2.

1935. június 5-e volt, napfelkelte. Cyrus Harding nagy falatokban nyelte reggelijét a pirkadat sápadtszürke fényében. Nem sokkal ezelőtt szörnyű szédülést és émelygést érzett, de csak rövid időre, és most már jobban volt. A zsírban sütés illata betöltötte a konyhát: felesége ebédet készített. Cyrus Harding evett. Hangos szürcsölések közepette tüntette el tányérjáról az ételt. Keze bütykös volt és munkában megviselt, de tekintete öntelt elégedettséget árasztott. Ránézett a falon lógó naptárra, melyet karácsonyi figyelmességként kapott a Bryan Takarmány- és Trágyakereskedő Vállalattól, az ohiói Bryanből.

– A seriff máma kiárusíttya Amost – mondta kényelmesen. – Szerintem ócsón megkapom ászt a északi placcot.

Felesége fáradtan felelt:

– Már egy éve ígéri, hogy eladja neked.

– Bezony – nyugtázta Cyrus Harding, még ön-teltebben. – Még az árat is lejjebb hozta. De senkise fog ráígérni az ajánlatomra. Tuggyák, mennyire akarom, meg ászt is, hogy nem jó velem szomszéccságban élni, ha elcsennek valamit az orrom elől! Tuggyák. Sokkal ócsóbban fogom megkapni, mint ahogy Amos ígérte. Úgy akarta elanni, hogy a nyeresége eggy évig is kitarcson. Feleannyiér fogom megkapni.

Felkelt, és megtörölte a száját. Az ajtóhoz ballagott.

– Remélem, az a napszámos már előrehalatt a boronálásban – mondta lassan. – Megnézem, ászt megyek az árverésre.

A konyhaajtóhoz ment, és kinyitotta. Leesett az álla. Amit az ajtajából normális esetben látni lehetett, az egy nem éppen gondozott baromfiudvar, mögötte pedig lapos, egészen a kerítésig megművelt föld, ígéretes gabonaterméssel, amely a látókört behatárolja.

Most azonban merőben más látvány fogadta. A baromfiudvarral még nem volt semmi baj. De ami mögötte következett, az maga volt az elmebaj. Hatalmas, terjeszkedő páfrányfák szöktek harminc méterre a magasba. Csipkés, réteges ágak formáltak elképesztő sűrűségű tetőt egy hamisítatlan dzsungel fölött, amilyenhez foghatót ember még nem látott ezen a földön. Az Amazonas-vidéki dzsungelek kis parkoknak tűntek volna ennek sűrűsége mellett. Az élő növényzet féktelen kuszasága volt ez, amelyben a növekedés harc, a harc élet, az élet pedig halálos, könyörtelen küzdelem.

Nem lett volna ember, aki egy ilyen dzsungelbe akár csak három méterre is képes behatolni. Bűzös pára áradt belőle, amely részben rothadás, részben dús, buja, burjánzó növényzet, és részben káprázatosán pompás virágok nehéz illatát hordozta. Effajta dzsungelek a paleobotanikusok szerint a karbonkorban léteztek; a mai kőszénréteg alapját alkották.

– Nem lehet... nem lehet igaz – suttogta Cyrus Harding. – Nem lehet... nem lehet igaz!

Felesége nem válaszolt: semmit sem látott ebből. Kimerültén takarítani kezdte az asztalt ura és parancsolója után. ő mindeközben lelépkedett a ház lépcsőin, bámulva, összezavarodva. Elindult a képtelen látomás felé, amely eltakarta a terményeit. A délibáb akkor sem tűnt el, amikor megközelítette. Hat méterre a dzsungeltól megállt, folyamatosan bámulva, folyamatosan hitetlenkedve, és elkezdett játszani a szörnyű gondolattal, hogy bizony megőrült.

Ekkor valami megmozdult a dzsungelben. Egy hosszú, kígyózó nyak volt az, a tövénél több méter vastagságú, de a hordó nagyságú fej mögött alig fél méterre elvékonyodott. A nyak átnyúlt a hat méteren, amely Cyrustól elválasztotta. Szórakozott, hideg szemek kémlelték a férfit. A száj kinyílt. Cyrus Harding felüvöltött.

Felesége felemelte tekintetét. Kinézett a nyitott ajtón, és meglátta a dzsungelt. Látta, ahogy az állkapcsok összezáródnak a férje testén. Látta, ahogy a hatalmas, közömbös szem félig lecsukódik, miközben az a valami bekebelezi a férjét, fulladozik kicsit, végül lenyeli... Látta, amint egy dudor lassan halad a hatalmas nyak vékony részétől a tövéig, ahol a dzsungelbe torkolló giga már több méteres volt. Látta, ahogy a fej visszahúzódik a lombok közé, és eltűnik szem elől.

Cyrus Harding özvegye falfehér volt. Felvette a kalapját, és kiment a bejárati ajtón. Elindult a legközelebbi szomszéd háza felé. Menet közben kitartóan mondogatta:

– Hát megtörtént. Megőrültem. Bolondokházába fognak csukni. De legalább nem kell őt tovább elviselnem. Nem kell őt tovább elviselnem!

1935. június 5. volt, dél. A cellaajtó kinyílt, és egy nagyon ünnepélyes, bajuszos férfi lépett be, különös, szürke egyenruhában. Kedvesen megveregette a fogoly vállát.

– Dr. Holloway vagyok – mondta biztatóan.

– Elmondaná nekem, uram, egész pontosan mi is történt magával? Biztos vagyok benne, hogy helyre lehet hozni.

A fogoly kifakadt:

– Hát... hát... az istenért! – tiltakozott. – Louisville-ből indultam el ma reggel. Valami szédülés jött rám, és... hát... biztos letértem az útról, mert hirtelen azt vettem észre, hogy minden olyan ismeretlen körülöttem. Aztán rám kiáltott egy ember valami szürke egyenruhában, egy perccel később lőni is kezdett, aztán mire észbe kaptam, már le is tartóztattak azért, mert az amerikai zászló van az autómra festve! Könyörgök, utazó ügynök vagyok az Unde Sam Csokoládévállalatnál! Csessze meg, fura dolog, amikor az ember nem tűzheti ki a saját országának zászlaját...

– A saját országában, természetesen – helyeselt az orvos vigasztalóan. – De tisztában kell lennie vele, uram, hogy erre mifelénk nem engedjük meg semmilyen más zászló kitűzését a sajátunkon kívül. Megszegte a törvényeinket, uram.

– A törvényeiket? – A fogoly elképedve bámult.

– Miféle törvényeket? Az Egyesült Államok melyik részén van az megtiltva, hogy az ember kitűzze az amerikai zászlót?

– Semelyiken, uram. – Az orvos elmosolyodott.

– Minden bizonnyal véletlenül lépte át a határt, uram. Őszinte leszek magával: felmerült, hogy maga őrült. Belátom, hogy tévedés volt.

– Határ... Egyesült... – A fogoly levegő után kapkodott. – Hát nem az Egyesült Államokban vagyok? Nem ott? Hát akkor hol a pokolban vagyok?

– Tizenhat kilométerre a déli államszövetség határán belül – felelte az orvos, és felnevetett.

– Szokatlan tévedés, uram, de ártó szándék nélküli. Máris kiengedik. Így is épp elég a feszültség Washington és Richmond között, nem hiányzik, hogy egy újabb határincidenssel zaklassuk a heveskedőket.

– Déli államszövetség? – A fogoly hangja elfulladt. – Nem a... Nem lehet, hogy a déli államok szövetségére gondol...

– Dehogynem, uram. A Déli Államok Szövetsége. Miért?

A fogoly nyelt egyet.

– Hát... megőrültem! – habogta. – Teljesen megőrültem. De hát Gettysburg... és a...

– Gettysburg? Ó, igen! – A doktor elnézően bólogatott. – Nagyon büszkék vagyunk a történelmünkre, uram. Az elszakadásért folytatott háború egyik csatájára gondol, amikor az államszövetség egész sorsa tíz percen múlott... Sokat tűnődtem, mi lett volna akkor, ha Pickett rohamát visszaszorítják... Pickett rohama volt az, ami végül diadalmaskodott, uram. Két nap múlva Anglia elismerte az államszövetség függetlenségét, egy héttel később Franciaország is, na és hála a korlátlan külföldi hitelkeretnek... Győzedelmeskedtünk. De szorult helyzet volt, azt mondhatom, uram!

A fogolynak ismét elakadt a lélegzete. Kibámult az ablakon. A börtönnel szemben, kétségtelen, ott állt a bíróság épülete. A tetején egy zászlórúd. Azon pedig, dicsőségesen lobogva a szélben, a déli államszövetség zászlaja!

1935. június 5-e volt, este. A massachusettsi North Centerville postafőnöke kisétált a fülkéjéből, hogy meghallgassa a beszámolót. A vegyesbolt nagy hasú kályhája kellemes, bár kissé szükségtelen meleget árasztott. A szemtanú kuncogása hangzott fel.

– Igen. A hegyfokon túlról jönnek, kábé harminc-negyvenen, ilyen húsz méter hosszú hajókban, kivont keresztvitorlákkal. A hajóperemeken ilyen kerek tárgyak... mint a pajzsok. És úgy eveztek, mint az őrültek! Mikor meglátták a várost, megálltak, iszonyúan meglepődtek. Odakiáltottak nekünk, de valami idegen tájszólásban, hát az biztos, hogy nem amerikai volt. Ole Peterson majd elejtette a botját, pedig még hal is volt rajta. Próbált velük szót érteni. Nem nagyon értették őt, vagy hát legalábbis úgy tettek. Azt’ megfordultak, és visszaeveztek. Valami színészek, vagy ilyesmi, tréfálni akartak. De nem nagyon sikerült. Talán a gazdag népségből valók, akik ott feljebb laknak a parton. Na! Na! Öle azt mondja, valami fura óskandinávot beszéltek. Aszonták, Leifsholmból vagy honnan vannak, innen kicsit északabbra. Meg hogy nem értették, hogy került ide a városunk. Hogy még soha nem látták! El tudják ezt képzelni? Öle aszondja, vikingek voltak, ja és Winlandnek nevezték el ezt a helyet, meg aszondja... Mi van?

Hirtelen nagy lárma támadt az éjszakában. Kiáltások. Sikolyok. Egy puska tompán dördült. A vegyesboltban henyélők mind kicsődültek a tornácra. A vízparton vagy fél tucat helyen lángok csaptak a magasba. Fényük tíznél is több viking hajót világított meg, evezősökkel, ahogy sebes iramban a part felé tartottak. Négy már partot is ért, és sötét alakok özönlöttek elő. A lángok fénye kardokon, pajzsokon csillant. Egy nő felsikított, amint egy hatalmas, szőke sörényű férfi megragadta. Bronzsisakja és pajzsa felvillant; hahotázott. Egy férfi munkanadrágban ekkor a szőke óriás felé rohant, baltájával fenyegetve.

Az óriás azonnal lekaszálta őt vértől csöpögő kardjával, és felordított. A többiek hozzá siettek, és együtt tódultak tovább, fosztogatni és gyújtogatni. Egy újabb kikötött hajóból eközben további felfegyverzett alakok ugráltak ki a homokra. Újabb házból csaptak fel lángok az ég felé.