5.

 

 

– Jobban érezném magam – közölte Hackett –, eldönthetném, hogy a grekek közömbösen vagy megvetően viselkedtek-e a búcsúcécó során.

Lucyvel és a kátránypapír barakkban tartózkodó régészekkel azt figyelték, ahogyan a tömeg távozni próbált a felszállóhelyről. Elképesztő látvány volt. Volt egy nagy tér, amelyen a buszok parkoltak, miután lerakták a búcsúzóra érkezett szájtátókból álló rakományukat. Most pedig zűrzavarosan kavargott körülöttük a tömeg, amely, miután végigvárta a legunalmasabb ceremóniát, amely emberi elmében valaha is megfogant, égett a türelmetlenségtől, hogy minél hamarabb megtehesse a csaknem ugyanolyan unalmas visszautat.

A személykocsik reménytelenül próbáltak áttörni az autóikhoz igyekvő emberáradaton. A távozási kísérletek természetszerűleg a tribünhöz legközelebb eső parkolókban kezdődtek meg, mert ezeknek az autóknak a tulajdonosai érték el leghamarabb járműveiket. Ezt az elrendezést eleve arra találták ki, hogy minél nagyobb legyen a kalamajka.

Órákig tartott, mire megteltek a buszok, mire az egymástól elszakadt emberek vagy megtalálták azt az útitársukat, akinél a buszjegyük volt, vagy összeverődtek az e célból létrehozott információs fülkéknél. A hat szomszédos államból kölcsönkért forgalomirányító rendőrök mozgásba hozták a dolgokat, noha idegesítették őket a megmagyarázhatatlan és ésszerűtlen megtorpanások. Az elveszett gyermekek a ricsajhoz, elvesztett szüleik a felforduláshoz járultak hozzá. Aki odaért a kocsijához, természetesen azonnal beindította a motort, addig is, amíg sikerül elindulnia, így mérföldeken át terjengett a mérges köd. Egyedül a grekek gyártotta autók nem voltak benzinüzeműek, így tehát semmi egészségtelen dolgot nem műveltek.

Ez volt aztán a látványosság. A lelátó alatt, ahonnan Hackett és Lucy figyelt, visszhangos csend volt. A földön vastagon állt az összegyűrt cukorkás-papír, pattogatott kukoricás pohár, rágógumiscsomag és cigaretacsikk, jelezve, hol gyűlt össze nagyobb tömeg. Odakint felhőkben gomolygott a por, elkeveredve a kipufogógázokkal és a zsinatolással.

– Úgy számolják – mondta Clark –, hogy másfél millió ember volt itt. Én azt hiszem, tévedtek. Az túl kevés.

– Hogy érti azt, hogy a grekek közömbösek vagy megvetőek? – kérdezte Hackett-től savanyúan a buldózergarázs ügyeletes tisztje.

– Úgy érti, hogyan viselkedtek velünk? – kérdezett vissza Hackett. – Adtak nekünk mindenfélét, amire szükségünk volt, de nem bajlódtak azzal, hogy kedvesek is legyenek, csupán udvariasak voltak. Ez közöny. Másrészt a gondosan elkészített ajándékokat, amelyeket nekik szántunk, arra sem méltatták, hogy magukkal vigyék. És ez lehet lenézés, sőt megvetés.

A tiszt elgondolkodott.

– Remélem, hogy csak közöny – válaszolta kissé elkomorodva egy pillanatnyi hallgatás után. – Nem bánnám, ha alaposabban megismerhettük volna őket. De hogy megvetnének...

– Nem hinném – tiltakozott Lucy. – Egy csomó gondot vettek a nyakukba, hogy jót tegyenek velünk, hogy olyan dolgokat adjanak, amelyekre szükségünk van, és nincs a birtokunkban. Adtak nekünk – hihetetlen nagylelkűségről tettek tanúságot! Másképpen nem csinálták volna.

– Lehet, kötelességüknek érezték, hogy technológiai misszionáriusként járjanak el egy elmaradott fajjal való találkozás során – válaszolta Clark jámborán. – Kötelességteljesítés közben még lehet unatkozni...

– Ebben nem hiszek – vitatkozott megint Lucy.

Sokkal jobban festett most, amióta a grekek eltávoztak. Attól kezdve, amikor először keresték őket, hogy jöjjenek elő, és vegyék át jutalmukat, kifejezetten rosszul érezte magát. Nem tudta, miért, de nem tudott szabadulni a szorongató félelemtől. Most, hogy a grekek elmentek, megkönnyebbült. Mintha veszélyt érzett volna, amely most múlt el.

Folytatódott a távozás lassú színjátéka. A reggeli híradók 980 halálos balesetet jelentettek az előző napról, amelyet elsősorban a felszállóhelyre tartó gépkocsitömeg számlájára lehetett írni. Attól féltek, hogy most még több lesz az áldozat. Egyre irdatlanabb mennyiségű autó lódult neki, és egyre nagyobb lett a dugó. Kivergődve a zsúfolt környékről, persze felgyorsíthattak, a több mérföldes parkolóban azonban gutaütötten másztak a kocsik. Órák fognak eltelni, mire egyáltalán ritkulni kezdenek a rendetlenül egymásra torlódott járművek.

Hackett és társai visszamentek a kátránypapír barakkba. A földbe temetett atombombákat nem emelhették ki, amíg több százezer ember tartózkodott a közelben. A tiszt üzenetet kapott a katonai legfelsőbb vezetéstől. Míg a grek hajó a földön volt, a gyújtószerkezet-ellenőrző berendezés szerint a bombák nem voltak kiélesítve, tehát nem is robbanhattak föl. De most, miután a grekek távoztak, ugyanezek a berendezések azt jelezték, hogy a fegyverek ismét működőképes állapotban vannak. Most már akár föl is lehetett volna robbantani őket!

Az idegeneknek valamilyen ismeretlen készülék jelezte, mi van odalent, és egy másik titokzatos eszköz deaktiválta a bombákat. A grekek tudtak róluk, és ügyet sem vetettek rájuk – ami lehetett közöny, de lehetett megvetés is. A katonatisztnek azt is megüzenték, hogy ne próbálkozzon a bombák kiásásával, amíg a környékről el nem takarodnak az emberek és át nem veszik a parancsnokságot az önkéntes tűzszerészek.

Clark a homlokát ráncolta.

– Kérdezze meg, most már kiáshatjuk-e a szemétgödröt. Egyetlen bomba sincs a közelben, és ha nem mi áshatunk elsőnek, akkor – hm – lehet, hogy nem lesz rá esélyünk.

A tiszt elment, majd rögtön vissza is jött. A bomba mellett hatvan méteren belül nem szabad ásni, de a földgyaluk lekaparhatják a földet a szemétgödörről.

Clark megörült. A garázsból bömbölve-mennydörögve kigördült két irdatlan földgyalu. Körbe cammogtak és fölmásztak a padsorokat alulról megtámasztó földtöltésre. Az óriás gép dülöngélve leereszkedett az éktelen nagy mesterséges üregbe, amelyben nemrég még az űrből jött hajó tehénkedett.

Megjöttek az ellenőrök. Négy kört húztak, ahova tilos volt belépni. Clark irányítása mellett a földgyaluk zúgva-bőgve elkezdtek kiásni egy buldózerlapát szélességű árkot. Első próbálkozásra hatvan centit haladtak lefelé, másodszorra többet. Mint vasból készült morgó behemótok cammogtak fel s alá a földgyaluk, miközben mögöttük a tribünön a népség éppoly lázasan iparkodott szabadulni az érdektelenné szürkült helyről, mint amilyen lelkesen tülekedett ide tegnap és ma reggel.

Üreg tátongott az árok egyik oldalán. A szemétgödör. A földgyaluk most az árok oldalfalát rohamozták meg, és köbméternyi adagokat kiharapva föltárták a gödröt.

Amint végeztek, Clark és három végzős régész lépett akcióba. Gyakorlottan és körültekintően, lapátonként távolították el a fölösleges földet. A szemétgödör átmérője jó hat méter volt. Azt, hogy milyen mély, egyelőre nem tudták. A tetején még zöld, de már használhatatlanra fonnyadt növények hevertek.

Clark gyors tanácskozást folytatott a katonatiszttel. Különös volt ez a zöldség. Lehet, hogy azoknak a tartályban nevelt növényeknek a nyesedéke, amelyeket az űrhajó levegőjének tisztítására használtak. De lehettek földi növények is, ha az idegenek képesek voltak légi felderítőutakat tenni anélkül, hogy fölfedezték volna őket. Mindenesetre nem lehettek halott növények. Elképzelhető, hogy tanulmányozás céljából, gyökerestül szedték ki és nevelték föl őket. Botanikusokat kellett hívniuk. A tiszt ismét elment.

Az egyik diák kihantolt valamit, miközben a zöld növényeket kotorta félre.

– I-ide nézzetek! – hápogta.

Hackett megmerevedett. Lucy lepillantott, és a szája elé kapta a kezét. Csend lett. Az ásó valami bundás tárgyra talált a grek űrhajó hulladéka között. Egy aldariai holtteste volt. Valami ismeretlen dolog keresztülrobbant a testén. Meggyilkolták, és szégyenletes módon szemétre dobták a tetemét.

Hacketten végigfutott a hideg. A torka kiszáradt. Clark rendkívül sápadtan fölváltotta asszisztensét, és folytatta a munkát. Az emberek kedvelték az aldariaiakat.

Clark újabb bundás testet lelt. Aztán még egyet és megint egy újabbat. Valamennyit ugyanazzal a fegyverrel ölték meg. Hirtelen Lucy szögezte előre az ujját öklendezve. További tetemek hevertek ott. Az állítólagos diákokat szándékosan gyilkolták meg, és maradványaikat eldugták a szemét közé. Ernyedten nyúltak el, mintha még a hullamerevség beállta előtt kerültek volna ide – feltéve, ha egyáltalán létezik náluk ilyesmi. Láthatóan mostanában értek erőszakos véget. Valamilyen ismeretlen fegyver lyukat robbantott vagy párologtatott a testükbe. Látni lehetett, hogy haláluk előtt még meg is kínozták őket.

Hackett természetellenesen nyugodt hangon szólalt meg.

– Ez tisztázza azt a kérdést, hogyan éreznek a grekek az aldariaiak iránt. Semmibe veszik, leölik és szemétre vetik őket. Kétlem, hogy minket többre tartanának.

Lucy a kezét tördelte. Cselédkönyves éve során, mint kórházi bentlakó orvos, elég szörnyűséget látott. De most csak annyit tudott mondani megtört hangon:

– Jim, ez az, akit kimentettünk a karambol után! Látod? Elszállítottuk a kórházba, és szóltunk a grekeknek. És egy grek kijött egy helikopterrel, majd magával vitte a hajóba. Megölték. Mert sebesült volt! Mint ahogy mi bánunk el egy sérült állattal, amelyet nem tudunk meggyógyítani...

– Nem, Lucy – felelte hidegen Hackett. – Azután bántalmazták, hogy visszavitték. És a többieket is. Kínzásnak látszik, És ugyancsak lelkesen igyekeztek minket is fölcsalni, hogy, mint mondták, megjutalmazzanak, amiért megmentettük az aldariai életét!

A hirtelenszőke Clark kimászott a gödörből. Mészfehér volt. Három asszisztense szédelgett. Előző éjszaka tiszteletlenül emlegették az idegeneket, és lelkesen vágytak megtudni a titkokat, amelyeket a grekek nem voltak hajlandóak elárulni. Mindazonáltal ifjonti pimaszságuk ellenére is méltányolták a szürke bőrű idegeneket. Irigyelték szellemi képességeiket, fejlettségüket, elbűvölte őket a csillagközi utazás lehetősége, és, noha ezt sohasem mondták, hittek a grekek jóakaratában. Mi mással magyarázhatták volna az ajándékokat, amelyeket tőlük kapott az emberiség? Ez idáig a három fiatal régész eszményítette az űrből jött látogatókat.

Most viszont úgy néztek ki, mint akik mindjárt rosszul lesznek. Hackett mélyet lélegzett, és türelmetlenül rászólt Clarkre:

– Menj, keresd meg ezt a hogyishíjják kapitányt. Jelentse ezt a dolgot, és biztosíttassa a helyet, hogy senki más ne láthassa, mit találtunk. Ide nemcsak régészek kellenek, hogy átnézhessük az anyagot! A grekek hazudtak nekünk. Közönyből nem fárasztották volna magukat ezzel. Ha létezik valami, ami a pánikot elkerülendő, a legszigorúbb titokban kell tartani, akkor ez az!

A hirtelenszőke régész némán bólintott. Bement megkeresni a tisztet, aki elintézte, hogy előbb használhassák a földgyalukat, még mielőtt az atombombákat fölszedték volna. Hackett fogott egy ásót, és elkezdte visszatemetni, amit napvilágra hoztak. Odaszólította Clarkét és három társát, mire azok is csatlakoztak hozzá, hogy elrejtsék az előkerült dolgokat.

A lelátón kívül továbbá is tartott a sohasem tapasztalt forgalmi dugó. Másfél milliós tömeget – vagy legalábbis jelentős hányadát – nem lehet percek alatt szétoszlatni, és a grekek búcsúztatásán többen vettek részt, mint amennyire számítottak. Az emberi lábak akkora port vertek föl, amely lehetetlenné tett mindenféle mozgást.

Egymásba ütköztek az autók, amelyek görcsösen igyekeztek a kijáratok és az egynapi használatra készült útvonalak csomópontjai felé. Senki sem mert nagyobb sebességre kapcsolni, így kevés sérülés történt. A zűrzavar viszont miden képzeletet felülmúlt. Poros gyalogosok igyekeztek odatalálni autóikhoz a szemvakító sötétségben. Persze az autótolvajok is munkához láttak, a zsebesekkel, besurranókkal és pszichopatákkal karöltve, mely utóbbiak saját kevésbé szalonképes céljaikra használták föl a ramazurit.

Emberek szakadtak el egymástól, és erőnek erejével össze akartak találkozni megint. A gyerekek megszomjaztak, és attól kezdve semmi sem érdekelte őket, csak az, hogy azonnal adjanak nekik inni. Mások a levéltárcájukat, igazolványaikat, sőt mondhatni ember voltukat veszítették el a csorda közepette, amelyhez foghatót még sose látott a világ.

Ilyen káoszban persze szó sem lehetett elsőbbségadásról. A rendőrautók csak arra voltak alkalmasak, hogy sorompóként elállva az utat a kellő irányba tereljék az autósokat. A katonai járművek türelmesen próbálkoztak, hogy odajuthassanak, ahova rendelték őket, már ha ezt a tömeg lehetővé tette. A lelátó különleges, fedett, beüvegezett szektorában, amelyet a miniszterelnököknek, államfőknek és egyéb magas rangú politikusoknak tartottak fönt, összeomlott az aprólékos pontossággal kidolgozott távozási terv. Elhatározták, hogy helikoptert küldenek értük. Azután rájöttek, hogy a darálók csakis a grek hajónak kiásott kráterben szállhatnának le. Azt meg nem lehetett használni a bombák miatt.

A világ vezető államférfiai előzékenyen belenyugodtak a helyzetbe, noha nem is tudtak a bombákról. Csevegtek, ahogyan kellemetlenségeket elviselni kényszerülő magas rangú politikusokhoz illik. Irtózatos autócsordák vánszorogtak mérföldeken át a fölvert porban. Néhánynak csigatempóban sikerült elérnie az országutakat.

Sokan egyáltalán nem is tudtak abba az irányba vergődni, amerre szerettek volna, így hát elindultak az orruk után, addig, míg oda nem jutottak a tulajdonképpeni céljuk felé vezető útra.

Azért néhány szükséges dolgot sikerült elvégezni. A külföldi látogatók mellé kirendelt díszőrséget elvezényelték a visszaföldelt szemétgödör védelmére. A lelátók közelében a rendőrautóknak sikerült körbezárniuk egy pár hektáros területet. Ez az akció még nagyobb zavart keltett, és számtalan behorpadt lökhárítót eredményezett, de a helikoptereknek sikerült leereszkedniük erre a kis foltra, ami megsokszorozta a porfelhőt.

A helikopterek rendkívül sajátságos berendezéseket hoztak: vásznat és karókat egy óriási sátorhoz, hűtőszekrényeket, gyorsított biológiai vizsgálatokhoz való laboratóriumi felszereléseket, generátorokat, mikroszkópokat, vegyszereket, még mikrofonokat és centrifugákat is.

Továbbá érkezett három óriási helikopter, amelyek már felvilágosított biológusokat, vegyészeket, atomfizikusokat és mikroszkóppal dolgozó szaktechnikusokat szállítottak a színhelyre, majd eltávoztak, majd sátrakkal, barakkokkal, élelmiszertartalékkal tértek vissza, olyasmivel, amire a civilizációtól távol végzendő, különböző kutatásokhoz van szükség. Befutottak az FBI emberei is, hogy részt vegyenek a biztosításban.

Késő délutánra a lelátó környékén csaknem minden eltűnt a porfelhőben. Alkonyatkor az e célra tartalékolt limuzinok megkezdték a vendégek elszállítását, többnyire a legközelebbi repülőtérre. Még mindig óriási volt a tömeg, de a motoros kísérettel ésszerű sebességgel lehetett haladni. A beüvegezett protokollszektorban nem hivatalos konferencia kezdődött, és a meglepően vegyes összetételű országok miniszterelnökei és/vagy államfői most lehetségesnek találták, hogy nemzetközi horderejű kérdésekről tárgyaljanak. Persze a körülményeknek megfelelően.

Szinte magától állt össze a helikoptereken hozott felszerelés. Az atombombák kiemelése a háttérbe szorult. Sátrat vertek a gödör fölé. Ezt további sátrak követték. Műszereket állítottak össze. Lett áram. Generátorok brummogtak, lámpákat szereltek föl.

Clark utasításokat adott az ásatási előírások betartására, de rájött, hogy itt a legtöbb nem érvényes. Nem számított, hogy a leletek milyen mélyen voltak, vagy hogyan helyezkedtek el a gödörben. Ez akkor fontos, amikor régi kultúrákat tanulmányoznak. Itt viszont egyáltalán nem volt jelentősége.

A gödörből hozott anyagot futószalagon vizsgálták a szakértők. Kilenc meggyilkolt aldariai volt a gödör tetején, beleértve azt is, akit Hackett és Lucy igyekezett megmenteni. Valamennyiüket megkínozták, és kétségtelenül ugyanabban az időben gyilkolták meg. A sebeket sejthetőleg valamilyen lézerpisztoly okozta. Csak egyetlen aldariainak volt eltörve a csontja, annak, akiről később bebizonyosodott, hogy ő volt a baleset áldozata, és akit megröntgeneztek a kórházban.

Lucy kezét tördelve jött ki a boncolósátorból.

– Biztos a mi hibánk – mondta felindultan. – Mi juttattuk vissza a grekekhez. Megkínozták és megölték, de miért? Mi volt az a dolog, amit nekem adott? Sejtették. A mi hibánk?

Hackettnek fogalma sem volt róla. Figyelte a gyors, módszeres ásatást. Néhány rongy került elő. Pár horpadt műanyag tartály, amelyekben még ételmaradékok voltak. Törött műanyag lapok. Fémhulladék – némelyik ismerős, például törött kések és hasonlók, némelyik tökéletesen ismeretlen. Gépeket nem találtak. Legtöbb volt a növény. Mintha elburjánzott volna a növényzet, amelyet légfrissítésre használtak. Valószínűleg a hajó élelmiszerkészletének egy részét is a légtisztító tartályokban termesztették.

Háromméteres szakasz következett, minden érdemleges lelet nélkül, majd egy újabb aldariait találtak.

– Ez nő – mondta fahangon Lucy.

Így volt. A grekek nem is említették, hogy az űrhajóban nőnemű aldariaiak is lennének. Ez a fiatal nő sem természetes halállal halt meg. Valószínűleg annyi idős volt, mint a legénységnek az a része, amellyel az emberek találkoztak.

Hatvan centivel lejjebb töméntelen edénycserépre bukkantak. Volt köztük ételhulladék is. Mindenféle vegyes szemét. Három emberi csontváz, amelyek tulajdonosai még éltek, amikor az űrhajó földet ért. Akkurátusán feldarabolták őket. A szétvagdosott maradványokat a konyhai hulladék között találták meg. Mindez félelmetes következtetésekre adott alkalmat. Az FBI ügynökei tomboltak. A grekeknek minden jóindulatukkal egyetemben sem volt joguk emberi lényeket megölni és feldarabolni. Ezután ismét növényi hulladék következett, ezúttal ismerősebb fajtákból. Egy botanikus azonnal kijelentette, hogy egy részük földi eredetű. Azonosították a sarki tundrafüvet. Volt törpe fűz, amely ugyancsak sarki eredetű, és akadt zuzmó is. Ilyesmi nem nő Ohióban. A grekek felderítőutakon voltak, amelyeket nem közöltek vendéglátóikkal. Miért?

Találtak egy fiatal aldariait, alig érhetett egy felnőtt derekáig. A feje szétnyílt egy erőszakos csapástól. Újabb szemét, konyhai hulladék került elő, törött tárgyak – felismerhetőek és felismerhetetlenek egyaránt. Csaknem a szemétgödör fenekén jártak, amikor újabb négy aldariai tetemére bukkantak: három férfi, egy nő, ők is erőszakos halált haltak.

A hajó a keleti zónaidő szerint délben távozott. Alig nyugodott le a nap, amikor a gödör kiürült. A kráteren kívül még mindig nagy volt a tohuvabohu, megkésettek csámborogtak összevissza. A forgalmi dugóban jó néhány járműből kifogyott a kakaó, mert üresben járt a motor órákon keresztül, amikor csiga-lassúsággal vánszorogtak az országút felé. De voltak ott mások is. Fontos emberek. A ragyogóan kivilágított, beüvegezett protokollszektorban egy nagykövet a vasfüggöny, néhány politikus a bambuszfal mögül informális, de részletes tárgyalásokat folytatott egymással. Nagyon óvatosan, szőrmentén tapogatóztak, de tárgyaltak, és kétségtelenül megegyeztek ebben-abban.

Sok ezer közönséges állampolgár pedig még mindig nem akart vagy nem tudott távozni. A forgalmi dugó miatt számos csattanás is adódott. Elgörbültek a tengelyek, szétzúzódtak a hűtők. Egyeseknek táviratozniuk kellett pénzért, hogy haza tudjanak menni, mert amit magukkal hoztak, az elveszett, vagy ellopták. És természetesen voltak bámészkodók, akik egyszerűen csak ott tébláboltak mindenütt, ahol történt valami érdekes. Csupa kíváncsiskodó, kétes alak.

Hackett a kocsijához tartott. Két kilométernyire a lelátóktól nem lett volna okos dolog éjszakára is otthagyni a benne levő holmit. Úgy tervezték, maradnak, amíg nem születik valamilyen döntés. A szemétgödörben talált leleteket természetesen nem lehetett nyilvánosságra hozni, de valamit tenni kellett. Mivel Hackett is felelősséget érzett, várakozott, hogy lássa, mi következik. A felajzott emberiséggel nem lehetett közölni ezt a felfedezést! A legtöbben el sem hitték volna. Úgy tekintették volna, hogy az álmokat akarják elrabolni tőlük, amelyek éppen most kezdtek valóra válni. Megdühödtek volna a hallatán. Még csak bele se gondoltak volna, mi igaz belőle. Valamit mégiscsak tenni kellett.

Hackett elsősorban saját gondolataival volt elfoglalva. Szégyenkezett, hogy gyűlöli a grekeket, amiért alkalmatlannak minősítették tudományuk elsajátítására. De ebben hazudtak. Nem lehetett másképp! Hazudtak a legénységük felől is. Negyven-ötvennél is sokkal több, mindkét nembéli aldariai tartózkodott a fedélzeten, de voltak még gyermekek is, akik nem tartozhattak az iskolahajó növendékei közé. A grekek nem mondtak igazat.

Hazugság volt az is, hogy olyan hálásak Lucynek és neki. A legénységnek azt a tagját, akiért olyan hevesen hálálkodtak, megkínozták, megölték, és sokan mások jutottak ugyanerre a sorsra. Óriási felhajtást csaptak, hogy megtudják annak a férfinak és nőnek a tartózkodási helyét, akik esetleg tudtak róla, mit csinált a meggyilkolt, akit – ez most már a napnál is világosabb – alsóbbrendű lénynek tartottak.

Az sem kevésbé világos, hogy a grekek ugyanilyen alsórendűeknek tartják az embereket is. Szándékaik nem lehettek jóindulatúak. Nem lehettek emberbarátok, ahogyan a világ hitte. Valami céljuk lehetett azzal, hogy elaltatták az emberek gyanakvását. Valószínűségből immár bizonyossággá lett, hogy az embereket és az aldariaiakat ugyanabba a csoportba sorolják. Most már elképzelhetetlen volt, hogy ingyen és bérmentve ilyen sokat fáradozzanak az emberiség felvilágosításán csak azért, hogy aztán továbbálljanak.

Így hát Hackett, miközben autója felé ballagott, levont néhány következtetést, amelyekért magasabb sarzsi is járhatott volna. Úgy gondolta, biztonságosabb, ha egy jobban megvilágított helyre viszi kocsiját. Az FBI egyik embere kísérte. Keresztülvágtak az üres tereken, amelyeken több százezer autó parkolt. A földön vastagon állt a por. Ha esett volna, akkor térdig érne a sár.

– Még mindig nem értem, hogyan jött rá – mondta az FBI ügynöke. – Senki más még csak nem is gyanította, hogy valami nem stimmel az idegenekkel, hacsak az nem, hogy olyan nagylelkűek.

– Bolondnak kiáltottak ki – mondta fáradtan Hackett –, és néhány bolondot különbnek minősítettek nálam. Gyanítottam, hogy hazudnak. És ha velem kapcsolatban hazudtak, akkor hazudhattak másban is.

Kis szünetet tartott.

– Csak az volt a gond, hogy találjak egy vizsgálati módszert, amivel be tudom bizonyítani. Az jutott az eszembe, hogy talán nem is érdekeljük őket annyira. És ha így van, akkor meg sem fordulhat a fejükben, hogy mi nemcsak arra vagyunk kíváncsiak, amit ők mondanak magukról. De mi kíváncsiak voltunk. Mindenfélét szerettünk volna tudni. Még alantas dolgokat is. Eszembe jutott, mit mesélt Clark a régi britekről, mikor fölásatta a konyhai hulladékot tartalmazó szemétdombokat, így hát úgy gondoltam, nem lenne hiábavaló megvizsgálni a szemetüket. Én javasoltam Clarknek. Neki tetszett az ötlet. Most meg a hideg futkos hátunkon ahelyett, hogy áhítatos boldogsággal készülődnénk arra a korra, amikor felhagyunk minden hasznos cselekvéssel, és állandó fogyasztókká válunk.

Hirtelen elharapta a szót.

– Arrafelé van az autóm.

Az ember még sötétben is megismeri a maga régi autóját. Hackett kocsija magányosan ácsorgott egy nagy üresség közepén, rajta kívül egyetlenegyet sem lehetett látni. Már besötétedett. Ahogy megindult feléje, egy alak bukkant föl a homályból. Semmilyen fény nem világított, kivéve a lelátó néhány távoli lámpáját és itt-ott egy fényszórót vagy elemlámpát, amelyek egy-egy autó körül mozogtak.

– Hé! – szólt az alak. – Nem látott errefelé egy Daimler terepjárót? Nem találom a kocsimat!

– Nem, nem láttuk – mondta az ügynök. – Mindenesetre nehéz egy kocsit világítás nélkül megtalálni.

– Menni fog – válaszolta az alak. – Mit keresnek?

Hackett megnevezte kocsijának típusát és évjáratát. Az ember, akit jóformán nem lehetett látni, nyomban rávágta:

– Majdnem nekiment. Csak tovább ebbe az irányba! – Azután vidáman rikkantotta: – Ó, erre van az enyém!

Elügetett, és beleolvadt a sötétbe.

– Különös! – mondta az ügynök.

– Micsoda?

– Tudta, hol a kocsija.

Egy autó berregni kezdett. Mihelyt berobbant a motor, tulajdonosa sebesen elrobogott.

– Ez nem Daimler, és mégis elment vele – mondta az ügynök. – Ez a magáé?

Hackett bólintott, azután megállt.

– Valami bolond dolog jutott eszembe – mondta.

– Legalább olyan bolond, mint az, hogy a grekek nem is olyan drága teremtések, hiába halmoztak el bennünket ilyen remek dolgokkal. Várjon itt, jó?

Az ügynök meglepődött, de ott maradt, ahol volt. Hackett odament az autóhoz. Természetesen az övé volt. Kinyitotta az ajtót, azután nagyon óvatosan fölkapcsolta a villanyt. A műszerfal vetett némi fényt a kocsi elülső részére. Hackett visszajött. Az FBI ügynöke hallotta, hogy valami vásznat tépked, és közben a fogát csikorgatja.

– Nos? – kérdezte.

– A sebességváltóm – felelte – parkolóállásba volt téve. Ilyet még sose csináltam. Egyesbe szoktam tenni, mikor kiszállok. Van egy zsebkendője?

– Igen, de mit akar?

A kocsi fényszórójának visszaverődő fényében Hackett megmutatta, hogy kötelet sodor széttépett zsebkendőjéből. Az ügynök habozott, azután odaadta a sajátját is.

– Azt hiszem maga az...

– Üldözéses téveszme jegyeit mutatom – fejezte be Hackett keserűen. – Igen. De a grekek beszélni akartak Lucyvel és velem. Nem tudom, mit tettek volna, ha megtalálnak, de boldog vagyok, hogy elrejtőztünk.

Hackett elkezdte csíkokra szaggatni a második zsebkendőt is.

– A történelem folyamán -– mondta vadul – egyetlen hódító sem aratott sikert, ha nem talált embereket a meghódítandó országban, akik hajlandóak voltak az árulásra. A harag beszél belőlem, de ha tud bőszítőbb dolgot, mint amit most találtunk a szemétgödörben, akkor csak mondja!

Odament a kocsihoz. Az ügynök egy pillanat múlva követte.

– Talán segíthetek – ajánlkozott buzgón. – Tudok egyet s mást az álcázott csapdákról!

Hackett konokul folytatta:

– Valaki üresbe tette a sebességváltót. Lucy és én a kocsiban ülünk, ráadjuk a gyújtást, aztán sebességbe tesszük a váltót, így hát akármi fog is történni, az akkor esik meg, amikor a sebességváltót elmozdítjuk parkolóállásból.

Benyúlt, és óvatosan hurkot vetett a vékony sebváltóra. Visszahátrált, maga mögött húzva a kötelet. Nem volt elégedett. Levette a nyakkendőjét, és meghosszabbította a kötelet.

– Várjon! – szólt az ügynök idegesen, és saját nyakkendőjét is odaadta. A két szétszaggatott zsebkendőből és a két nyakkendőből álló kötél már elég hosszúra nyúlt. Hackett meghúzta. A kötél megfeszült.

A sebességváltó megmozdult. Kattanás hallatszott. Az FBI-ügynök lerántotta Hackettet a földre, maga is mellé vetődött. A porba kushadtak, amikor az autó fölrobbant. A robbanás krátert vájt a száraz földbe.

Az FBI ügynökét könnyebben megvágta a lábán valamilyen felismerhetetlen fémszilánk. Hackett az egyik ujjara kapott egy vágást. Épp az ujját szopogatta – a vérzés gyakorlatilag már elállt –, amikor egy szirénázó rendőrautó állt meg közel ahhoz a helyhez, ahol valaha az autója volt.