, ha jó néhány ruhkmeg felvigyázó is megkapná a magáét, mielőtt lelépek.

Szavait egyetértő morgás fogadta. Egy rabszolgasorba taszított és megalázott ember mindenekfelett két dologra vágyik. Az egyik természetesen a szabadság, a másik pedig, hogy megaláztatása okozójának elpusztítása által visszanyerhesse önbecsülését.

– Kipróbáljuk azt a cselt, amelyikről beszéltem – szögezte le Dick sötéten. – Van nálam egy zsebkésféle... azt élesre fenjük, míg borotválkozni nem lehet vele, akkor felvesszük a megölt felvigyázók tógáit, és többet is csinálunk, ha akad hozzá megfelelő anyag ezen a hajón. Nos, lássunk is hozzá...

Tanácsnokai felálltak, de a magas férfi láthatóan habozott. Csöndesen megérintette Dick vállát.

– Csak egy pillanat. Odaát fizikaprofesszor voltam. Ha elmondaná, hogy a barátja miből csinálta azt az átjárót a két világ között... nem kelthetnek hozzá bonyolult eszközök, ha, amint mondja, már ötezer éve is tudtak készíteni hasonlókat.

Dick reménytelenül kezdte elmagyarázni neki, amit tudott. Az éppenséggel nem volt valami sok. Maltby azt mondta, hogy a lényeg valamilyen ötvözet molekuláinak különleges elrendezésében rejlik. A hosszú alak figyelmesen hallgatta. Dick hozzátette, hogy a vadul dolgozó és már csaknem halálosan kimerült Maltby szerint az, amiket dimenziónak nevezünk, csupán az általunk ismert erőknek sajátos irányú elrendeződése, semmi egyéb. Az energiacsíkok egymással derékszögben érintkeznek. Mint például a villamosság és a mágnesesség. Amikor egy vasmagra vezetéket tekercselünk, az utóbbiban futó áram mindig derékszöget zár be a vasmag tengelyével. Az így keletkező mágneses mező párhuzamos a vasmag síkjával, és derékszögben metszi az áram irányát.

– Hát persze... – mormolta a magas férfi. – De még bonyolultabb a dolog. A következő lépés az, amit az elemi fizikában a „háromágú szabály” néven ismerünk.[3] De folytassa,hogyan tovább?

– Csak annyira emlékszem – dünnyögte Dick – ...azt mondta, hogy a maga által említett három energiaformának, a villamosságnak, a mágnesességnek és a kinetikus energiának egyszerűen egymással derékszögben kell hatniuk. De ha közülük kettő, vagy egyszerre mind a három jelen van egyszerre... a megfelelő szerkezet viszont a mi világunkban megtöri derékszögű illeszkedésüket, akkor az egész berendezés hajlamos átlépni egy másik kozmoszba, ahol visszanyerheti derékszögű elrendeződését. Akkor pedig a szerkezet bármit, amit belehelyeznek, átjuttat a másik világba, ön látja ennek valami értelmét?

– Hát persze... hát persze! Folytassa! – majd, miután Dick kétkedő pillantással méregette, ingerülten tette hozzá: – De hiszen, ez a legnyilvánvalóbb dolog a világon!

– Hm... elhiszem – folytatta Dick, továbbra is kétkedőn. – Mindenesetre Maltby azt mondta, előidézheti ezt a jelenséget a villamosság, a mágnesesség meg miegymás segítségével, mivel nincs... – itt bizonytalanul elhallgatott – Hall-effektus? Mivel a folyadékokban nincs helye a Hall-effektusnak?

A magas férfi még jobban kihúzta magát.

– Nincs, nincs. Gyerünk tovább!

– Többre nem emlékszem – ismerte el Dick morcosan. – Egyetlen dolgot látott igazán különösnek... azt, hogy a crux ansata, amelyikkel ez az egész elkezdődött, bizmutot is tartalmazott. Tulajdonképpen bronzutánzat volt. Nagyon korai, talán még az ötödik dinasztia előtti időkből. Tudja, az ősi egyiptomiaknak kezdetben nem volt ónjuk. Mivel én egyiptológus vagyok, azt megmondhattam neki, hogy viszont a bizmutot és az antimont nagyjából a rézzel egyidejűleg ismerték meg. Az antimont kohl... izé... szemfestéknek használták. A nők ezzel próbálták nagyobbnak mutatni a szemüket... – motyogta Dick végül, teljesen feleslegesen.

A magas férfi feszült tekintettel meredt rá. Felemelte a kezét, és töprengőn cincálta egyik fülcimpáját.

– Gondolkodnom kell a dolgon – mormolta csöndesen. – Úgy érzem, az alapelv teljesen világos. A réz csak egy egészen kicsit diamagnetikus, a bizmut már sokkal inkább. Hm... igen... de...

– Maltby teljesen megrökönyödött rajta – tette hozzá még Dick –, hogy az ókoriak tudták: az egyik fém képes valamilyen oldatból kivonni a másikat. Valójában elektrolízissel állítottak elő arany és ezüst bevonatokat. A nemesfémek kiválasztására pedig a mágikus erejűnek tekintett, ritka meteorvasat használták.^[4]

A magas férfi még mindig mereven bámult rá.

– Igen… így lehetett – szólalt meg lassan. – Igen. A folyadékokban nem érvényesül a Hall-effektus. Elektrolízises kiválasztás, folyadékokból. Pontosan, mint valamilyen ötvözet galvanizálása. Teljesen! Ha lenne rezem és bizmutom, talán magam is meg tudnám csinálni. – Ekkor hirtelen elkomorodott az arca. – De hol találhatnék némi bizmutot? Az uraságoktól aligha szerezhetünk... ebben biztos vagyok. Arról sincs fogalmam, ércet hol találhatnánk, és azt sem tudom, hogy néz ki. A Földön viszont bármelyik patikában kaphatnánk, legalább valamilyen bizmutos keveréket. – Reménytelenül fordult Dick felé: – Maga felismerné a bizmutércet?

Dick némán megrázta a fejét.

– Idővel biztosan találnánk olyan rabszolgát, aki igen. Bár lehet, hogy itt a közelben nem is fordul elő. Talán valamelyik másik palota rabszolgatáborában. Ami még indokoltabbá teszi, hogy hallgassunk eredeti ösztönömre, és öljünk meg még néhány felvigyázót és ruhkfenevadat. Én ezt tartom a legfontosabbnak. Elpusztítjuk az itteni urakat, azután szent háborút indítunk a többiek ellen... a bizmutért.

– Inkább kaparintsuk meg az egyik ketreccsapda Földre nyíló átjáróját! – tiltakozott Dick.

Most viszont a magas férfi rázta meg a fejét.

– Az uraink ostobák... a mieink itt, és a többiek egyformán – állapította meg közömbös hangon. – A rabszolgáik értelmi képességeit brutálisan elherdálják, csak azért, hogy továbbra is megőrizhessék eddigi ostobaságukat De annyira azért mégsem bolondok, hogy nyitva tartsanak egy ketreccsapdát, benne a Földre vezető átjáróval... amíg szabadon kószál egy nagy gálya, tele fellázadt rabszolgákkal. Biztosan összegyűjtöttek már minden rabszolgacsapdát, az átjáróikkal együtt. Egytől egyig ott lesznek a palotában. És el is pusztítják mindet, ha menekülniök kell előlünk, hogy segítséget hozzanak ellenünk. Végveszély esetén akár még a Földre is visszavonulhatnak. Bár nem hiszem, hogy a földi élet tetszene nekik.

A gondolatra elvigyorodott, és odaballagott a többiekhez. Dick most a borotválkozásra és arra fordította a figyelmét, hogy annyi rabszolgát álcázhassanak felvigyázóknak, ahány megfelelő öltözékük csak akad.

Az emberek közben tovább halásztak, és zagyván ordítoztak, teli torokból. A gálya alig százméternyire lehetett a parttól, de ez a földi Bronx partjának felelt meg. Távolabb esett Manhattantől és a Long Islandtől, ahol a Queens negyednek kellett volna lennie, és ahol most az urak palotája állt. Mivel a főnökük minden ismert hajója az ő birtokukban volt, Dicknek és követőinek nem kellett tartaniok a távoli partról esetleg rájuk leadott lövésektől.

Ekkor hirtelen feltűnt a meredek parton egy csupasz alak. Azon a helyen biztosan rögtön mély volt a víz. Mélyen előregörnyedve futott. Mögötte... minden szökelléssel csökkentve a távolságot... nyargalt egy dühödten hörgő ruhk. A pucér ember iramlott, akár egy szarvas, elérte a meredély szélét, alig háromlépésnyire a fenevad előtt, és nagyszerű fejessel belevetette magát a vízbe. A ruhk egy pillanatra megtorpant rohamában, majd nyomban az ember után vetette magát. Közben félszemmel odapillantott a parttól távolabb horgonyzó gályára. Mégis elrugaszkodott. Az ember és üldözője egyszerre volt a levegőben, bár a férfi halk csobbanással eltűnt a habokban, mielőtt a ruhk vizet foghatott volna. A fenevad, hideg gyűlölettel a szemében felmérte, hogy elérheti és megölheti a menekülőt, mielőtt a gályáról segítségére siethetnének.

A férfi hosszú másodpercekig a víz alatt maradt. A ruhk szinte azonnal fölbukkant, kutyatempóban úszni kezdett, és acsarogva figyelte, hol bukkan majd fel az üldözött. A gályán és a csónakokban vad üvöltés harsant. Dick kiáltása mégis túlszárnyalta a hangzavart. Emberek ugráltak az egyik csónakba, és sietve kapkodtak evezők után. A csónak orrában vadul vicsorogva kuporgott egy lándzsás alak. A kis hajó nekilendült.

A menekülő felbukkant, és hátrafordította a fejét. A ruhk vérfagyasztó hörgéseket hallatva feléje csápolt. Az úszó ember szembefordult vele. Hirtelen alámerült. A csónakban ülők úgy nekifeszültek az evezőknek, mint kínzóik ostorcsapásai alatt még soha. A ruhk felhördült, és arrafelé úszott, ahol az imént a férfit látta. Úszni ugyan tudott, de az alámerülést, úgy látszik, ösztönösen kerülte.

Egyszer csak váratlanul felüvöltött és vadul csapkodott a vízben. Az ember feje szinte ugyanakkor bukkant fel, vagy ötlábnyira tőle. Tátogva vette a levegőt, majd ismét alábukott. A ruhk hirtelen minden erejéből a part felé vette az irányt. De az ember máris ott volt mögötte. Dühödten belekapaszkodott a farkába. Egyik karja ütemesen emelkedett, és sújtott le rá. A fenevad vergődött, hörgött, és a küzdő felek körül mindent eltakart a hab és a vízpermet.

A gályáról Dick nem látott egyebet, csak a kavarodást és az ember vagy a fenevad fel-felbukkanó tagjait. A csónak sebesen siklott a helyszín felé, a benne lévők minden idegszála megfeszült. Ekkor váratlanul hörgő hang hallatszott, és minden elcsöndesült, csak a víz fodrozódott valami felismerhetetlen dolog körül.

A férfi feje felbukkant a hullámokból. A csónakban ülők a karjukat nyújtották felé, miközben a hajóorr nekiütközött annak a valaminek. A lándzsás alak nekivadultan és rendületlenül döfködte, de az meg sem moccant.

Percekkel később a csónak, benne az úszva menekülővel visszatért a gályához. A férfi sápadt volt ugyan, de szélesen vigyorgott. Egyik kezével a másik karját szorította, ahol egy mély, harapott sebből ömlött a vér. Az egyik gályarab felkiáltott.

– Hozzák azonnal ide! Orvos vagyok!

Átadták neki a sebesültet. Egy szövetdarabból, amit felvigyázótógának szántak, tépést hasítottak a sebre... Szorítókötést tettek rá, s a rongyot – más fertőtlenítő híján – a dagály sós vizébe mártották előtte. Dick máris ott termett a hevenyészett műtőben, hogy kikérdezze a sebesültet.

A frissen szökött rabszolga, még mindig szélesen vigyorogva, elmondta a történetét. Elküldték őt... természetesen egy ruhk kíséretében... valami üzenettel, a Hudson folyón valamivel feljebb lévő másik palotába. Két napig tartott volna az útja. Az itteni palotának megmaradt még egy kis, egyszemélyes csónakja, azzal keltek át az innenső partra, a kísérőjével együtt. Akkor nekivágott a folyó mellett, felfelé. Már más alkalommal is megtette ezt az utat. Amikor az ösvény a part közelében haladt, egy kis földkupac felett átnézve meglátta a folyón horgonyzó gályát és a csónakokat. Tudta, hogy itt meredek a part és utána rögtön mély a víz. A ruhk szeme alacsonyabban volt az övénél, ezért nem láthatta a gályát. De amint meghallotta az izgatott rabszolgák locsogását-fecsegését, hirtelen megállt, hogy meg is értsen belőle valamit. A küldönc közben csak ment tovább. Amikor a ruhk rámordult, hogy álljon meg, futásnak eredt. A fenevad majdnem utolérte, de végül mégiscsak kijutott a partra.

– Egyszer voltam egy ideig a Csendes-óceánon – magyarázta még szélesebb vigyorral. – Egy atollon, egy rakás bennszülöttel, akik úgy úsztak, akár a halak. Ott megtanultam tőlük egypár fogást. Már régen gondoltam rá, hogy egyszer megpróbálkozom egyik átjáróval. El is dugtam a hajamban egy királytövist. Gondoltam, ha egy cápával elbírtam vele, egy ruhk sem okozhat nagyobb gondot. És meg is csináltam...

A királytövis félelmetes fegyver volt. Vagy tízhüvelyknyi hosszú és tűhegyes. Mivel a rabszolgák sohasem nyiratkozhattak, könnyűszerrel elrejthette bozontos hajzatában. Egyetlen földi fán sem nőttek ilyen óriási tövisek, de itt...

– És mit tartalmaz az az üzenet? – kérdezte Dick. Arcizma megfeszült. A helyzetük még így sem volt rózsás... ha viszont bármilyen segítség érkezik a másik palotából...

A küldönc előhúzott egy, modern viaszosvászonba gondosan bebugyolált csomagocskát. Egy fényes, krómozott, sárgaréz csődarab volt benne, mind a két végében dugóval. A dugaszok könnyen engedtek. Dick tenyerébe kihullott a csőből egy apró tekercs.

– Semmi haszna – dörmögte a küldönc. – Azzal a hülye képírással írták. Csak ennyit tudok róla.

Dick azonban a szakember szemével vizsgálta. Pergamenszerű papírdarab volt, a lehető legjobb, legfinomabb és legsimább anyag, amire írni lehet. Színes tintákkal írtak rá, nagyon szépen. Az elején és a végén pedig, a még nedves, ragacsos tintára hintett aranypor vagy reszelék csillogott. Egyiptomi hieroglifákkal íródott a szöveg.

Természetesen Dick sem ismerhette minden jelét. Voltak közöttük ugyan olyanok, amelyek eredete visszanyúlhatott az ötödik dinasztiáig, de a piktogramok át is alakultak, kétségtelenül a nyelv is megváltozott, lehettek a szövegben rövidítések, és bizonyára akadtak teljesen új szavak is. Mégis, az egész egyértelműen az óegyiptomi írásból származott, és éppen Dick volt a száznál is kevesebb tudós egyike a Földön, aki képes volt megfejteni.

– Azt hiszem – mormolta –, valahogy sikerül rájönnöm. Alighanem nyílt szöveg. Sőt biztosan az, hiszen eszükbe sem juthatott, hogy netán nem kézbesítik, vagy rajtuk kívül bárki más képes lehet elolvasni. Csak abban reménykedem, hogy a terveikről szól.

Valóban nyílt szöveg volt, de még így is legalább két órába került, mire sikerült kihámoznia a jelentését. Találgatnia kellett, vajon mit jelenthetnek az ősi szövegekben elő nem forduló, új szavak, de azért segítettek neki az írás stilizált, ideografikus elemei. Végül, nagy nehezen, csak sikerült elolvasnia.

Teljesen elsápadt, mire a végére jutott. Az üzenet tartalma csöppet sem töltötte el bátorsággal. Sürgős segítséget kértek benne. Egyben azt is jelentette, hogy ők viszont nem támaszkodhatnak a civilizált világra, csak olyan felfordulás és pusztítás árán, amihez képest az ötezer éve tartó lopások és emberrablások jelentéktelen semmiségnek tűnhetnek.