11.

 

 

Hideg, jeges csillagokkal volt tele az égbolt. Halvány fényben fürdött a jégvidék, amelyhez foghatót még sohasem látott Hackett. Még az ég is szokatlan volt, mert itt majdnem a feje fölött látta a Göncölszekeret, a Tejút pedig ugyancsak elcsúszott. Nem nőtt sem fű, sem fa. Hackett orrlyukait elviselhetetlenül marta a hideg. Vastag öltözékén fehér védőruhát viselt, hogy ne lehessen észrevenni. A kutyákat lecsendesítették, acsarkodás vagy morgás sem hallatszott. A kutyakorbácsokat összetekerték és fölrakták a szánokra, nehogy az eszkimó hajtok megfeledkezzenek az abszolút csöndről. Néha, nem túl gyakran, valamelyik kutya felnyüszített. De hát a hótalpak is recsegtek, ahogy az emberek előretörtettek a rendkívül rideg havon.

Hackettnek az járt az eszében, hogy talán nevetséges az egész elővigyázatoskodás a csend miatt, ha csak süket aldariaiak vannak errefelé. Bár lehet, hogy nemcsak ők tartózkodtak itt; ide szállt le a Holdról jött valami. A grek hajó kétségtelenül ott várakozott. A grekek lejuthattak a Földre azon az űrjárművön. Ha az aldariaiak a rabszolgáik, akkor szigorúan szemmel kell tartaniuk őket. Elég okot szolgáltattak ahhoz – a grekek véleménye szerint –, hogy megkínozzák, megöljék és lenézően a szemétre vessék őket, mielőtt az űrhajó a levegőbe emelkedett volna. A grekek kifürkészhették a leigazoltak minden gondolatát. Kutathattak az engedelmesség vagy a figyelmetlenség legkisebb jele után. És az sem lehetetlen, hogy néhány grek itt maradt ezen a helyen.

És ha egy is maradt, akkor a rombolás ismeretlen eszközeit szögezhetik szembe az emberek lőfegyvereivel. Biztosan vannak fegyvereik. Az aldariaiakat olyan fegyverrel ölték meg, ami lyukat éget a húsba. De lehetnek még ennél borzalmasabb fölszereléseik is...

A kis csapat olyan csendesen és körültekintően haladt tovább, ahogy bírt. Fény villant, aztán eltűnt. Ellenőrizték fegyvereiket, megbizonyosodtak róla, hogy nem fagytak-e be. Ilyen hidegben csak grafitot lehetett használni a fémek kenésére. Az automata fegyvereket robbanólövedékkel tarázták be, minden negyedik nyomjelző volt. A lehető legszigorúbban megparancsolták, hogy a gépekre tilos lőni. Az iszonyatos út legfőbb célja az volt, hogy szerezzenek egy generátort – vagy legalább Hackett vethessen rá egy pillantást –, amely az energiasugarak felét szolgáltatja. Ez viszont a Földön felhasznált energia háromnegyedét jelentette.

A leghajmeresztőbb hazárdjáték volt, amelyet valaha játszottak az emberi történelem folyamán. És azért kellett belevágnunk, mert ostobaságunkban hozzájárultunk energiahálózatunk tönkretételéhez. A grekek megérkezése óta minden hőerőmű lepusztult. Még a vízi erőműveket is használaton kívül helyezték, a tározókból félig elöntözték a vizet. És az emberek olyan mohón kaptak a levegőből nyerhető energián, hogy ennek híján minden távközlés le fog állni. A villamosított vasútvonalak használhatatlanok lesznek, még mielőtt éhínség söpörne végig a világon. A tengeren gazdátlan hajók fognak sodródni. Azokat a hajókat, amelyek mégis befutnak a kikötőkbe a dokkokhoz, csakis kézzel lehet, majd kirakni, és rakományuk szétosztása olyan nehézkes, lassú lesz, hogy minden városban hamarosan felüti fejét az éhínség.

De mindezt kockáztatni kellett, mert ha csak a grekek oszthatják szét az energiát, akkor hatalmuk lesz az emberiség élete és halála fölött. És élni is fognak vele. Hiszen könyörögve kérték őket, hogy jöjjenek vissza, és vegyék pártfogásukba az emberiséget. A hivatalos hatalom épp ezért szervezte meg és támogatta ezt a kétségbeesett vállalkozást, titokban, hiszen a közvélemény bízott a grekekben. Nem lehetett elhitetni velük, hogy az idegenek jóakarata tettetés. A többség nem a függetlenségre áhítozott, hanem a nyugdíjra, amelyet a grekektől fog kapni.

Voltak azonban néhányan, akik életüket és a mienket is kockára tették a jövőért, különben elvesztettük volna a játszmát.

Eljött az az idő, amikor az elképzelhető legnagyobb óvatossággal kellett továbbhaladni a toronymagas sziklák között. A hótalpas csapat arrafelé óvakodott, ahol a pillanatnyi fény fölvillant. A botladozó sor vezetője kemény talajt érzett a lába alatt. Tömör volt a hó. A vezető továbbadta a hírt a mögötte jövőnek, amely így terjedt szájról szájra. Egy gyalogos hadnagy megállította a sort, és Hackettel együtt, akinek hátra kellett volna maradnia, amíg a többiek sikerrel járnak vagy otthagyják a fogukat, keresztülvágtak az úti céljukhoz vezető hómezőn.

Nagy mélyedések voltak a hóban, mintha valami keményen ledöngölte volna a felületet.

Tovább botladoztak a sötétben. Alig ötven méterrel arrébb tornyos szirtek égnek meredő tömege sejlett. Valahol a közelben volt az a hely, amelynek a fényét egy órával korábban meglátták. Hackett és a hadnagy ide-oda topogtak. Itt valami tömör és nagyméretű tárgy nyomhatta össze a havat.

Hackettnek végigfutott a hátán a borzongás, haja égnek meredt: Csaknem olyan volt, mintha valamilyen súlyos tárgy szállt volna le ide, amely talán a Holdról érkezett. Ha így volt, akkor a grekek energiagenerátora nem lehet messze. Közelben vannak az idegenek, akik le akarják igázni a Földet, olyan fegyverekkel, amelyekről nekik legföljebb sejtelmük lehet. És éppen olyan könyörtelenül fognak bánni az emberekkel, mint aldariai rabszolgáikkal.

Hackett kétségbeesetten várta, mikor gyullad ki megint a fény és világítja meg könyörtelenül őt és útitársait. Ki tudja, hogy a grekek milyen módon fejezik ki nemtetszésüket. Hiszen bármelyik pillanatban bevethetik ellenük ismeretlen fegyverüket. Elpusztíthatják őket, mert kiderül, hogy az emberek gyanakodtak, sőt rá mertek támadni a grekekre...

Keskeny csapás nyílt a hóban, szabályos gyalogösvény. Itt úgy taposták le a havat, mintha a grekek és aldariaiak többször végigmentek volna a Holdról érkezett tárgy és valami más között.

A beszéd suttogássá tompult. Azután a nagyon csekély számú sereg támadásra készen megindult a sziklák lábának irányába. Odaértek, anélkül hogy észrevették volna őket. Hackett és a hadnagy a láthatatlan ösvény végét kereste botladozva.

Biztosan itt volt a grekek titkos támaszpontja -aminek rendkívüli jelentősége van. Olyan helyet választottak, ahová nagy valószínűséggel még sohasem tette ember a lábát. Építményeiket teljes titokban tarthatták. Miután tökéletesen elámították az embereket, pontosan úgy viselkedtek, ahogyan a földiek cselekedtek volna hasonló körülmények között. Túlzott magabiztosságuk elragadta őket is.

Aldariaiakat hagytak itt, hogy kezeljék a berendezéseket. Az aldariaiak uraik parancsára ki tudták kapcsolni az energiagenerátort. Az meg sem fordult a grekek fejében, hogy riasztóberendezéseket szereljenek föl az esetleges támadók ellen ezen az elhagyott helyen.

Hackett talált egy rést a sziklák között. Egy ajtó zárta el. A fegyvereket kibiztosították, és libasorban beléptek. A homályosan megvilágított folyosó fölfelé vezetett. Egyszer csak egy meglehetősen gyéren kivilágított, hatalmas helyiségbe értek, amelynek padlóján a mennyezetről lehullott szikladarabok hevertek. Kintről most hó borítja a tetőt, nem lehet észrevenni a levegőből. És egyébként is eltakar mindent a sarki éjszaka.

A mesterséges barlang középpontjában mozdulatlan, ragyogó fémtárgy zümmögött halkan. Nem tűnt valami nagynak ahhoz képest, amilyen hatalmas energiát fejlesztett, és a külső sallangok túlnyomó részét nyilvánvalóan álcázásul szerelték rá. A grekek szokásuk szerint hazudtak. Úgy elrejtették gépeiket, hogy azokat még ők maguk és az aldariaiak sem látták teljes valóságukban.

A barlang többi része csupasz szikla volt. Semmi sem volt itt a civilizáció kényelméből vagy abból a fényűzésből, amelyben a grekek éltek az emberek elképzelése szerint. Üres kőpadlós sziklabarlang volt. Fémvázas priccsek álltak benne, amelyeken olyan emberek szoktak hálni, akik vajmi keveset törődnek a kényelemmel. Arrébb bontatlan csomagok halma, amelyben az utánpótlás lehetett. A középen csillogó mozdulatlan masinát leszámítva éppen úgy nézett ki, mint egy istálló. Minthogy az is volt – az aldariai névre hallgató háziállatoknak fönntartva.

Mindössze egyetlen aldariait láttak, valamilyen tárgyon ült, szőrös fejét a kezére hajtotta, mintha mérhetetlenül kétségbe lenne esve.

Lépés csikordult a kőpadlón. Az aldariai nem hallotta. Azután valami mozgást láthatott a szeme sarkából, az megriasztotta. Fölkapta a fejét, és észrevette őket. Felpattant. Hackett nyomban tudta, hogy iszonyúan retteg, olyan rettenettel, amely a halálfélelemhez hasonló. Nem menekült el. Fegyvert kapott elő valahonnan, és a barlang közepén álló gépezet felé ugrott.

Hackett nem lőtt, hanem hozzávágta szolgálati fegyverét. Az aldariai nyilvánvalóan azt a parancsot kapta, hogy inkább rombolja szét a szerkezetet, mintsem az emberek tanulmányozhassák. Kétségbeesetten kapkodott. Hackett egyik embere a vállához kapta karabélyát, de nem húzta meg a ravaszt. Nem volt rá szükség.

A pörgő automata pisztoly letaglózta az aldariait. Az emberek rárohantak és megkötözték.

Hackett parancsokat osztogatott. A többiek szétspricceltek, hogy végigkutassák a folyosókat, helyiségeket, és megkeressék az aldariaiakat. De a legtöbben körülállták a mozdulatlan szerkezetet, hogy védjék, amíg az egész hely a kezükre nem kerül.

De nem találtak semmi mást. Ez a barlang volt minden. Embertelen, dermesztőén üres. A Földön használt energia fele a barlangban álló géptől függött, de csak az aldariaiak laktak benne. A rabszolgák. Még annál is alantasabbak. Háziállatok.

De mindössze egyetlen bundás idegen volt a titkos energiafejlesztő központban.

Rejtély volt, és csak egy a sok közül. Hackett kiküldött egy embert a kutyaszánokhoz és az eszkimókhoz, akiket utasítottak, hogy maradjanak odakint, ha a harc megkezdődik. Ők nem harcoltak. Békésen szundítottak, kutyáik csendesen feküdtek a havon, némelyik bóbiskolt, a nyughatatlanabb]a kitartóan igyekezett szabadulni a szájkosártól, amely megakadályozta őket az acsarkodásban, vagy hogy társaikkal verekedjenek a vezérségért.

Egy küldönc fölszerelte a rövidhullámú rádiót. Bekapcsolta, megvárta, amíg választ kap a hívására, majd leadta az egyszavas kódolt üzenetet, ami teljes sikert jelentett. Természetesen nem volt bölcs dolog bármilyen értesülést az éterre bízni. A legtöbb ember örvendezett, hogy a grekek úton vannak a Föld felé.

Ám néhány perccel az egyszavas üzenet vétele után repülőgépek dübörögtek és emelkedtek a levegőbe a távolban, helikopterek rugaszkodtak el a Baffin-földről, a felszállópályáról, és egyszerre egész csomó dolog történt, többek között az, hogy repülőgépek kezdték szállítani a felszerelést délnek, túl az Egyenlítőn és a trópusi övezeten át a lakatlan Antarktisz legtávolabbi pontjai felé.

Hackett körüljárta a barlangban levő hatalmas fémtömeget. Homlokát összeráncolva vizsgálgatta, és emberfölötti erőfeszítéssel gondolkodott. Azt kívánta, bárcsak itt lenne Lucy. Egy órán belül teljesen összezavarodott.

Azután egyszer csak kezdett összeállni a kép, kezdtek egymásba illeszkedni a dolgok...

A katonák, akik eddig olyan sokat kockáztattak szinte semmiért, elképedten bámultak a dühösen káromkodó fizikusra. Megoldotta a generátor titkát, de hogyne dühöngene az emberfia, mikor azt kell látnia, milyen rendkívül egyszerű az egész dolog. Évekig vesződik, amikor a megoldás majd kiszúrja a szemét, és mégsem veszi észre.

Tökéletesen ellenőrizhető, korlátlan energiaforrás volt. Kimeríthetetlen, mindenféle ártalmas sugárzás nélkül, még magas hőmérsékletre sem volt szükség hozzá. A grekek fedezték fel. Egy egész civilizációt építettek rá, amelyet a maguk képére formáltak, és a grekek nem voltak kedves népek.

Ezt a civilizációt formáló elméletet sajátos párhuzamba lehetett állítani a dinamó működésével. Amikor Faraday fölfedezte, hogy az elektromos vezeték mellékhatásként mágneses mezőt hoz létre, megkezdődött azoknak az eseményeknek a sorozata, amelyek meghatározták az emberi technika fejlődését. A gigászi atomerőművektől kezdve – amilyeneket nem építettek többé a grekek eljövetele óta – a mikro voltométerig és az izzólámpáig az ember leggyakrabban használt tárgyainak működése, elkészítése vagy elosztása mind ezen az elven alapult. Egyetlen fölfedezésből fakadt az egész földi technika. A grekek valami mást fedeztek föl, épp ezért civilizációjuk és technikájuk is eltért a földiekétől.

Persze a grekek is mások voltak.

Repülőgépek köröztek az addig nem ismert Morrow-sziget fölött, ejtőernyők nyíltak szét az éjszakában, fáklyák törték meg a sötétség uralmát a Föld felszínén. Hackett utálkozva magyarázta a frissen érkezett kiváló tudósoknak azt, ami nyilvánvaló volt, ők pedig kétkedtek, megjegyzéseket tettek, és egyre jobban fölháborodtak – azután hirtelen megértették és elhűltek.

Megjött Lucy. Kimérten viselkedett, de a szeme ragyogott. Elmesélte, hogy dolgozott az aldariai idegáram-berendezéssel, és módot talált rá, hogy sugárban kivetítse. Bizonyos volt benne, hogy ha elég erős sugarat tudnak kibocsátani az aldariaiakra, ha a hanghullámok ingereket indukálnak elvágott idegvégződéseikben, akkor hallani fognak...

A legnevesebb tudósok lázasan várták, hogy visszatérhessenek laboratóriumaikba, és munkához láthassanak. Jöttek mások, hogy tápot találjanak kételyeiknek. Bizonyítékokat követeltek Hackett-től, aki ide-oda futkosott...

Odahaza valaki egy fél szántóföldet fölrobbantott egy valamilyen célból módosított hatású aldariai készülékkel. Sikerült szétbontania az endotermikus alkatrészeket. Valaki Denver közelében véletlenül átalakította a halforma grek alkatrész hegyesebbik végét, és ledöntötte vele a falakat. Ez volt a most még primitív űrhajtómű első példánya. Csupán a részleteit kellett kidolgozni, hogy a rakétákat egy rég múlt kor elavult, muzeális szerkezeteinek lehessen tekinteni.

Volt valaki, aki szívósan kutatott saját témájában, anélkül hogy Hackett vagy bárki más segítségét igénybe vette volna. A grekek és az aldariaiak mutogatáskódját tanulmányozta filmeken, amelyeket nem vitt el az űrhajó. Megvizsgálta azokat a képeket, amelyek az aldariaiak kommunikációs rendszerét ábrázolták, mielőtt leírtak volna valamit az emberek által olvasható betűkkel. A gesztusnyelv kutatója megtanult ilyen módon beszélni, noha csak rendkívül korlátozott szókinccsel rendelkezett. Valamelyest hasonlított ahhoz a jelbeszédhez, amelyet az amerikai indiánok használtak, akik akkor is képesek voltak megértetni magukat, ha nem beszélték egymás nyelvét.

Hackett megbízta, hogy társalogjon el a magányos aldariaival, akit a Morrow-szigeti barlangban fogtak el. Ő és Lucy visszatért, hogy megszervezzék a következő két fázist, abban a sorozatban, amely lépésről lépésre lett egyre hajmeresztőbb.

Hackett fáradhatatlanul dolgozott, miközben a világ nagy része ünnepelte vagy mohón leste a grekek visszatérését. Ők maguk ígérték meg. Hackett pedig és néhány társa, akik tudták tartani a szájukat, olyasmire készültek, amelyért a Földön akárhol meglincselték volna őket.

Csatlakozott hozzájuk egy autószerelő, aki véletlenül úgy javította meg a perzselő generátort, hogy az még a fémet is porrá zúzta, ha bekapcsolták. A munkában részt vett a tüzérségi rakétaegységek egyik tábornoka, egy elektromérnök, aki hírnévre tett szert gigantikus elektromos berendezéseivel, valamint a villamossági dolgozók szakszervezetének vezetője.

Tárgyaltak nyelvészekkel és szemantikusokkal meg kommunikációs szakemberekkel. Az ő feladatuk azt volt, hogy Lucy vezetésével részt vegyenek a grek-aldariai gesztusnyelv kutatója által tartott végső eligazításon. A tudóst az elfogott aldariaival együtt repülőgépen elvitték egy olyan helyre, ahol a társalgásról felvételt készíthettek, ellenőrizhették az aldariai hallókészülékkel, és ahol lehetséges volt az irányított besugárzás.

Konferenciát tartottak, ahol rengetegen megfordultak, ám Hackett volt az, aki ma a legjobban ismerte az idegen gépek lelkét. A hatóságok unszolására elvállalta, hogy részt vegyen az antarktiszi expedícióban, amelynek alig volt ideje, hogy küldetésének eleget tegyen. Szinte minden percük ki volt számítva, hogy elérjék az Antarktiszt, ott elvégezzék feladatukat, és visszaérjenek az ohiói leszállóhelyre, mielőtt a grek űrhajó másodszor is leereszkedne a Földre.

A lázas tevékenység közepette különös események is történtek. Az a küldöttség, amely a grekek visszatéréséért könyörgött, isten tudja, honnan zászlókat, teherautókat és üzemanyagot szedett össze – ez utóbbi komoly teljesítmény volt –, és megindultak a leszállási kráter felé, hogy felkészüljenek az űrbéli emberbarátok, a grekek fogadására. Az aldariaiak, akik mindkét nembéli tanítványaiknak a grekek tudományát oktatták, nem voltak tudatában a készülődő változásoknak. Egy aldariai az ál erőműben, ahova Hackett behatolt, föladta azt a reményt, hogy az emberek okosabbaknak és erősebbeknek bizonyulnak a grekeknél, így tehát egyszer még ő és népe is megszabadul a rabszolgaságból, összegyűlt pár ezer tonna színarany a földközitengeri sótalanító állomáson, ahonnan az édesvizet a Szahara medencéjébe pumpálták. Ez az arany roppant csábító volt az ipartelepen dolgozó munkások számára, de senki mást nem érdekelt.

És amikor Hackett úgy vélte, fel kell hagynia minden további erőfeszítéssel, hogy kijusson a reptérre a dél felé induló expedícióhoz, egy nagydarab, türelmes arcú ember lépett be az irodájába.

– Nos? – kérdezte Hackett. – Nem szeretnék udvariatlan lenni, de el kell mennem...

A nagydarab ember szelíden elmosolyodott.

– Azért jöttem, hogy jó szerencsét kívánjak. Azt hiszem, fontos, hogy ezt tudja.

– Köszönöm meg minden, de...

– Van egy közös ismerősünk – mondta a nagy ember. – Egy bizonyos Miss Constance Thale, aki egy iskolába járt velem. Igen kedves levelet kaptam tőle a minap. Ha jól értettem, akkor dr. Thale és ön összeházasodnak. Úgy gondoltam, hogy ez érdekelhet engem. Egyszer felhívtam őt maga miatt.

Hackett pislogott.

– Gondolom – hadarta –, bocsánatot kellene kérnem, hogy utasításokat adtam ki felhatalmazás nélkül meg ilyesmi, de hát ők többé-kevésbé...

– Fogalma sincs róla – válaszolta derűsen a nagydarab ember –, mennyire örülök, mikor az emberek nem engem nyaggatnak, hogy mondjam meg, mit kell csinálni, hanem használják az eszüket. – Azután hozzátette: – Most már tényleg reménykedem.

Erősödik a bizalmunk, ha a dolgok úgy zajlanak, ahogy akarjuk, de – kész az indulásra? Kiviszem a repülőtérre.

Hackettet és az odalent várakozó Lucyt a Fehér Ház egy limuzinja vitte ki a repülőtérre, aminek Constance néni rettentően fog örülni, mihelyt Lucynek lesz ideje beszámolni róla. Innen indultak az Antarktiszra.

A leszállóhely gyökeresen más képet mutatott, mint a Baffin-föld és a Morrow-sziget sötétsége és homálya. Itt sütött a nap. A jég vakító fehér volt. A szabad víz hihetetlenül kék. Egy atom-tengeralattjáró várakozott itt, atomtöltetű rakétákkal, készen rá, hogy átvegye a feladatot, ha az expedíciós erők sajnálatos módon kudarcot vallanának.

A földet érés pillanatától a csúcspontig az egész gyökeresen más volt, mint a Morrow-szigeti kaland. Egyrészt az Antarktisz feltárása folyamatos volt. Még sok százezer négyzetkilométerjét nem látta emberi szem, de a kontinensnek viszonylag állandó, körülbelül kétszáz fős lakossága volt. Ők rendszerint a megszokott utakon mozogtak. Gyakran lehetett látni hótraktorokat, és az utak mentén voltak üzemanyagraktárak, néha száz mérföldnyi hosszúságban is a hegyek lábánál, amelyek túloldalán még senki sem járt. A repülőgépek sem voltak ismeretlenek errefelé, így ha a grek energiafejlesztő az Antarktiszon van, akkor kétségtelenül gondosabban rejtették el, mint a világ túlsó végén, de a benne tartózkodó idegenek nem fognak minden mozgás láttán arra gyanakodni, hogy ellenük irányul.

Hótraktorok szállították az expedíciót a kontinens belsejébe. Magukkal vitték az idegingerlő sugárvetőt, amelyet Lucy adott Hackettnek, hogy megkönnyítse a fajok közötti kommunikációt.

– Az a szegény aldariai, akit elfogtatok – mondta a lány –, olyan szánalomra méltó, Jim. Tudod, miért volt egyedül?

Hackett megrázta a fejét.

– Te rohantál vissza – mondta Lucy. – De miután elmentél, a hátramaradtak megtalálták a többi aldariait. Megölték őket, és elásták a hófúvásban. Valami jött a Holdból. Grekek. Mielőtt a hajójuk eltávozott volna a Földről, fölfedeztek valamit, ami nem tetszett nekik. Tehát amikor az emberek elveszítették a nyomukat, meglepetésszerű ellenőrzést hajtottak végre a Morrow-szigeti állomáson. Találtak egy aldariai hallókészüléket, ezért az ottani öt aldariaiból négyet megöltek, és megígérték az utolsónak, hogy kiirtják a hajón tartózkodó túszok felét.

A felét. Érted? Azzal büntettek, hogy a túszokat ölik meg. Az aldariai mégsem gondolhatott bosszúra, mert maradtak további túszok. A grekek megölhették a többit is.

– Értem – mondta Hackett. A hangja tárgyilagos volt. – Nem szeretem a grekeket. Remélem, hogy az események nekünk kedveznek, amikor ismét leszállnak.

Lucy kissé megremegett.

– Az a szegény rettenetesen kétségbe volt esve, hogy azt gondoltam, megöli magát, ha lehetősége nyílik rá. Tudod, ha elfogják vagy akár megölik, az is bűn a grekek szemében!

– Kedves pofák ezek a grekek – mondta Hackett gúnyosan. – Kedvesek!

– Így, amikor megjött a jelbeszélő, hogy megpróbáljon beszélni vele, addigra már úgyis elkövetett minden bűnt, amit a grekek büntethettek, így hát beszélt. Lehozták délre, és megmutatták neki a dolgokat, amelyek már elkészültek. Mondta valaki neked, hogy a fokozott hatású perzselő generátor a fémet is porrá zúzza?

– Igen – mondta Hackett. – Tudok róla.

– Reménykedni kezdett, hogy meg tudjuk ölni a grekeket, így mindent elmondott nekünk, amit tudott. Elhelyeztünk rajta egy hallókészüléket, így hallhatta a saját hangját, amit rögzíteni is lehetett.

A hátulsó adó sugározni képes, így azok az aldariaiak, akiknek el van vágva a hallóidege, hallhatják a nyelvet, amelyet használtak, mikor még úgy tudtak beszélni, mint akárki más.

– Kisugárzód az adást, és ez ráveszi az aldariaiakat, hogy a grekek ellen forduljanak?

– Nem, nem ilyen hamar – mondta bánatosan Lucy. – Az aldariai, akit elfogtál, azt mondta, hogy ha túl hamar használjuk, néhányan azt fogják gondolni, hogy ez grek simli, és nem merik elhinni. És elmondják a grekeknek a biztonság kedvéért.

– Csak annyit mondhatok – szólt nyugodtan Hackett –, hogy nem kedvelem a grekeket.

A lány kis ideig hallgatott. A traktor hörögve araszolt a havon. Azután megint megszólalt Lucy:

– Azt mondta, hogy mostantól nem várnak az aldariaiak megsüketítésével. Már csecsemőkorban átvágják a hallóidegeket, így sohasem lesz fogalmuk a hangokról a kimondott szavakról.

A traktor egyre csak törtetett tovább, előre. Előtte ugyanilyen traktorok kúsztak, mögötte pedig mások jöttek. Már alaposan kifejlesztették azt a tudományt, hogyan lehet közlekedni egy hóval borított kontinensen. A nap körbejárt a látóhatáron. Eljött a pihenés ideje. Megálltak. Aludtak egyet. Némi alvás után továbbhaladtak.

Mögöttük, az Egyesült Államokban a grekek újra kapcsolatba léptek az aldariai önkéntesekkel, akik türelmesen oktatták a zagyvaságokat a becsvágyó diákoknak. Bejelentették, hogy a grek hajó ugyanarra a földkráterre fog leereszkedni, amelyet korábban készítettek a számára. Tudtak azokról az atombombákról, amelyeket az emberek első leszállásuk előtt helyeztek el annyira magabiztosak voltak, hogy nem is törődtek azzal, ha a földiek talán kifejlesztettek volna olyan fegyvert is, amire ők nem számítottak.

– Teljes mértékben magabiztosak – mondta Hackett, mikor a hírt meghallotta. – Amennyiben igazuk lesz, akkor meg fogják büntetni mindazokat, akik ellenük szegültek.

– Akkor meghalunk – mondta szilárdan Lucy. – Teszünk róla.

– Ha a legkisebb gyanújuk lenne – mondta dühösen Hackett –, akkor holnap elsöpörnek bennünket. Mellesleg te legalább három mérfölddel hátrább fogsz maradni minden olyan helynél, ahol harc folyik.

Lucy nem válaszolt.

Az utazás folytatódott. A nap nem nyugodott le, de sugarai alacsonyan, ferdén sütöttek. Aznap egy repülőgép repült el fölöttük alacsonyan, és egy tárgyat dobott le ejtőernyővel. Egy köteg nagy magasságból készített fénykép volt arról a terepről, ahol a Holdról érkezett tárgy leszállt, majd ismét eltávozott. A képek hihetetlenül élesek voltak. Tízezer méter magasból mutattak egy négyzetmérföldnyi töredezett, repedezett területet és egy hegyvidéket, amelynek völgyeiben látszott az utolsó fagyott szikla is. Az egyik nagyításon megjelöltek egy pontot.

Egy mélyedés volt a hóban, ahol valami nehéz nyomta össze a puha anyagot. A ferde napsugarak árnyékot vetettek a horpadt felületen.

Vita kezdődött. Aprólékos vizsgálattal többet sikerült megállapítani. Harmincméteres letaposott ösvény vezetett tova a magányos mélyedésből. Akárcsak a Morrow-szigeten, itt is a rejtett erőműhöz a lehető legközelebb szállt le a Holdról jött jármű. Csupán harmincméternyit kellett megtenni a hóban. A grekek nyilvánvalóan el sem tudtak képzelni olyan átfogóan tehetséges fajt, amely sok száz mérföldnyire minden emberi településtől képes észrevenni olyan nyomokat, amelyeket idegenek hagytak, mikor a jól elrejtett objektum irányába vagy attól visszafelé igyekeztek a hóban.

Az expedíció keskenysávú mikrohullámú sugarat irányított az égnek, ahol a képeket ledobó gép a látóhatár mögött körözött. A gép eltávozott. Az expedíció folytatta útját. Pontos menetrendje volt, amelyet be kellett tartani.

Kilenc órán át, végeláthatatlanul zötyögve araszoltak a hegység felé, amelynek túlsó oldalát még nem látta senki. A kilencszáznegyvenedik órában alacsonyan szálló repülőgépek jelentek meg. Közepes hatótávolságú bombázók voltak, amelyek két mach sebességre képesek a tengerszinten, és igen tekintélyes méretű bombákat hoztak magukkal. Az Egyesült Államokból érkeztek, üzemanyaggal feltöltve, és most szemmel nem látható gyorsasággal morajlottak el az expedíció fölött. Ahogy közeledtek, még csak zúgás hallatszott. Amikor föléjük értek, bömböléssé erősödött. Azután előttük ismét elhalkult a dübörgés, de a gépek hangja mérföldeken át nyomon követte őket.

A gépek hirtelen fölemelkedtek a hegygerinc fölé, majd ismét lebuktak, és szétbombáztak mindent. Foszfor fehér füstje emelkedett a túlsó, szélcsendes hegyoldalon. Aztán megint végighúzott valami a magasban. Hackett csaknem megsüketült, mert kimászott abból a traktorból, amelyben Lucyvel utazott, és egy másikra kapaszkodott föl.

A második bombázószázad suhant el a hótakaró fölött, majd meredeken fölemelkedett. Becsapódó bombák duhogtak. A hegyek visszaverték a lármát, amelyet nem hallottak még sok millió éves létezésük során.

A traktorok hirtelen kiöntötték minden terhüket, a legnagyobb sebességre kapcsoltak, amire képesek voltak, és száguldani kezdtek egy pont felé, ahol Valamilyen ismeretlen tárgy hagyott nyomot a hóban, pontosan olyan nyomot, mint a világ másik végén, a Morrow-szigeten.

Nem volt különösebben látványos. Messziről úgy látszott, mintha apró, fehérre festett pontok mozognának a hómezőn és a hegység lábán. Maguk mögött hagyták a traktorokat. Néhányan belevetették magukat a sűrű fehér pára falába, amely lassan ereszkedett alá onnan, ahol a két és fél mázsás bombák becsapódtak. Még többen tűntek el a füstbombák keltette vakító fehérségben. Az üres fehérség egyetlen tisztán maradt pontjáról robbanások és az automata fegyverek kerepelése hallatszott.

Elérkezett a pillanat, amikor a traktor, amelyen Hackett utazott, nem bírt továbbhaladni. A fizikus a többiekkel együtt kiugrott, és megindult előre. Más járművek még mozgásban voltak. A köd egyre sűrűsödött. Robbanások hallatszottak...

Sivító füttyök és kiáltások hívták össze az embereket. Hackett zihálva rohant a hangok forrása felé. Egy felrobbantott ajtó volt ott és egy barlang, amelyből meleg levegő áramlott. Hackett másokkal együtt beugrott a barlangba. Leözönlöttek a folyosókon. Ez nem afféle istállóféle volt, mint a másik az Északi-sarkon. Megpillantott egy aldariait, aki a két karját széttárva háttal a kőfalnak támaszkodott. Ez volt az az emberek és grekek számára hallhatatlan jel, amelyet Lucy sugárzott a traktorról az aldariaiaknak: ezzel mutatták meg, hogy hajlandók a grekek ellen fordulni. A szőrös lény nem mozdult ebből a helyzetből, ám közben vadul rázta a fejét, értelmetlenül gurgulázott, miközben a mögötte húzódó folyosó felé bólogatott.

Hackett berontott a folyosóba. Egy aldariai volt ott, aki kétségbeesetten védekezett a betörő emberek ellen. Meg kellett ölni. A többiek haboztak. Egyikük sírt, mert egyformán féltette túszul fogott szeretteit és kívánta mohón a grekek vereségét, és most nem tudott dönteni.

Láng villant Hackett arca mellett. A kőnek csapódott, izzó por és kőszilánkok záporoztak. Hackett tüzelt. Mások is csatlakoztak hozzá. Az emberi történelem egyetlen zsarnoka sem dicsekedhetett olyan tágas és fényűző szobával, mint amelyben most álltak. A szoba egyik végében egy testes, szürke bőrű grek rohant valamilyen berendezés felé. Ismét tüzelt, kezében a fegyver villámokat szórt. Csaknem sikerült odaérnie a szerkezethez, amely valamiféle távközlési eszköz volt.

Hackett megölte tíz méterről, egy 45-ös primitív, lőporos automata pisztollyal.

Később ismét repülőgépek érkeztek, és ejtőernyők nyíltak az égen. De még akkor is nappal volt. Itt még sokáig nappal lesz. Az égitest legalább hat hétig nem nyugszik le, és még azután is csak rövid időre.

Mindez negyvennyolc órával azelőtt történt, hogy a grek űrhajó visszatért volna a Földre. Amikor felbukkant, nem olyan volt, mint egy lassan közeledő ezüstforgács, így lett volna óvatos, de a grekeknek meg sem fordult ilyesmi a fejében.

A hajó kibukkant a Hold korongja mögül, és egyenesen a Földnek tartott. Hatalmas volt. Szörnyűséges. Valószínű, hogy a grekek hívták két fő telepüket a Földön. Ha így volt is, nem érkezett válasz. Viszont azonnal feleltek az ál erőműveknél dolgozó aldariai rabszolgák meg azok is, akiket arra jelöltek ki, hogy emberi diákokat tanítsanak a grek tudományokra. Ez elegendő volt. A grek űrhajó megjött. A fedélzeten bizonyosan nem gyanakodtak semmire, hiszen ismerték az emberi civilizációt. Hozzájuk képest az emberi faj a fejlődés kezdetleges fokán áll. Technikája nevetséges. Az ember nem képes megérteni, hogy egy grek szerkezet miként működik. A grekekhez képest vademberek! Legalábbis azok voltak nem egészen két hónapja, és ezer évig eltartana, hogy utolérjék őket, ha megengednék nekik. De persze nem fogják.

Továbbá az emberi faj egyik üzenetet küldte a másik után, könyörögve a grekeknek, jöjjenek vissza, és irányítsák őket, uralkodjanak rajtuk. Engedelmesek lesznek, és amennyiben valaha is olyasmit forgatnának a fejükben, ami nem vágna egybe az idegenek iránt érzett könnyes hálájukkal, akkor...

Így hát a grek hajó leszállt. Ott volt a hatalmas lelátó, amelyet távozásuk ünnepére építettek, ott voltak az elrongyolódott zászlók, drapériák és néhány ember. De az emberek épp eléggé tudják, hogy képtelenek megélni a grekek nélkül, ha már egyszer összetalálkoztak. Most rá fognak jönni, hogy milyen gyorsan meghalnak, ha elégedetlenkednek.

Most azonban a leszállás volt a legfontosabb.

Az űrhajó egyre közeledett, közeledett, szörnyűséges esetlenségében. Ám nagyszerűen kormányozták. Egy kicsit megbillent, hogy tökéletesen illeszkedjék a kiásott földkráterbe, amelyet az emberek készítettek nyolc hónappal ezelőtt. Öt háztömbnyi hosszú volt, magassága elérte egy hatvanemeletes házét. Sokkal hatalmasabb volt, mint bármely szerkezet, amelyet az emberi faj valaha is felépített a földön – és a csillagok között barangolt!

A fogadóbizottság ujjongó üvöltéssel üdvözölte a grekeket. Hangjuk elveszett a hatalmas lelátó üres padsorai között. Néhány küldött sírt az örömtől, hogy most minden jóra fordul, megjöttek a bölcs, jóságos grekek, hogy mindenben döntsenek, és mindenki gazdag lesz, és senkinek nem kell semmi különöset sem tennie...

A grek űrhajó takarosan, ügyesen és tökéletesen ereszkedett alá a kijelölt helyre. Hackett és Lucy figyelték. Hackett komor volt, mint a zivataros felhő. Nyílófélben volt az ajtó: mindjárt kilép rajta valaki, és köszönteni fogják az emberek, akik mindent megtettek, hogy a Föld és annak minden népe a grekek jóságos kezébe kerüljön.

Ekkor több dolog történt egyszerre. Látszólag nem voltak egymással kapcsolatban, de valamennyi egy időben és egy helyen zajlott le. Tucatnyi módosított perzselő generátort helyeztek el a nézőtér alatt. Azután építették meg őket, hogy tárgyaltak az autószerelővel, aki igyekezett megjavítani a karambolnál összetört kisméretű példányt. Ezeket megváltoztatták az eredetihez képest. Fémet porlasztó sugaruk nem a föld felé irányult.

Volt még néhány szuper lézersugár-vetítő, amelyeknek ötlete akkor fogamzott meg, amikor egy gimnázium szertára kiégett. Ha kellett, akár egy fél hegyoldalt is átfúrtak, és ezt minden villanásra megismételték, valahányszor bekapcsolták az áramot.

Telepítettek még irányítható rakétákat, amelyek viszonylag apró atomtöltetet hordoztak. Úgy fejlesztették ki őket, hogy robbanóerejüket nem haladta meg ötszáz tonna vegyi robbanóanyagét. És nem lehetett őket hatástalanítani. Erről egy, az aldariaiak hallókészülékéhez hasonló apró berendezés gondoskodott.

Voltak még nagy erejű idegingerlő mezők, amelyekkel az űrhajón levő összes aldariaival fölvehettek a kapcsolatot, helyrehozva hallóképességüket és jelezve, hogy most van itt az ideje a felkelésnek.

Elég különös, hogy ezek a dolgok egyszerre léptek működésbe. Valamennyit a grek űrhajó egy meghatározott pontjára fókuszálták. Furcsamód ez volt az a része a hajónak, amely a grekek számára volt fönntartva, mint ezt az elfogott aldariaiak megerősítették. Meglehetősen nagy távolság választotta el ezt a roppant fényűző lakóterületet azoktól az odúktól, amelyekben a baromként tartott aldariaiakat istállózták.

Egyszerre kapcsolt be minden készülék, különösebb drámai előjáték nélkül. A hajó első száz métere megremegett, föl és kifelé dagadt, majd szétporlott.

Míg a fémpor záporozott az ötvenemeletes magasságból, szemvakítóan ragyogtak a lézervillámok, másodpercenként hatvan, amikor egyszerre kapcsolták be a tucatnyi vetítőt.

Csupán egyetlen rakétát használtak föl. Természetesen sikerrel. Fémport záporozva meggyőzően bizonyította, hogy nem maradt több élő grek a hajón. A további támadás szükségtelen volt. A műszaki megfontolásokat nem számítva, majdnem kétezer aldariai rabszolga sínylődött az űrhajóban. Ők voltak a technikusok és tudósok, akik felelősek voltak a hajó működéséért. A grekek uralkodásra, rabszolgatartásra specializálódtak. Most derült fény a gyöngeségükre. Az aldariaiak, amikor rájöttek, hogy szabadok, csak azt sajnálták szörnyen, hogy nem maradt grek élve, így nem ölhették meg őket.

De még ők is találtak némi elégtételt abban a tényben, hogy azok a szerkezetek, amelyekkel szétrombolták a grek űrhajót, végső soron csupán változatai voltak azoknak, amelyeket a grekek hoztak a Földre ajándékba.

 

Természetesen mindenki tudja, hogy ezután mi történt. A grek űrhajó szétrombolása azonnal szétfoszlatott minden olyan naiv illúziót, hogy a sült galamb a szánkba repül, és hetente egy napot kell majd dolgozni és így tovább. Sajátos módon ennél is többet kezdett számítani valami, miután megtanultuk és megemésztettük azt a leckét, amelyet az aldariaiak adtak nekünk. Visszatértünk dolgozni. Elszántan. Mi, akik végigéltük a grekek megérkezését, olyanok voltunk, mint a mai emberiség. Lehetünk bolondok, de annál azért lehetünk többek is. Amikor meghallottuk az aldariaiak történetét, iszonyú haragra gerjedtünk. Azonnal megszerveztük, hogy a Föld ne maradjon védelem nélkül arra az esetre, ha egy újabb grek űrhajó közeledne a bolygóhoz, szabadságunkat és gyermekeink jövőjét érintő tervekkel. Elszántan nekiláttunk, hogy űrhajókat építsünk védelmül. Az aldariaiak segítettek pontos, gyakorlatias információkkal és minden másban. Űrflottánk lett.

Tovább tanultunk az aldariaiaktól. A grekek hazugok. A Nurmi-halmazban nincs is sok ezer civilizált bolygó. Valójában a grekek nem is onnan jöttek. Nincs szervezett csillagközi kereskedelem, gigászi hajókkal, melyek fürgén repkednek világról világra. Civilizált bolygók persze voltak. De ott voltak a grekek is. És a grekek nem voltak civilizáltak. Évszázadok, talán évezredek teltek el, mire tettek valamilyen fölfedezést. Űrhajókat építettek. Gyarmatosítandó bolygókat kerestek, de olyanokat találtak, ahol már volt némi civilizáció, így hát megváltoztatták terveiket. Meghódították őket, és uralkodtak rajtuk.

Amikor egy világ már nem adott annyi rabszolgát, hogy minden grekre ezrek vagy tízezrek jussanak, akkor rabszolgáikkal építtettek egy űrhajót, és kerestek egy újabb lakható, részben civilizált világot, amelyet meghódíthatnak és amelyen uralkodhatnak. Az aldariaiak áldozatok voltak. Más áldozatok is voltak. A Földnek a logika szabályai szerint szintén áldozatul kellett volna esnie. De a grekek halálos ellenségeink lesznek, ha valaha is megtudják, hogy megsemmisítettünk egy grek hajót. Ha a Föld meg tudja magát védeni, akkor veszedelmes!

Így hát megtettük, amit szükségesnek láttunk. Elküldtünk egy hajót az aldariaiak szülőbolygójára. Néhány általunk felszabadított aldariai volt a fedélzetén. Azt a világot is grekek uralták. Megtettük a szükséges intézkedéseket. Azután nem voltak többé grekek – a Földnek viszont lett egy szövetségese és hűséges, hálás barátai.

Azután megindult az első felfedezőhajó. Talált egy lakható bolygót, amelyen nem voltak értelmes lények, csak alacsonyabbrendű állatok. Úgy döntöttünk, hogy gyarmatosítjuk. De meg kellett védeni a grekektől! Így hát vadászni kezdtünk rájuk. Leltünk világokat, ahol a grek urak sok millió rabszolgát tartottak. Cselekedtünk. Leltünk további kívánatos világokat, amelyek csak arra vártak, hogy gyarmatosítsák őket...

Mindez már az unalomig ismert. A Föld űrflottája nagy és hatékony, űrhajósaink szívesen látott vendégek mindazokon a világokon, amelyek most a szövetségeseink. A csillagközi kereskedelem csodálatos módon megnövekedett, és ameddig flottánk uralja az űrt, addig végtelenül hosszú békére számíthatunk, amely felvirágoztat bennünket és az általunk megmentett vagy megoltalmazott többi fajt.

Azonban minket, akik emlékszünk a grekek érkezésére, gyakran gúnyolnak a későbbi nemzedékek. Nehezen tudjuk megértetni velük, milyen ijesztő volt a hajó, és miért viselkedtünk úgy, ahogy viselkedtünk. Úgy cselekedtünk, mint az idióták! Bár mindenki úgy viselkedne adott körülmények között.

Néha arra gyanakszunk, hogy talán egy napon utódaink és balgán fognak viselkedni, csak más módon. Tegyük föl például, hogy egy emberi személyzettel ellátott űrhajó talál egy kívánatos új bolygót, távol szokásos kereskedelmi útvonalainktól. Tegyük föl, hogy egy félig-meddig civilizált fajta lakja. Tegyük föl, hogy a hajó annak a bolygónak a holdja mögül bukkan föl, és kivárja, hogy a bolygó lakói mihez fognak kezdeni. És tegyük föl, hogy szótárat állít össze azokból a barbár szavakból, és kijelenti, hogy boldogan ad át a bennszülötteknek használható műszaki információkat, ezért engedélyt kér, hogy leszállhasson...

Isten legyen hozzánk irgalmas, ha ez megtörténik! Így mi, akik emlékszünk a grekek eljövetelére, igyekszünk beleverni a későbbi nemzedékek fejébe, hogy nekik nem szabad olyan bolondul cselekedniük, mint nekünk. Vagy a grekeknek. Vagy az aldariaiaknak. Vagy a...

Úgy látszik, igaz az, hogy Tejútrendszerünkben minden értelmes faj képes bolond módjára cselekedni, ha a feltételek megfelelőek hozzá. Ezért bármelyikünkből lehet hülye, ha kellő módon noszogatják. Ezért...

Ne tegyétek! Ne tegyétek! Ne!

 

(A teljesség kedvéért meg kell említem, hogy dr. James Hackett és dr. Lucy Thale egy hónappal a grek hajó elpusztítása után összeházasodtak. A menyasszonyt az Egyesült Államok elnöke vezette föl, és Miss Constance Thale volt a nyoszolyó-lány. A legutolsó értesülés róluk, hogy azóta is boldogan élnek, ha meg nem haltak.)

 

 

Bihari György fordítása