9.

Valami nagy. sötét, idomtalan dolog kúszott be nehézkesen a Grady-szobor és a postaépület között fekvő területre. Mikor az ívlámpák fénye felfedte, látszott, hogy egyáltalán nem olyasmi, aminek bármi keresnivalója lett volna Atlanta utcáin, Georgiában, a nap vagy éjszaka bármelyik szakában. Egy taxisofőr meglátta, és olyan iramban kanyarodott el, hogy egyik kereke majdnem leszakadt. Egy rendőr is meglátta, és halálsápadtan kapkodott telefonjához, hogy jelentse az esetet. De azon a napon már túl sok furcsa dolog történt ahhoz, hogy kételkedjen a józan eszében, és a Journal is túl sok hasonló hírt közölt ahhoz, hogy ne higgyen a saját szemének.

A lény egy monstrum volt, egy undorító csúszómászó. Harminc méter hosszú, ebből majdnem húsz csak fej és farok, a többi pedig petyhüdt húsú test. Lehetett huszonöt vagy harminc tonna, a feje viszont nem volt sokkal nagyobb egy nagy termetű lóénál. Ezt az apró fejet ostobán lóbálta ide-oda. Láthatóan össze volt zavarodva. Egyet lépett, és óriási lábfeje nyomában víz tört fel egy törött fold alatti vezetékből. Észre sem vette. Bizonytalanul mászott tovább, nyirkos, dohos szagot kilélegezve.

A levegőt rendőr- és tűzoltóautók fülsiketítő szirénázása töltötte be. Feltűnt egy mentő is... és azon nyomban oldalba csapta az óriási farok egyik egyensúlyozó suhintása. A kocsi az oldalára fordult, és valaminek nekiütközve hatalmasat csattant.

A lény panaszos kiáltást hallatott, figyelmen kívül hagyva a kárt, amit farkával okozott. Hangja bégetéshez hasonlított, de ezerszer hangosabb volt. Szüntelenül körbekémlelt, láthatóan csapdában érezte magát a magas épületek által körülövezve; ahhoz viszont túl ostoba volt, hogy a menekülés érdekében visszamenjen az úton, amin jött.

Valaki felkiáltott a távolban, épp amikor a rendőr- és tűzoltóautók odaértek, ahol az első csúszómászó fejét himbálva kémlelt és mászott, menedéket keresve. Két további lény, az elsőnél kisebbek, követte őt nehéz léptekkel. Hasonlóan óriási testük és aránytalanul pici fejük volt. Egyikük bambán belesétált egy tűzoltóautóba. Gép és állat egyszerre bukott fel, s a hüllő ugyanúgy bőgött, mint nagyobb társa.

Ekkor valami bolond lövöldözni kezdett. További bolondok csatlakoztak hozzá. Acélköpenyes golyók záporoztak a hatalmas hüllőtestekbe. A rendőrök géppisztolytűz alá vették a szörnyetegeket. A fegyverek mögött mindenre elszánt férfiak álltak, akik figyelmét nem kerülte el ezeknek az óriáslényeknek a mérhetetlen ostobasága, akik az Inman Park helyén keletkezett hatalmas mocsárból másztak elő.

A golyók égettek és fájtak. A szörnyek bőgtek, és nagyon zavarodottan, nagyon ügyetlenül menekülni próbáltak. A legnagyobbik megkísérelt megmászni egy ötemeletes épületet, és igyekezetében porrá zúzta azt.

Mire az utolsó is elpusztult közülük – pontosabban mire már nem mozgatta óriási végtagjait: a farka ugyanis még sokáig rángatózott, a szíve pedig görcsösen lüktetett, amikor másnap felpakolták egy városi szemeteskocsira –, szóval mire az utolsó is elpusztult, addigra irodaépületek három teljes blokkját döntötték romba Atlanta szívében, megöltek tizenhét embert, és a leghűbb tanúvallomás szerint egyetlen kísérletet sem tettek a támadásra. Teljes mértékben és kizárólag a menekülés gondolata foglalkoztatta őket. A pusztítás, amit végeztek, és a halálesetek, amiket okoztak, mind csupán ügyetlenségük és ostobaságuk eredménye volt.