8.

Napfelkeltekor Sam Todd az East River Drive melletti parkrészben tartózkodott. Furcsán kellemetlenül érezte magát. Képtelen volt aludni. A harmattól nyirkos pádon ülve kissé reszketett a hajnali hűvösségtől. Amint a pirkadat fénye kissé megerősödött, szeme elé emelte a kukucskálót.

A nap lassan emelkedett a másik világ keleti látóhatára fölé. Az áradó reggeli fényben kirajzolódtak a brooklyni dombok erdejének körvonalai, csaknem tömören, kivéve, ahol a földön ismeretien, nagy fák emelték a magasba dús lombkoronájukat. Az East River felszíne olajosán sima volt, és úgy verte vissza a visszavonulóban lévő éjszaka égboltjának vöröses, aranyba és lilába hajló árnyalatait, mintha egyszerre több szivárvány oldódna fel benne. A fák koronái felett itt-ott pára gomolygott, lomhán hullámzott elő az őserdő szélén, rejtelmes takarót terítve a partvonal fölé. Dick Blair kis csapata némán evezett a folyón, a fövenycsíktól alig pár lépésnyire. Az evezősök meg sem mukkantak. Néha úgy beborította őket a pára, hogy csak alig kivehető szellemalakoknak látszottak. Alkalmasint viszont ragyogó napsugarak cirógatták őket végig. Máskor a karmazsinszínű fény vérvörösre festette őket.

A két csónak most hirtelen megváltoztatta haladásának irányát. Egyikük a part felé fordult, és orrával kifutott a homokra, ahol Dick Blair kiugrott belőle. Körös-körül nyugalom volt, és csönd. Hirtelen a közelben „rabolt” egy hal, és még annak csobbanását is ijesztőnek érezték. Az evezősök a lélegzetüket is visszafojtották. Dick körülnézett, fülelt, s egyszer csak a mérhetetlenül mélységes hajnali csöndben váratlanul kitágultak az orrlikai. Valami szagot érzett. Az ösztönös iszonyattól égnek meredt tarkóján a haj: a fenevadak bűze volt az.

Már kint állt a fövenyen. Halkan hátraszólt az embereknek. Máris feszülten várakoztak, de ettől szinte görcsbe rándultak az izmaik.

Dick beljebb lépett a bozótba.

Továbbra is csönd volt, csak valahol az erdő mélyén bömbölt fel váratlanul valami szaggatott hang, de nyomban el is hallgatott megint. Valami kecsesen kilépett a folyó közepén lévő szigetecske partjára, kiterjesztette szögletes szárnyát, és alig jó ölnyivel a víz felszíne felett tovalibbent. Valamelyik fa tetejéről éles, csipogó hang hallatszott. Az egyik ember most váratlanul megmozdult a csónakban, és evezője hangosan csobbant a vízben.

Mintha ez a csobbanás lett volna a várt jel. Amint Dick alakja eltűnt a bozótban, elszabadult a pokol. Ijesztő, mennydörgő robbanás hangja hallatszott, visszhangja hosszan zengett a fák között. Egy vadállat felüvöltött. Újabb lövés... a harmadik, majd egy automata pisztoly köhögte üresre magát, hogy kegyetlen munkáját a másiknak adja tovább. Vérfagyasztó hörgés és üvöltözés harsant, férfihangok ordítoztak, újabb lövések csattantak. A lefűrészelt csövű vadászpuska mélyebb dördülése felelt rájuk.

Dick szökellve, eltorzult arccal bukkant elő a bozótból. Nyargaló alakok követték. Kétszer is megfordult, hogy visszalőjön rájuk, majd lélekszakadva rohan tovább. Beugrott a vízbe, majd onnan a partnak futott csónak orrába.

A félmeztelen emberek páni félelemben kucorodtak össze. Végigment a csónak faráig, ott leült, és kimérten mondta.

– Ne húzzatok túl messzire! Néhány ruhk most itt hagyhatja a fogát.

Hozzálátott fegyverei újratöltéséhez. A bozótból acsargó figurák törtek elő. A dühüket próbálták kiüvölteni magukból.

– Viselkedjetek zavartan és ijedten... de meggyőzően ám! – kiáltotta Dick.

Saját csónakjának evezősei erre zavarodottan csapkodni kezdtek lapátjaikkal. A felfordulás részben valóságos zavarodottságuk eredménye volt, de korántsem egészen. Mindkét csónak már jó tízyardnyira járt a parttól, és úgy nézett ki, hogy legénységüket egyformán hatalmába kerítette a rémület. A bozótból eközben emberek ordítoztak, és ruhkfenevadak ugráltak a folyóba. Dick mohón sziszegte:

– Még kijjebb egy kicsit! Csalogassátok őket! Könnyen végezhetünk velük, ha úszniuk kell.

A két csónak csapkodva, billegve és látszólag hisztérikus rettegéssel húzott el a parttól a kibontakozó reggeli fényben. Nyomukban vicsorgó vadak, amelyek az ölés ösztönétől űzve, gyilkos indulattal csápoltak utánuk.

– Moost! – ordított fel Dick.

A csónakokban az ő fegyverein kívül csupán két lándzsa és két pisztoly akadt. Az emberek mégis váratlanul heves indulattal fordultak szembe üldözőikkel. A ruhk fenevadak még mindig elképzelhetetlennek tartották, hogy holmi rabszolgák szembeforduljanak velük. Ez a hit szinte a rabszolgákból is hiányzott. Dick hajójának egyik embere is felsikoltott és vakon megindult a hajóorrból... társain keresztülgázolva és a rémülettől üveges tekintettel átbucskázott a csónak oldalán. A többiekben viszont dúltak a vérszomjas indulatok. Amikor az úszó fenevadak közelebb értek hozzájuk, győzelemittasan felüvöltöttek, észrevéve, hogy evezőik élével és kihegyezett karóikkal már éppen elérhetik őket. Egyikük gyönyörteljesen kiáltott fel, amint hegyes husángja belehatolt az egyik ruhk bozontos testébe, és a fenevad fájdalmas üvöltések közepette kapkodott a testét felnyársaló valami után. Egy másik szinte kéjesen bődült el, mikor lesújtó evezője eltörte egy ruhk gerincét, és a pórul járt teremtmény fájdalmasan felüvöltött.

Alig hallatszott egy-két lövés. Dick tartalékban tartotta a fegyvereit. Egyszer egy ruhksikerrel belekapaszkodott valamelyik ülésbe, és Dick már lövésre is emelte volna a pisztolyát, amikor valamelyik lesújtó evező szó szerint kettéhasította a szörnyeteg koponyáját. Ekkor majdhogynem megkönnyebbült. A másik csónak is közel volt hozzájuk, és az egyik ruhkképes volt felkapaszkodni rá, mielőtt egyszerre három kihegyezett karó szűrődött volna az oldalába. Ennyire közeli küzdelembe egyetlen másikkal sem keveredtek.

Ám a ruhk népség nagyon is értelmes volt. Ördögien, gonoszul értelmes. Magabiztosan támadtak, űzte őket saját vérszomjuk és a parton maradt emberek kiáltozása egyaránt. Azok a férfiak csak felvigyázók lehettek. A Dick csónakjában lévőknek mégis sikerült hat ruhkfenevaddal végezniök, mindössze kétpercnyi vad mészárlással. A hetedik gyámoltalanul éviekéit a part felé. A másik csónak csaknem ugyanilyen fényes sikert aratott. A megmaradt fenevadak vészesen üvöltöttek, ám egyikük értelmes utasításokat bömbölt feléjük, amelyeknek engedelmeskedtek. Nem vonultak vissza, csak kihúzódtak a lándzsák vagy evezőlapátok hatótávolságából. Ott úszkáltak körbe-körbe, az alkalomra várva.

A reggeli fény minden pillanatban erősödött. A csónakokban lévő emberek most már ugyanolyan veszettül acsarogtak a vadállatokra, amelyektől eddig olyannyira rettegtek. Aruhktorkokból vérfagyasztó üvöltések törtek fel, szemük ott villogott, éppen csak elérhetetlenül. Egyiküknek sikerült belekapaszkodnia egy evezőlapátba. Az emberek felüvöltöttek, és teljes erőből csápoltak, hogy visszanyerjék a csónak egyensúlyát. Lassan megpirkadt, és bár a reggeli nap fénye még csak narancsszínben játszott, mégis világos fény árasztott el mindent. A harmattól csöpögő fák aranyzöld fényben csillogtak, éles szélű árnyékok játszottak a félmeztelen emberek bőrén, miközben indulattól villogó szemmel követték az eddig rettegett szörnyetegeket, hogy lándzsavégre kaphassák őket, és végezhessenek velük.

De tévedtek. A ruhk dögök értelmesek voltak, és tudták, mit csinálnak. Dick döbbenten értette meg. A felvigyázók ugyanis nem lőttek a partról, pedig voltak pisztolyaik, és a távolság sem volt több ötvenlépésnyinél. Valami másra készülődnek tehát...

Dick hirtelen mozdulattal hátrakapta a fejét, és meg is pillantotta a megoldást. A Jólét-sziget déli csücskénél kibukkant egy nagyobb hajó. Kétfedélzetű, evezős gálya volt, amelyet egy part közeli hajózásra szolgáló szkúnerből alakítottak át. Az árbocait eltávolították, a fedélzetét felszaggatták, a védőpalánkjait megkurtították. Most tehát könnyedén siklott a vízen. Tárva-nyitva állt a napfény előtt, kivéve az orrát, a tatját és az evezők fölé görnyedő rabszolgák feje felett húzódó, keskeny deszkajárdát. Most felvigyázók szaladgáltak ezen a járókán, kezükben könyörtelenül suhogott a korbács, a hosszú és idomtalan evezők pedig szinte meghajoltak a rabszolgák gyors rántásai nyomán. Hatvan véresre vert, leláncolt és a félelemtől kétségbeesett ember hajtotta a gályát. Vagy fél tucat tógás alak állt a taton, azonkívül, aki a teljesen modern kormánykereket kezelte. Még továbbiak az orrban sorakoztak, ruhk fenevadak társaságában. Velük szemben talán tucatnyian, négy pisztollyal és egyetlen vadászpuskával, miközben az egyik pisztoly máris üres volt, egy másikban pedig mindössze három golyó maradt. A nagyméretű gálya azonban nem is törekedett közvetlen összecsapásra: egyszerűen lerohanhatta a kisebb csónakokat, és a vízbe boríthatta egész legénységüket.

Nyilvánvalóan ez is volt a szándéka. Amint Dick kikiáltotta felismerését, nagy kavarodás támadt, a parton és a vízben úszó fenevadak részéről egyaránt. Válaszul felhangzott a terjedelmesebb gálya fedélzetén lévő ruhk fenevadak üvöltése. Dick talpra ugrott, elordította magát, mire a két csónak sebesen nekilendült.

Csakhogy így sem volt menekvés. Igaz, bizonyára partot érhettek volna. A manhattani oldalon azonban ott voltak a ruhk dögök és a felvigyázók. A dzsungelharcban nyilvánvalóan a fenevadak diktálták volna a feltételeket. Ha pedig a csónakok a keskeny East River-i parton kötnek ki, a ruhktömegek még könnyebben végezhetnek velük. Ott bizonyára falkák verődnek össze, és igazi vérfarkasok módjára viselkednek.

A nap most már valóban fényesen ragyogott. A két kis, menekülő csónak, nyomában bosszúszomjas, nagyobb üldözőjével, furcsa képet alkotott a csupán őserdőt felmutató partok előterében. Egy tébolyult ösztön hatására Dick Blair e pillanatban mégis kitépett néhány lapot a jegyzettömbjéből, és apróra szaggatott darabjait feldobta a levegőbe.

Ezután kiadta utasításait hajója legénységének. Nyomdokvizükön a másik csónak közelebb húzódott hozzájuk. Erőfeszítésüket csöppet sem mérsékelve törtek előre, végül felzárkóztak egymás mellé, és a két csónak, evezőik hegyét, talán a biztonságérzetét fokozandó szándékkal, csaknem összeérintve haladt tovább. Amikor a nagyobb gálya már csak úgy ötvenméternyire lehetett mögöttük, egyszerre fordultak a távolabb fekvő manhattani part felé. A gálya győzelemittasan nekilendült. Közelebb került hozzájuk. Már csak negyvenméternyire volt. Harmincra. Húszra. Tízre. Mindjárt nekik ütközik...

Dick ekkor elhajította második könnygázbombáját. Kiváló volt a célpont, és nagyszerű a dobás. A gránát a gálya orrának fedélzetére csattant, a gyilkolás örömére sóvárgó emberek legsűrűjébe. A tőle elvárhatóhoz képest szerény pukkanással robbant fel, és fehér gázfelhőt bocsátott ki magából. Dick feldobott papírdarabkáinak most érett be a gyümölcse: segítségükkel ugyanis sikerült pontosan meghatároznia a szellő irányát. A könnygáz felhő csaknem mozdulatlanul terpeszkedett a helyén. A gálya teljesen elmerült benne. A felhő egész hosszában burokba fogta a nagyobb hajót, egyaránt elvakítva a felvigyázókat, rabszolgákat ésruhk fenevadakat. Amikor a gálya előbújt a hihetetlennek tűnő ködgomolyból, evezői vadul, összevissza csapkodtak, felvigyázóinak korbácsai nem suhogtak többé, elveszítette irányát, és tébolyultan imbolygott. Ekkor a két csónak szorosan az oldalához simult, és a rabszolgák elözönlötték az alacsony fedélzetet.

Ami ezután következett, csöppet sem volt kellemes látvány. A kihegyezett karókkal, két lándzsával és súlyos evezőkkel felfegyverzett volt rabszolgák gyilkolva gázoltak végig a gálya egész hosszán. A látásuktól megfosztott ruhk szörnyetegek vakon harcolva hullottak el. A felvigyázók reménytelenül küzdöttek könnyező szemükkel. Az evezősök fölé emelkedő palánkon, ahonnan a leláncolt embereket csépelték, a korbácsos alakok oly magatehetetlenek voltak vakságukban, hogy a csónakokból átugrálók először kinevették őket, s csak utána taszították le a szerencsétleneket a még mindig leláncolt sorstársaik közé. Az evezősök szeméből is bőségesen ömlött a könny, mégis diadalordítással kapták kezük közé és szaggatták darabokra iménti kínzóikat.

Az egész nem tűnt többnek néhány másodpercnél. Viszont valóban nem kellett hozzá több, mint két perc, hogy a Dick által felszabadított, kis csónakokban evickélő két tucat ember száma a kastély urának tulajdonában lévő gálya megszerzése által több mint nyolcvan főre gyarapodjék. Hatvanan közülük még mindig a könnyeiket ontották a gáztól, amely uraikkal együtt őket is elborította. Viszont vigyorogtak, üvöltöztek, és boldogan csörgették láncaikat, mit sem törődve a lehetséges megtorlással.

A csónakok legénységét azonban nem vakította el a gáz. Eloszlott, mielőtt a gálya fedélzetére léptek volna. Néhányuk szeme azért mégis könnybe lábadt az evezősök kamráiból felszivárgó gázfoszlányoktól. Ezért Dick ismét útnak indította a hajót, hogy a csípős felhő utolsó maradványaitól is megszabadítsa.