AZ IDEGENEK

 

 

A „Nikkola” saját ideje szerint 4 óra 3 perckor átszáguldott a Gozil-naprendszer Teta bolygójának pályáján.

Most már határozottan kimondhatjuk, hogy a Tetán is hiába kerestük a tollasok bölcsőjét. A „Nikkola” nem érte el a célját – s az, hogy a tollasok honnan jöttek, továbbra is ismeretlen maradt. Még csak egy kúp alakú magas kurgánt sem sikerült feltárni, a szilikon-bronz tányérkával, amely egyetlen tanújele lett volna a tollasok ottjártának.

Mintegy 1200 fényév rádiuszban mindenütt találtak ilyen tálacskákat oxigéntípusú bolygókon, amelyeket a világűr e területén szétszórva leltek. Néhánynak a kora alig volt százéves. Másokon pedig még csak néhány hónapja vagy hete, sőt szinte csak a földiek érkezését megelőző napokban kezdődött az oxidáció.

Sokaknak nem tetszett, hogy a világűrben két űrutazásokra képes faj is helyet talált magának. Szerintük a világmindenség ehhez igazán szűk. Az ismeretlen űrutasok nyugtalanították az embereket.

A „Nikkola” a Gozil-rendszer közepe felé vette útját, hogy most már a Naphoz közelebb elhelyezkedő bolygókon folytassa a tollasok kutatását. Az űrhajó elhagyott egy kihalt bolygót, átszelte három másiknak a pályáját, miközben a központi égitest felé tört. Az utolsó gázjellegű óriásbolygó volt, amelyet szinte megszámlálhatatlanul sok kísérő vett körül. Most már harmincmillió kilométer távolságban maradt el ez is.

John Byrd – szokása szerint – a radarpultnál ült. Sokadmagával abban reménykedett, hogy a tollasok nem lesznek az emberiség ellenségei.

Diana Holt munkahelye éppen szemben volt Byrdével. A lány sötét fejecskéje az ernyő fölé hajolt. Diana feladata az volt, hogy a meteoráramok pályáját rögzítse a térképen. Egyetlen űrhajós sem merte volna megkísérelni, hogy ilyen térkép nélkül bemerészkedjen egy naprendszerbe. A hajó a megszokott életét élte. A hajtóművek körül nyugalom és csend honolt. A kapitány úgy viselkedett, ahogy a világ minden kapitánya, ha minden rendben van a környezetében. A hadi szakértő, Taine a gondolataiba merült, s hallgatott. Az alhadnagy a műszerek állását figyelte.

Diana csendben igazgatta a radar kapcsolóit. Az egyenletesen pislogó képernyő hirtelen élesen felvillant, de a homályos kép azonnal eltűnt.

– Valamilyen sziklát látok – szólt a szelektorba – csóva nélküli üstökösre hasonlít. Körülötte – meteorraj.

Ebben a pillanatban – az űrhajón uralkodó idő szerint 4 óra 10 perckor felharsant a vészjel. A folyosókról ajtócsapkodás hallatszott. Ez a jel csak egyet jelenthetett – ettől vagy a levegőt kapkodta az ember, vagy elállt a szívverése.

A kapitány arca betöltötte e képernyőt.

– A tollasok? – hangja némileg berekedt a felindulástól. – Ej, Byrd, a tollasok?

Byrd ujjai sietve igazgatták a radarkészüléket.

– Elvesztettük, sir, a kapcsolatot – jelentette végül is –, valami zavar bennünket.

Mindenki lázas izgalomba jött. A radarrendszerük, amely szinte egyetlen szemvillantás alatt képes volt pontos információt adni mindenről, ami hatósugarába került, tökéletes alkotás volt, és nem amatőrmunka.

Múltak a másodpercek. Szinte éveknek tűntek. A képernyőkön nem látszott semmi. Semmi azon kívül, amit a radar már korábban is ne mutatott volna. A hatalmas gázbolygó csak néhány perc múlva sugározhatja vissza a jelzést.

– Félmillió mérföldes rádiuszú körben egyetlen új tárgy sincs – jelentette monoton hangon Byrd – semmi új sincs háromnegyed millió mérföldes rádiuszú területen... – S végül: – Semmi új nincs egymillió mérföldes sugarú körben.

A kapitány meglehetősen dühös hangon adta ki a következő utasítást.

– Ebben az esetben nézze meg jobban azokat a tárgyakat, amelyek nem látszanak újaknak!!

A parancsnok ezzel a másik mikrofonhoz. fordult.

– Taine! Adjon parancsot az embereinek: álljanak teljes harckészültségben! A hajtómű-részleg készüljön fel a manőverezésre! A javítóosztag vegye fel az űrruhákat, és foglalja el a helyét! Byrd, mi van a „nem új tárgyakkal”?

Diana elnevette magát. Byrd röviden felelt.

– Csak egyetlen gyanús tárgy van, de az nem különösen aggasztó, sir. Csóvátlan üstökösnek határoztuk meg.

De azért még egyszer megnyomta a gombot. A mikro-rövidhullámok áradata zúdult az űrbe. Múltak a másodpercek – és a jel visszatért a hajóhoz, magával hozva a kívánt felvilágosítást. A regisztrált tárgy egyáltalán nem volt azonos valamely üstökössel. A polarizált sugarak depolarizálva tértek vissza, olyan változással, amely arról beszélt, hogy valamilyen kerek, állandó alakú testről verődtek vissza, a test bronzból való, de az is lehetséges, hogy szilikonos-bronzból.

– Csak a tollasok lehetnek, sir! – jelentette Byrd. – Bizonyára felfogták irányított sugarainkat, és csak szórványos impulzusokat küldtek vissza, azért, hogy ők maguk állapíthassák meg, hogy kik és mik vagyunk. Úgy gondolom, hogy a sugarainkat analizálják, és tisztában vannak azzal is, hogy felfedeztük őket.

A kapitány káromkodott.

– Hányan vannak?! – kérdezte. – Lehet, hogy egy egész flotta?

– Mindjárt megnézem, sir – mondta Byrd, és hamarosan jelentette. – Eddig még semmiféle sugarat sem fogtunk fel a külső térből. Lehetséges, hogy meg akarnak téveszteni bennünket, és nem adnak le semmit.

– Derítse fel, hogy hányan vannak!! – üvöltötte a kapitány. – Élénkebben!

Diana arca szokatlanul elsápadt. Merőn figyelte a radart. A „Nikkola” fegyverzete igazán kitűnő volt. Amikor utoljára állomásozott a Földön, speciálisan a tollasokra való „vadászásra” és a velük való érintkezés felvételére szerelték fel. Attól kezdve, hogy e lények nyomait felfedezték, a Kozmikus Kutatások Szolgálatának a velük való érintkezés felvétele vált a fő feladatává. Az egész emberiséget izgatta e rejtély megoldása. Ezért volt a „Nikkolá”-n 24 rakétakilövő, és ezért látták el speciális hajtóművekkel, nem is beszélve a legtökéletesebb radarkészülékről, és a legkiválóbb számító-gondolkodó gépekről, amelyeket csak képes volt megalkotni az emberi faj. Ezek nélkül aligha mert volna behatolni azokba a bolygórendszerekbe, amelyeket a tollasok felkerestek.

Még egy radarrendszer kezdett működni. Az adatait automatikusan rávetítette a háromdimenziós térképre. Az oszcillográfok ernyői villogtak. Egy pillanat alatt fel kellett deríteniük minden szilikon-bronz tárgyat, amely a sugarak útjába esett.

Először a legközelebb található tárgyakat kezdték vizsgálni. A gyorsaság mindent eldönthetett, ám a háromdimenziós ábrázolás elkészítéséhez idő kellett. Az információ megérkezett: semmiféle újabb szilikon-bronz tárgy sincs egy negyedmillió mérföldes körben, ... félmilliós, ... milliós, ... másfél milliós, ... két milliós...

Byrd felhívta a navigációs szekciót.

– Nagyon valószínű, hogy csak egyetlen tollas űrhajó – jelentette.

– No, és akkor – felelte a kapitány –, akkor elmegyünk hozzájuk látogatóba. Taine! A cselekvési tervet.

Byrd a fejét csóválta. De hiszen a „Nikkola” úgyis utolérheti, és tanulmányozhatja a tollasok hajóját, hogy azok mégcsak nem is gyaníthatják, hogy felfedezték őket.

Taine-nek, a tüzérségi szakértőnek a jelenléte csupán egyszerű óvintézkedés. Ez az ember szinte az anyatejjel szívta magába a gyanakvást, és mindent gyűlölt, ami idegen. Ez a xenofóbiás alak, sohasem szolgálhatna olyan hajón, amelynek legénysége az értelmes lények különböző fajaiból verbúválódik. És éppen ez, ami ideális katonai parancsnokká teszi a „Nikkolá”-n, de egyben elzárja előle azt a lehetőséget, hogy valaha is a hajó parancsnokává legyen.

Ha a tollasok ellenségeskedni kezdenek, akkor senki a hajón levők közül nem lenne arra képes, hogy olyan tökéletesen megértse a gondolkodásukat, mint éppen Taine.

De Byrd szándékosan elhessegette ezt a gondolatsort. Nem akarta eleve ellenségnek tartani a tollasokat. Hiszen a kurgánokban talált – szilikon-bronztányérkák, a madártoll ábrázolásukkal, amelyekről a készítőiket tollasoknak elnevezték – nem adtak semmi útbaigazítást. Az emberek semmit sem tudtak meg a tollasok kultúrájáról, és magukról a tollasokról sem alkothattak képet.

Amikor Taine-t tanácskozásra hívták a navigációs szektorba – az űrhajó ideje szerint 5 óra 10 perc volt – a „Nikkola” elhagyta korábbi pályáját, és a tollasok hajója felé röpült. Az kitért a nap irányába, és továbbra is a meteorrajjal körülvett ismeretlen üstökös mögé rejtőzött. Ez pompás lehetőséget adott a tollasoknak ahhoz, hogy elkerüljék a megfigyelést.

Világos volt, hogy mindkét hajó legénysége tudott a másik űrhajóról.

Byrd kontrollálta, hogy a „Nikkola” pályája teljesen megfelel-e a szupersebességhez előírtnak, és Dianához fordult:

– Szeretném tudni, hogy a tollasok hogyan értelmezik a pályánk megváltoztatását. Azt már tudják, hogy többé nem tartjuk őket meteornak. De egy támadás, ami előtt kísérletet sem tettünk arra, hogy felvegyük velük a kapcsolatot, igazán rossz szolgálatot tehet nekünk. Idióták lennénk, ha azonnal kiásnánk a harci bárdot.

Megnyomta a gombot, és a parancsnokot hívta:

– Sir! Azt javaslom, hogy kíséreljük meg a kapcsolat felvételét a tollasokkal. Kötelességünk mindent megtenni arra, hogy barátjaikká váljunk, hogy megőrizzük lelkiismeretünk tisztaságát.

Taine, minden bizonnyal a fülkében tartózkodott, mert éles hangja Byrdig hatolt.

– Kategorikusan ellene vagyok, sir! Nem szerezhetnek maguknak képet arról, hogy milyen színvonalon állunk!

– Azt gondolom, hogy erről már képet alkothattak maguknak – jegyezte meg hűvös udvariassággal Byrd.

Mindenki hallgatott, a csendet csak a motorok dübörgése törte meg. Byrd arra gondolt, ha ez a hang sem hallatszana, akkor megbolondulhatnának a csöndtől. A kapitány végül is felmordult.

– Átkozott legyek, Byrd, ha magának erre a parancsra várni kell. Éppen erre akartam kérni! Lásson hozzá!

– Diana, indítsa el az első tekercset!

A fiatal lány befűzte a szalagot, felöltötte a fülhallgatót. Az adás megkezdődött.

A szakértők azt javasolták, hogy olyan jelek kombinációját sugározzák, amelyekről már eddig kiderült; hogy mindkét faj számára ismertek. Az volt az elképzelés, hogy az érintkezést így kezdhetik el a legkönnyebben.

A szalag kezdetben a törzsszámokat sugározta egytől ötig, aztán az „egy plusz egyet” egészen az „öt plusz ötig”, és végül az „ötször ötöt”. Úgy gondolták, hogy ennek megértése más világok értelmes lényei számára nem lehetett túlságosan bonyolult feladat.

Byrd, száját összeszorítva idegesen a hajába túrt. Diana ugyancsak némán leste a választ. Addig más tennivalójuk nem maradt, mint hallgatni a parancsokat, amelyeket a hangszórók a hajó minden helyiségében közvetítettek.

A hangok összeolvadó kórusából John egyszerre Taine hangjának harsogását hallotta.

– Rakétás osztag, a páratlan számú rakétákat közönséges fejekkel, a párosokat pedig atomtöltettel ellátni! A parancs teljesítését jelentsék!

Diana minden erejét és idegszálát megfeszítve figyelt, nehogy elszalassza a választ, amely arról tanúskodna, hogy a tollasok hajlandók tárgyalásokba bocsátkozni.

De az idegen hajó továbbra is úgy hasította az űrt, mint korábban.

Az idő múlott. A nap vakítóan ragyogott. A gigászi gázbolygó ragyogó gömbként gördült útján, beburkolózva számtalan kísérője alkotta fátylába.

Kezdetben a tollasok hajója ragyogó pontnak tűnt, aztán lassan átalakult koronggá.

– Az ördög vigye ezeket a tollasokat! – szitkozódott a kapitány. – Byrd, mi van a kapcsolattal?

– Nem felelnek – morogta komoran John.

Diana arckifejezéséről leolvasta, hogy a lány semmit sem hall.

Taine éles, szaggatott hangon vezényelt.

– A páratlan rakétákkal felkészülni!

Eddig még nem történt semmi. Mind a két hajó a Nap felé vágtatott, sem nem közeledtek, sem nem távolodtak egymástól. De minden másodperccel nőtt annak a kényszere, hogy cselekedni kell – akárhogyan is, de cselekedni kell!

– Byrd! – a parancsnok hangjából áradt az ideges feszültség –, akárhogyan is, de meg kell találni a kapcsolat felvételére az eszközt.

– Erre törekszem – felelte szomorúan Byrd –, az instrukcióknak megfelelően.

De hiszen saját maga sem értett egyet ezekkel az utasításokkal. A „hivatalos elmélet” védői azt állították, hogy a meghatározott ütemben közölt számtani jelek sora a legalkalmasabb eszköze a beszélgetés elkezdésének. Azt állították, hogy nem élhet egyetlen értelmes lény sem, aki ne tudná, hogy ezekkel a jelekkel csak kezdeni akarják a beszélgetést.

Byrd viszont azon a véleményen volt, hogy ezeket az azonos jeleket a tollasok valamilyen gép jelzéseinek tulajdonítják, és fel sem figyelnek rá.

Mielőtt John elhatározhatta volna, hogy végül is a saját módszerével kísérli meg a kapcsolatok felvételét, a csendet hirtelen hangos kiáltások törték meg.

– Mi ez?!

– Mit csinálnak?!

Az aranyos korong furcsa ingó mozgásba kezdett, mozgása leginkább ahhoz hasonlított, amilyen módon ősszel a levelek hullanak le a fákról. A hajó mozgása valahogy megfoghatatlanul, de arra emlékeztetett, ahogyan a boxolók helyezkednek a ringben, támadás előtt.

Taine parancsa túlharsogta a hangzavart:

– Össztűz a páratlan rakétákkal!

A parancsnok valamit kiabált, de már késő volt. A rakéták fültépő villogása, ahogy kiszabadulnak a fészkükből, elnyomta a hangját.

A tollasok eközben vagy négy mérföldnyire közelítették meg a „Nikkola”-t. Ismét, Taine hangja hallatszott:

– Felkészülni a páratlan rakétákkal, a párosokat normál töltettel ellátni.

A távolság túlságosan csökkent. Byrd a fejéhez kapott. Nem tűrhette Taine-t. A tüzérség parancsnoka szinte még a hajó legénységében is ellenséget látott. De hiszen most kétszeresen is igaza volt Taine-nek: a tollasok valóban túlságosan is közel jöttek, és ki tud szavatolni arról, hogy milyenek a szándékaik? Abban is igaza volt, hogy a robbanó fejeket kicseréltette. – Az atomrobbanás ilyen távolságból biztosan elpusztítaná magát a „Nikkolá”-t is, nem is beszélve arról, hogy a tollasokból sem maradna semmi, amit a végén megvizsgálhatnának.

A tollasok hajója – bár minden bizonnyal látták a rakéták kiröppenését, de mintha figyelemre sem méltatnák –, nyugodtan folytatta titokzatos táncát, és egyre közeledett.

A „Nikkola” ekkor a másik oldalával fordult a tollasok felé: újabb hat rakéta röppent az idegen hajó felé. Feltartóztathatatlanul és óriási sebességgel törtek a céljuk felé. De valami különös történt az első hat rakétával: az egyik rakéta hirtelen jobbra fordult, a másik balra, a harmadik, a negyedik, az ötödik, a hatodik is, fittyet hányva az irányító készülék parancsának, valamilyen tébolyult fordulatot írtak le, és a „Nikkola” felé kezdtek száguldani.

Rémületnek, lázálomnak és hihetetlennek tűnt mindez.

Taine hisztérikusan üvöltött: – Felrobbantani őket! Robbantsátok fel az átkozottakat, különben elpusztulunk!!!

A tüzérosztag operátorai alighogy teljesíteni tudták a parancsot, amikor a második hat rakéta is éles szögben elfordult a tollasoktól, és az elsőket követve a „Nikkola” irányába rohant. Nem maradt más hátra, ezeket is fel kellett robbantani.

A félelem megdermesztette a „Nikkola” legénységét. Mindenki hallgatott. Taine dühös káromkodása törte meg a csendet, az „átkozott tollasokat” szidta. Byrd úgy figyelte a képernyőt, hogy a szeme is megfájdult a nézésbe. A mikrohullámok végül is áttörték a gyorsan ionizálódó gázködöt.

– A radar ismét működik – jelentette –, a hajójuk, mint az előbb is, folytatja a felénk való zuhanást.

A kapitány szokatlanul nyugodtan kérdezte:

– Mi van a többi tollassal?

Diana bekapcsolódott a beszélgetésbe:

– Semmi jelük... a helyzet olyan, hogy a radar hatósugarán belül, minden valószínűség szerint, csak ez az egyetlen hajó van.

Byrd ezekben a pillanatokban szívből gyűlölte a tollasokat. És nemcsak azért, mert nem akarták felvenni a kapcsolatot, és ellenséges akcióba kezdtek, s a „Nikkola” ezért kénytelen volt megmutatni nekik, hogy milyen az emberek harci taktikája. És ráadásul nem maradt más lehetőségük: minden erővel meggátolni a tollasokat abban, hogy elvigyék ezt a hírt. Ha nem így járnak el, akkor a tollasok egész flottát szerelhetnek fel és az emberiség sorsa megpecsételődik.

Felemelte fejét, és keserűen, mintha csak önmagát vádolná, Dianához fordult:

– Ha tudtam volna, hogy mi következik, akkor én... semmi szín alatt sem, semmiért sem tartottam volna magam ehhez a hivatalos előíráshoz. Azt hiszem, alaposan belekeveredtünk – jelentette ki komoran. – Ha azután ítélek, hogy milyen hirtelen kézbe kaparintották a rakétáinkat...

Johnak váratlanul egy gondolata támadt.

– A rakéták, a rakéták – mormogta lázasan, miközben megnyomta a hívógombot.

– Kapitány? Én vagyok, Byrd. Figyeljen! A tollasoknak idő kell ahhoz, hogy valami taszító sugárral elhárítsák a rakétáinkat. Egészében – ahogy megfigyeltem –, 40 másodpercre volt szükségük a tizenkét rakéta elhárításához. Ha gyorsabban dolgoznánk, akkor...

– Világos! – kiáltotta a kapitány. – Taine! Engedjük közelebb a tollasokat, akkor tehetetlenek lesznek!

Taine-nak ezt igazán nem kellett kétszer mondani. Máris kiadta a parancsot az embereinek. Két rakéta néhány szempillantás alatt kilövésre készen állt.

– Attól félek, hogy Taine az egyetlen megmaradt lehetőségünk – jegyezte meg keserűen Byrd. Attól a tudattól, hogy ez valóban így van, egészen elkeseredett.

Az egymás után kiröppenő rakéták üvöltése hasított a csendbe. Csak a radar volt képes figyelemmel kísérni az eseményeket. A tollasok hajója most is ugyanúgy táncolt a lenyugvó nap sugaraiban, mint előzőleg. A rakétákat eltaszította, és azok a „Nikkolá”-tól két mérföldnyire robbantak fel.

A parancsnok azt mondta Taine-nek:

– Teljes sebességgel rárohanok a tollasokra, hogy csökkentsem a távolságot, mielőtt sortüzet adna! Készüljön!

A magnetron-motorok felüvöltöttek, a hajó az iszonyatos sebesség hatására egész testében megremegett. A hajók már nem voltak távolabb egymástól, mint egy mérföldnyire, amikor Taine parancsot adott, hogy a jobb fedélzet összes rakétáival össztüzet kell adni. Úgy tűnt, hogy a tollasok sorsa megpecsételődött. Túlságosan is sok rakéta száguldott feléjük, hogy mindet egy szálig elháríthassák. De ez a manőver is sikertelennek bizonyult. A tollasok valóban ravasz hadmozdulatokba kezdtek és ráadásul szemkápráztatóan gyorsak voltak, egyenesen a rakéták felé száguldottak, és azok ezért nem tudták érzékelni a célt.

– Teljes sebességgel hátra! – üvöltött a kapitány. Izgalmában a szája is kiszáradt. A tollasok maguk közeledtek, mintha elhatározták volna, hogy öngyilkosok lesznek, és az összeütközés erejével ily módon elpusztítják mind a két hajót.

Abban a szempillantásban, amikor úgy tűnt, hogy mindennek vége, a tollasok hajója megdermedt, mintha a motorja eltört volna. Aztán megingott, és lassan, szinte úszva a „Nikkola” felé fordult fedélzetével. Ismét megállt – élettelenül, mint valami elhagyott hajó az óceánon.

A parancsnok kiáltott. Szitkozódott. Mintha a káromkodásnak bármi haszna is lehetett volna. A motorok üvöltöttek. Minden gép szakadtáig dolgozott. A parancsnok szinte csodát követelt tőlük, de minden túlerőltetés haszontalannak bizonyult. Valamilyen érthetetlen erő feltartóztathatatlanul húzta az arany koronghoz a „Nikkolá”-t. Ijesztő csikorgás hallatszott, a radarernyők vakítóan felvillantak, aztán elsötétedtek. Byrdöt iszonyatos erejű lökés repítette ki a karosszékéből, egészen a szemben levő falig repült.

A lámpák kialudtak.

– Diana, Diana!

A félig megsiketült Byrd úgy érezte, megőrül, ha nem hallja meg a lány hangját.

A folyosóról behallatszott az automatikus veszélyelhárító zaja, üveg csörömpölt, fülsiketítően üvöltöttek a jelző szirénák.

– Itt... vagyok – nyöszörögte végül is a lány –, nagyon megütöttem magam, de úgy érzem, hogy nem történt nagy baj...

Byrd megpróbált talpra állni, és máris valahol a szoba közepén úszott. A mesterséges nehézségi erőt fenntartó berendezés minden bizonnyal tönkrement. A vészlámpa fénye alapján tájékozódva Byrd odakapaszkodott a híradó pulthoz. Kitapogatta a megfelelő gombot, és felhívta a navigációs részleget.

– A radarrészleg beszél – jelentette. – A nehézségi erő eltűnt. De, véleményem szerint, nagyobb rombolás nem történt.

Kénytelen volt abbahagyni a jelentést. A hangszóró ekkor megszólalt:

– A nehézségi erő mindenütt eltűnt. A vészlámpák mindenütt égnek. A hajó belsejében nem esett a légnyomás, csupán a külső és a belső burkolat közötti négy szekcióban.

– Byrd! – hallatszott a parancsnok hangja. – Vakok vagyunk. Felejtsen el mindent, csak egyre törekedjen, tegye lehetővé, hogy lássunk.

– Megpróbálom – felelte John –, de a sikerért nem kezeskedem.

Diana segítségével munkához látott. A helyzetük egyáltalában nem volt valami kényelmes: az, ami korábban padló volt, most fallá változott. A szerszámokért a szoba legkülönbözőbb sarkaiba kellett úszniuk. Hamar kitalálta, hogy mi történt. A „Nikkola” úgy pörgött, mint egy pörgettyű, és a centrifugális erő kiegyenlítette a hajó belsejében uralkodó nehézkedést.

Néhány perc múlva az egyik képernyőt sikerült használhatóvá tenni.

– A tollasok hajója felettünk van – jelentette a kapitánynak az első megfigyelések tapasztalatait –, összeakadtunk, és együtt forgunk. Úgy vélem: legalább húsz négyzetlábnyi területen forrtunk össze.

– Átkozottak! – dühöngött a kapitány. – A javító részleg vegye magához a fegyvereket, és készüljön fel a tollasok megcsáklyázására. Különben is – hümmögött csendben – ha ilyen ügyesen megfogtak minket, akkor aligha engedik, hogy elfoglaljuk a hajójukat...

Byrd a többi képernyő javításával kezdett foglalkozni. Ez most mindennél fontosabb volt.

Hamarosan már jelenthette is:

– Semmilyen tárgy sincs egymillió mérföldes sugárban, ha nem számítjuk azt a hajót, amelyhez hozzáforrtunk.

A tollasok hajója felé irányuló képernyőn egy fedélzeti nyílás homályos képe jelent meg. Valamiféle alakocska is feltűnt benne. A részleteket csak nehezen tudta megkülönböztetni, a kis alak élénken mozgott.

Byrd, mintha csak elvarázsolták volna, egyetlen pillanatra sem vette le a szemét az első eleven tollasról, akit az emberek valaha is láthattak. Intett Dianának, s odahívta az ernyőhöz, de a lány az intést észre sem vette. A berendezések fölé hajolva a „Nikkola” térbeli helyzetét igyekezett meghatározni.

Az összeforrás a tollasok harci taktikája következménye volt. A taszító és vonzó sugarakat az emberek is ismerték, azonban csak szigorúan meghatározott célok érdekében alkalmazták. Ezek létrehozásához ugyanis hatalmas tömegű statikus energia felhalmozására volt szükség. Ezért az emberek rendszerint nem éltek velük. A tollasok azonban szemmel láthatóan könnyedén használták őket.

Miután elhárították a „Nikkola” rakétáit, a tollasok hajója több milliárd volt feszültségre töltődött fel, és amikor a szilikon-bronz hajótest megérintette a kobalt-acél űrhajót, éppen az óriási feszültség miatt nem tudott többé elválni tőle.

Az óriási erejű kisülés hatására mindkét hajó burkolata egy pillanat alatt elpárolgott, részben összeolvadt. Az ellenfeleket a legeszményibb hegesztési varrat kapcsolta össze.

Byrd lélegzetvisszafojtva figyelte a fedélzeten föltűnt magányos kis alakot, és megfigyeléseit a parancsnokkal is közölte:

– Alacsony – öt lábnál alacsonyabb. Űrruha van rajta – hasonló, illetve valószínű, hogy ugyanabból az anyagból készült, mint a hajó. Két lábon jár, csak úgy, mint mi... Két keze van, vagy valami ehhez hasonló... A fején nagyon magas sisakot visel, olyant, mint a régi lovagok... A mi bejárati zsilipünkhöz közeledik... Mágneses cipőt nem hord...

A kapitány közbevágott. – Mr. Byrd, nem érdekel, hogy van-e rajta mágneses cipő vagy sem. A lényegesebb részleteket figyelje. Állítsa a megfigyelő ernyőhöz Diana Holtot, és maga menjen a bejárati zsiliphez, de élénken!

Byrd lehajolva kimászott a radarszobából, és végigment a padlón, amely tulajdonképpen a fal volt. A hajó most érezhetően sokkal kisebb sebességgel forgott, úgy, hogy ha lényegesen gyengébben is, mint eredetileg, de ismét érezni lehetett a nehézségi erőt.

John a parancsnokkal egyszerre ért a zsiliphez. Már néhány ember ott állt – Taine emberei közül, űrruhában, felfegyverkezve.

– Mi is, de a tollasok hajóján levők is igen nehéz helyzetbe kerültünk – fordult a parancsnok az összegyűltekhez –, az egyik tollas mindjárt itt lesz. Semmiféle ellenségeskedés, barátságtalanság vagy fenyegetődzés. Ez a lény követ...

A szavait fémcsörrenés szakította meg – kopogtak.

A parancsnok Byrdhöz fordult.

– Engedje be!

Byrd kinyitotta a zsilip belső ajtaját. A hajó saját ideje szerint 8 óra 10 perc volt.

A tollas óvatosan és lassan lépett be a „Nikkola” folyosójára. Olyan termetű volt, mint egy tízéves fiú. Az űrruhája már ránézés alapján is rendkívül korszerűnek látszott. Amikor beszélt, a hangok – igen magasak és csengők – a vállán levő parányi készülékből áradtak.

Élénk érdeklődéssel nézett körül.

– Nincs értelme, hogy megpróbáljuk a beszélgetést – mormogta a parancsnok. A tollas, mintha csak megértené, hogy a kapitány mit mondott, egy kis fehér lemezt húzott elő a táskájából, és átnyújtotta a kapitánynak.

– Valahogyan meg kellene ezt az eseményt örökíteni – mondta bizonytalankodva a kapitány, mintha csak valami bátorítást keresett volna.

Kezébe vette a lemezt.

A hajónkat ábrázolja a rajz, ahogyan összeforrt a másikkal.

A tollas ekkor néhány vonással kiegészítette a rajzot.

– Hó – kiáltott fel a parancsnok. – Azt javasolja, hogy mindkét hajó használja a mi motorjainkat. Úgy vélem: békülni akarnak. A helyzetünk valóban egyenlő: ha nem akarunk öngyilkosok lenni, nem tudunk harcolni...

Byrd a kapitány vállán áthajolva nézte a rajzot.

– Sir – határozta el magát a beleszólásra –, ezek a kereszteződő vonalak koordináták. Azt gondolom, azt akarják mondani velük, hogy a hajónk letért a helyes irányról, és egyenesen a napba rohanunk. Azt javasolják: tegyünk közösen erőfeszítéseket arra, hogy ezt a veszedelmet elkerüljük.

– Csakhogy erre nincs elég erőnk – fortyant fel a kapitány. – Elvergődtünk ide, belekeveredtünk ebbe az idióta veszekedésbe, hozzáforrtunk a hajójukhoz, és ráadásul, mindehhez a bajhoz még az is hozzá jön, hogy együtt kell elégnünk!

A hangszóróból Diana hangja csendült:

– Sir! A mérések szerint egyenesen a napba repülünk. Megismétlem a megfigyelést.

A kapitány elgondolkodott. Váratlanul Taine termett előtte.

– Vajon miért nem veszi le ez a tollas a sisakját? Hiszen oxigénes légkörben van.

Byrd gesztusokkal javasolta a vendégnek, hogy vegye le a sisakját. Az megértette a mozdulatot, és válaszul megnyomott az űrruháján valamilyen gombot, a kitóduló gáz sziszegése hallatszott. A Földön minden bizonnyal lényegesen alacsonyabb légnyomás uralkodott, mint a tollasok bolygóján.

Taine tovább lázított volna, de a parancsnok erélyes hangon félbeszakította:

– Ne üsse bele az orrát, nem a maga dolga! Szembe kell nézni a tényekkel! – Aztán mar lényegesen lágyabb hangon fordult Byrdhöz: – Vezesse végig a hajón. Mutassa meg az összeolvadt hajtóműveinket, és akkor majd megérti, hogy mi semmiképpen sem tudjuk a hajójukat megfelelő pályára vinni. A tollasok tisztában vannak azzal, hogy van fegyverünk, de azzal is, hogy azt ilyen távolságból képtelenek vagyunk használni. Éppen ezért nincs értelme annak, hogy becsapjuk egymást. Sokkal okosabb, ha őszinték vagyunk. Menjenek!

Byrd kézmozdulattal invitálta a tollast, hogy kövesse. Gesztusokkal magyarázta a hajó felfordulását, s hogy normális nehézségi erő esetén milyen sebességgel esnek a tárgyak.

A hordozható távközlő ketyegni kezdett Byrd csuklóján, és Diana hangja hallatszott. A lány jelentette: számításai szerint tizennégy nap és hat óra múlva a hajók elérik a fotoszférát.

A tollas várakozóan nézett Byrdre. Nagyon elegáns figura volt – törékeny test aranyos vértben és magas sisakban.

A hajtóműhöz értek. A tollas alaposan megnézett minden fogantyút, minden összeolvadt és félig elolvadt hengert. Az világos volt, hogy a magnetron-motor elvének minden részletkérdését nem értette meg. Byrd megpróbálta a szükséges magyarázatok megadását, de vajon hogyan lehet kézmozdulatokkal megértetni, hogy mi is történt a kobalt-acélban, amikor több mint százezer gausszal mágneseződött?!

Végül a rakétaüteghez értek. A generátorok, csakúgy mint a hajtóművek, elégtek. Itt a tollas megint zsákutcába került. Byrd elmondotta neki, hogy ez a helyiség látja el energiával a hajó világítási rendszerét. A tollas vidáman bólogatott – megértette.

A következő terem a legénység lakóhelyisége volt. A vendég megvesztegető bizalommal ment végig a két sorban álló, mosolygó emberek között, akik majd hogy nem elpusztították a hajóját. Byrd bekapcsolta a mikrofonját, és érintkezésbe lépett a parancsnokkal.

– A tollas éppen úgy viselkedik, mint a régi katonák, az egykori páncélos lovagok. Úgy harcoltak, mint az ördögök, de a békekötés idején barátságosak, bizalommal teltek. Azt gondolom, hogy ez a kultúrájukhoz tartozik, de az is lehet, hogy ez a viselkedés bármiféle civilizációnak szerves része. És, ha igazam van, akkor a végén valakit meghív majd, hogy látogassuk meg a hajójukat...

Amikor Byrd a vendéggel a központi folyosóra ért, Taine tartóztatta fel:

– Módot adott arra, hogy általános képet alkosson magának a hajóról? Megengedte a kémkedést?

Byrd bekapcsolta a távközlőt, és hivatalos kimértséggel mondta:

– A parancsot teljesítettem. Jobban tenné, ha a saját dolgával törődne. Ezt a tollast védi a parlamenterek fehér zászlaja.

– Fehér zászló! – nevetett Taine dühösen. – De hiszen ez nem ember, ez csak féreg! Én...

Byrd dühös udvariassággal kezdte:

– Ha csak egy lépést is közeledik... – de ekkor a hangszóróból felharsant a kapitány hangja:

– Mr. Taine, azonnal menjen a szobájába, lecsukatom!

Taine fogát csikorgatva, nyomdafestéket nem tűrő káromkodások közepette eltávozott.

– Ez az ember nem egészen normális – kezdte engesztelően magyarázni Byrd –, betegesen gyűlöli az idegeneket.

A tollas csak nézett rá tágra nyitott szemmel, és ekkor Byrd olyan kifejezést látott meg a szemében, amely olyankor szokott megjelenni az embereknél, ha nagyon szeretnék valamiben kiismerni magukat. És csak ekkor jutott eszébe Johnnak, hogy a tollas nem is érti azt, amit mondott.

Visszatértek a zsiliphez. A tollas ismét előhúzta a táblácskáját, valamit rajzolt rá, és átnyújtotta a parancsnoknak.

– Igaza volt, John. Azt javasolja, hogy valaki menjen át vele az ő hajójukra. Látja, két űrruhás alakot rajzolt – az egyik nagyobb a másiknál –, és az ő hajójuk zsilipjében állnak. Akar menni?

– Természetesen! – kiáltott Byrd –, és magammal viszem a hordozható televíziós adót.

A fedélzeti idő szerint 8 óra 40 perc volt. A kozmosz ugyanolyan végtelen volt, mint mindig, és a két hatalmas űrhajó, az egyik ezüstöskék, a másik szemkapráztatóan aranyos, továbbra is közös tengely körül forgott, összeforrva.

A csillagok sziporkáztak. Az óriási gázbolygó elmosódó foltból ismét vakító koronggá változott.

Byrd mágneses cipőjével nehézkesen lépkedve, vállán a televíziós adóval, az idegen űrhajó felé tartott.

Diana figyelte, hogyan tűnik el az ismerős figura a tollasok hajójának zsilipjében. A „Nikkola” legénysége szinte rátapadt a képernyőre. Byrd meglehetősen hosszú ideig vendégeskedett. Amikor kísérője – immár a saját hajóján – levette a sisakját, John csak akkor látta és értette meg a sisak szokatlan formáját. A tollas fején magas tollsörény díszlett. Nem valami mesterséges alkotás, hanem természetes tollsörényt viselt. Íme ezért jelent meg a titokzatos tálacskákon minden esetben a tollsörény.

A többi tollas is csak olyan kecses volt, mint az első, ugyanolyan magas hangon beszéltek ezek is. És mindegyik hasonló furcsa taréjt viselt.

Csodálatos volt mindaz, amit az idegen hajón látott. Különösen...

Amikor Byrd újra visszatért, a kapitány megkérdezte:

– Mr. Byrd, tud még valamit hozzátenni ahhoz, amit már korábban is jelentett a hajóról?

– Három pontba tudom foglalni a látottakat, sir – mondta katonásan Byrd. – Először – és ez a legfontosabb. – A tollasok hajója fegyvertelen. Taszító és vonzó sugaraikat csak az anyaggyűjtés érdekében használják. Az is lehetséges, hogy energiasugárzás segítségével építik a kurgánokat is. De ez nem fegyver. A hajójuk csak kutatási célokra való – láttam –, és önök ugyancsak látták – a felszerelését. Amikor harcra kényszerítettük őket, akkor megpróbálkoztak azzal, hogy a saját rakétáinkkal pusztítsanak el bennünket, éppen azért tették ezt, mert nem voltak saját fegyvereik.

A parancsnok még a száját is eltátotta meglepetésében.

– Másodszor – folytatta Byrd –, nem használnak sem vasat, sem acélt, csak bronzot és könnyűfémeket.

– De hiszen nem tudnak nem mágneses térben mozogni! – kiáltott fel a parancsnok. – A hajótestnek mindenképpen mágnesesnek kell lennie.

– Ez természetes, sir, de nem a magnetronos mozgást használják. A kozmikus utazások történetét tanulmányozva egy alkalommal láttam egy sztereofilmet, amely ahhoz hasonló hajtóművet mutatott be, amilyent a tollasok jelenleg használnak. A működési elve igen régi, és mi már réges-régen elfelejtettük. A rakétahajtóművek után kezdték ezt használni – Dirac-motornak neveztük. A statikus töltések reakciójának elvén működött. 70 gaussnál erősebb mágneses térben tehetetlen.

A parancsnok lassanként megértette, miről van szó.

– Ez tehát azt jelenti, hogy a tollasok hajtóműve csak abban az esetben tud működni, ha elszabadulnak tőlünk?

– Igen, sir – erősítette meg a kapitány szavait Byrd. – Jól láttam, hogy mérnökeik milyen aprólékos gonddal vizsgálják a hajtóműveket, csakhogy megértsék: mi is történt velük. Egyszerűen nem értik, hogy mindebben a „Nikkola” mágneses tere a bűnös.

– Megmagyarázta nekik?

– Nem olyan egyszerű az ilyesmit mozdulatokkal megmagyarázni!

A falon függő hangszóró sercegni kezdett. Taine diadalmaskodó hangja szólalt meg:

– Azt javaslom, hogy özönöljük el a tollasok hajóját, sir! A miénk úgy is tönkrement. Változtassak meg a légnyomást, indítsuk el a motorjait, és térjünk vissza a bázisra. Csak ezeket a férgeket kell agyonverni.

Byrd felfortyant, de türtőztette magát.

– Taine, nagyon távol vagyunk a hazánktól. Ha Dirac-motorral akarnánk hazatérni, akkor a félúton elpusztulnánk végelgyengülésben.

– De még az is jobb lenne, mint tizennégy nap múlva elégni!

Diana hangja szakította félbe a vitát:

– Űrruhás tollasok jöttek ki a hajóból. Valamilyen csomagot hoztak a mi bejárati zsilipünkhöz.

– Fel akarják robbantani a „Nikkolát”-t – hogy így szabaduljanak el –, rikácsolta Taine.

A kapitány dühösen sziszegte:

– Taine! Hallgasson! Használja okosabbra az eszét! Ahhoz, hogy megszabaduljanak tőlünk, legalább egy atombombát kellene felrobbantaniuk.

Byrd gyorsan közbevágott:

– Kételkedem abban, hogy mégcsak elképzelésük is lenne arról, hogy a hajókat el lehetne választani.

A radarernyőn jól látszott, ahogyan a tollasok a bejárati zsilip mellé fektették a csomagot, és ismét visszatértek a saját hajójukba. Az ügyeletes mérnök hozta be a csomagot a „Nikkolá”-ra, s izgatottan jelentette:

– Sir! Generátort küldtek! Igazán pompásan gondolták, valóságos ördögök! Megpróbálom megérteni a generátor működési elvét.

Byrd visszatért a radarfülkébe.

– Valahogyan csak lesz – mondta elgondolkozva Dianának. – És senki sincs a közelben, nincs kit segítségül hívni. Végül is, viseljük úgy magunkat, ahogyan emberekhez illik!

 

A lány nem is válaszolt, csak szomorúan mosolygott. A falon függő lámpák (ami most fal, korábban az volt a mennyezet) hirtelen felgyulladtak, és a termet egyenletes, élénk fény töltötte be.

– Mit mond Byrd? – hallatszott a parancsnok hangja –, amint látja, kiválóan működik a tollasok generátora!

Az ajándék segítségével néhány pillanat múlva újra helyreállították a normális nehézkedést.

A kapitány nyugodt, erős hangja betöltötte az egész hajót. 11 óra 5 perc volt a fedélzeti idő szerint. A parancsnok megfontoltan, minden szót alaposan meggondolva beszélt:

– Emberek! Hallgassatok meg. Elvesztettük a sebességünket, és letértünk a helyes irányról. Csak abban az esetben tudjuk újból biztosítani a mozgóképességünket, ha valami olyan bolygó pályájára érünk, amelynek megfelelő légköre van. Ez azonban a jelenlegi helyzetben lehetetlennek látszik. Tizenhárom nap múlva annyira megközelítjük a napot, hogy a hajó elég. Nincs semmi lehetőségem arra, hogy bármiképpen is megmentsem az életünket.

A parancsnok arca egészen betöltötte a képernyőt...

– A tollasok azonban megmenekülhetnek, ha segítjük őket. Nincs lángvágójuk. Nekünk van. Mi szétválaszthatjuk a hajókat. És ha akárcsak egy mérföldre is eltávolodhatnak tőlünk, akkor a hajtóműveik már ismét készek a működésre. Ők nem tudnak segíteni rajtunk, de mi rajtuk igen. A tollasok hajója elóbb vagy utóbb ismét csak találkozik az emberek újabb űrhajójával. És akkor az emberek majd megtudják, hogy mit tettünk. Nem parancsolok, önkénteseket kérek, akik készek kimenni a hajóra, és szétolvasztani a hajótesteket, hogy a tollasok ne legyenek kénytelenek velünk együtt elégni.

...Az emberek több mint három óra hosszat dolgoztak a lángvágóval fáradhatatlanul, hogy szétválasszák a két hajó húsz négyzetlábnyi területen összeolvadt testét. A tollasok saját hajójuk zsilipjéből figyelték a pokoli munkát.

A „Nikkola” felszínét 15 óra 40 perckor hagyták el az önkéntesek. Csak egyetlen ember maradt kint. Az ő feladata volt az utolsó összeköttetés megsemmisítése. Ez volt a munka legveszélyesebb pillanata. Byrd vállalta magára. A két hajó azonnal eltaszítódott egymástól. A „Nikkola” felszínén dolgozó ember eloltotta a lángvágót, és eltűnt a zsilipben.

Az aranyos hajó váratlanul mozogni kezdett. Megremegett. Felreppent, és lesüllyedt. Jobbra-balra ingadozott. Ismét élt.

Diana elgondolkozva himbálódzott a radarfülke karosszékében:

– Tehát csak tizenhárom napunk van...

– Igen, tizenhárom.

Byrd a külső teret kutató radarhoz lépett, és megnyomott néhány gombot. És megadta a felvilágosítást is:

– Amikor a tollasok megértették, hogy mit teszünk, és miért, arra kértek, hogy hagyjam ott náluk az adót. Megmutattam, hogyan kell használni, és valami kódfélét is rajzoltam nekik.

A képernyő megvilágosodott. Villogó felületén homályos kép jelent meg. A tollasok magas, vékony hangja szólalt meg. Byrd gyors feljegyzéseket vetett egy darab papírra. Még a lélegzete is elállt. A kapcsoló pulthoz fordulva megnyomta a navigációs szekció hívóját, és a szemét le nem vette az ernyőről, amíg a parancsnok csodálkozó arca meg nem jelent.

– Miért riadóztat Byrd? Mi baj történt?

– Sir – kezdte jelenteni Byrd izgatottan –, a tollasok a távközlőn adnak, azon diagram segítségével, amelyet otthagytam nekik. A motorjuk kifogástalanul működik. Azt az elhatározásukat közlik, hogy megsokszorozzák a vonzó sugaruk erejét.

– No, és ez mit jelent?

– Sir – Byrd majdnem kiabált. – Vontatóra akarják venni a „Nikkolá”-t! Azt remélik, hogy így elvontathatják a hajónkat valamelyik oxigénben gazdag bolygóig, és ott segítségünkre lehetnek abban, hogy olyan fémet találjunk, amely a hajónk kijavítására kell. Azért akarják ezt megtenni, mert az a vágyuk, hogy az emberek és a tollasok barátokká váljanak!

Mélyet lélegezve, most már nyugodtabban folytatta:

– Ezenkívül van még egy pokolian érdekes javaslatuk. Tapasztalatot szeretnének cserélni velünk.

A parancsnok hallgatott.

– Azt gondolom – folytatta hevesen Byrd –, a tollasok addig a pillanatig, amíg nem találkoztak velünk, azt hitték: ők a világmindenség egyetlen értelmes faja, és most örülnek, hogy tévedtek. Az a véleményem, hogy ők az alumíniumot használták először – szemben az őseinkkel, akik a rezet. A következő korszakuk a berilliumkorszak volt. Lehetséges, hogy most állnak az előtt a feladat előtt, hogy megtanulják a vas használatát – ahogyan nekünk meg kell tanulni a titán, a berillium, az ozmium alkalmazását. A kultúráink kölcsönösen gazdagíthatják egymást, ha barátságot kötünk!

A parancsnok mosolygott. Lelki szemével már látta is amint a legénysége – a tollasokkal együtt – a jelenleg még ismeretlen bolygón feltámasztja a „Nikkolá”-t.

A fedélzeti idő 16 óra 10 percet mutatott, éppen tizenkét óra telt el azóta, hogy a riadó megszólalt.