ELŐSZÓ

Visszatekintve furcsának tűnik, hogy Minott professzoron kívül senki más nem fejtette meg a dolgot előre. Az előjelek több mint világosak voltak. 1934 kora decemberében Michaelson professzor közzétette felfedezését, mely szerint a fénysebesség nem abszolútum: nem tekinthető konstansnak. Ez – természetesen – a bekövetkező történések legelső előjelei közé tartozott.

A második előjel február 15-én mutatkozott, amikor is délután 12:40-kor (greenwichi idő szerint) a napsugarak hirtelen kék-fehér színűre váltak, és a szélsőségesen felfokozott mértékű hősugárzás öt perc alatt 12 fokkal növelte a föld felszínének hőmérsékletét. Az öt perc elteltével a nap visszatért a hősugárzás szokásos mértékéhez, és semmi egyéb rendellenességre utaló jelet nem mutatott.

Ezek után természetesen számtalan kísérlet született tudományos hírnév megszerzésének céljával, de olyan elfogadható magyarázat nem akadt, amely egyben arról is számot adott volna, miért nem történt később semmi hasonló jelenség a nap fotoszférájában.

A júniusi események egy harmadik, biztos előjeleként március 10-én, a New York-i Bronx Állatkertben élő hím zsiráf felhagyott az evéssel. Az elkövetkező kilenc napban megváltoztatta alakját: magába olvasztotta a végtagjait, de még a nyakát és a fejét is, míg végül egy fantasztikus, tojás alakú, élő hús- és csonttömeggé vált, amely a tizedik napon spontán osztódásba kezdett, és a tizenkettedik napra két darab finoman lüktető húsmasszává alakult.

Egy nappal később a két húsmasszán dudorok jelentek meg. Nőni kezdtek, alakot öltöttek, majd a huszadik napra, amely a jelenség kezdete óta eltelt, lábakká, nyakakká, fejekké fejlődtek. Így ezek után már két – hím – zsiráf járkált körbe a zsiráfok kifutójában. Egyenként valamivel kevesebbet nyomtak, mint az eredeti állat súlyának a fele. Teljesen egyforma ismertetőjegyekkel rendelkeztek. Ettek, mozogtak, és minden szempontból normális, bár kissé éretlen állatoknak tűntek.

Argentínából jelentettek egy tökéletes hasonlóságú esetet: a pampán, argentin tudósok szakértő szeme láttára egy bika ugyanilyen fantasztikus módon szaporodott.

Napjainkban hihetetlennek tűnik, hogy 1935-ben a tudósok nem értették meg ezen furcsaságok jelentését. Ma már többet tudunk arról a feszültségről, amely mindezt okozta, noha maguk a jelenségek már nem fordulnak elő. De 1935-ben, január és június között, az ország hírszolgálati irodáit elárasztották az ehhez hasonló jelentések.

Az Ohio folyó két napig a folyásiránnyal ellentétesen folyt. A clevelandi Euclid park fái hat órán keresztül iszonyatos erővel csapkodták az ágaikat, mint szörnyű vihar idején, noha a legapróbb fuvallatnak sem volt jele a levegőben. New Orleansban pedig, május vége felé, a Mississippi folyó halai kiúsztak a vízből, fel az égbe, ezt követően sorra „belefulladtak” a levegőbe, amely megmagyarázhatatlan módon fenntartotta őket, majd a hátukra fordulva békésen lebegtek egy képzeletbeli vízfelszínen, nagyjából öt méterrel a város úttestjei fölött.

Egyvalami biztosnak tűnik: Minott professzor volt az egyetlen ember a világon, aki megfejtette a későbbi történések (számunkra) félreérthetetlen előjeleit. Minott a Robinson Főiskola matematika tanszékén volt előadó, a virginiai Fredericksburgben. Ma már tudjuk, hogy előre látta szinte az összes történést, amely később annyira megdöbbentette és megrémisztette a világot... és nem csak a mi világunkat. De nem beszélt.

A Robinson Főiskola kicsi volt. „Isten háta mögötti” főiskolának is csúfolták, de ezzel senki mást nem sértettek meg, csak az oktatói kart, és egy-két érzékeny egykori diákot. Még csak a hírekbe sem került volna be, ha egy szimpla matematikaprofesszor, mint Minott, közzéteszi az elméletét – tiszta őrültségnek lett volna elkönyvelve. Ezenfelül pedig megrémítette volna azokat, akik hittek benne. Így aztán Minott nem beszélt.

A professzorban megvolt a bátorság, a keserűség és egyfajta hidegvérű merészség, viszont sem vagyonnal, sem befolyással nem rendelkezett. A matematikai fizikáról az átlagosnál többet tudott, és munkái a valószínűség-számítás törvényeinek kivételesen beható ismeretéről tanúskodtak – az etika problémáival vesződni viszont nem volt türelme. Mindemellett kivételesen heves szenvedély fűtötte Maida Haynes, az újlatin nyelvek professzorának lánya iránt, akinek viszont még csak a figyelmét sem tudta elnyerni, hisz ebben jóformán az egész hallgatósággal kellett versenybe szállnia.

Ennyi magyarázatra feltétlenül szükség van, hisz csak és kizárólag egy olyan ember, mint Minott professzor lehetett képes mindent megjósolni, majd pedig úgy felkészülni rá, ahogy ő tette.

A jegyzeteiből tudjuk, hogy a katasztrófa bekövetkezésének esélyét egy árnyalatnyival jobbnak tartotta, mint négy az egyhez, óriási kár, hogy számításai nem állnak rendelkezésünkre. Rengeteg dolog van, amit tudósaink máig sem értenek. Minott professzor hátrahagyott jegyzetei felbecsülhetetlen értékűek, de nyilvánvaló hézagokat tartalmaznak. Minden bizonnyal a legtöbb jegyzetét – a legértékesebbeket – magával vitte arra az ismeretlen helyre, ahol most feltételezhetően él és – nagy valószínűséggel – dolgozik.

Kétségtelenül szórakoztatónak találná azt a szorgalmat, amellyel korunk legnagyobb tudósai vizsgálják, ellenőrzik és vitatják még a legjelentéktelenebb firkáit is. És lehetséges – eléggé valószínű –, hogy esetleg kitalált egy terminust is az olyan méretű katasztrófára, amitől megmenekültünk. Nekünk ez még nem sikerült.

Nincs szavunk egy olyan katasztrófa leírására, amelyben nemcsak a Földünk, hanem az egész Naprendszer elpusztult volna; nemcsak a Naprendszer, hanem az egész galaxis; nemcsak a galaxis, hanem az összes többi különálló világegyetem az egész világűrben. Sőt mi több: az űr is megszűnt volna, és ami még ennél is rosszabb, maga az idő is megsemmisült volna, azaz nemcsak a jelen és a jövő, hanem a múlt is teljesen eltöröltetett volna, mint valami, ami soha nem is létezett. Mindemellett persze minden egyéb különös létforma, melyekről tanultunk, minden egyéb világegyetem, minden egyéb múlt és jövő... mind semmivé foszlottak volna. Nincs szó, amely egy ilyen katasztrófát leírna.

Érdekes lenne tudni, hogy Minott professzor vajon minek nevezte magában, miközben hideg-vérűen készülődött kihasználni a megmenekülésre kapott egy esélyt a négyből... mármint abban az esetben, ha valóban az az egy következik be. De még inkább arra lennénk kíváncsiak, vajon hogy érezhette magát az 1935. június 5-ét megelőző estén. Nem tudjuk. Nem tudhatjuk. Csak afelől lehetünk bizonyosak, mi hogy éreztünk... és hogy mi történt.