3.

Maltby három napig megszállottként dolgozott, miközben Dick Blairt gyakorlatilag az őrület kerülgette. Az egészben az volt a legszörnyűbb, hogy Maltby nem ígérhetett semmit. Nem merészelt egy morzsányit sem letörni abból, amit annak az ősidőkből származó tárgynak az átlátszó részeként érzékelhettek. A vizsgált objektumot érintése nélkül kellett elemeznie, nehogy véletlenül bármi kárt tegyen benne. Megvizsgálta a rajta átszűrődő fényt, és körkörösen polarizáltnak találta. Hat különböző ponton elemezte a tárgy sűrűségét, és összehasonlította a nyeléről leválasztott morzsányi részével. Az egész bizmutbronzból... réz és bizmut ötvözetéből készült. A közönséges bronz cinket vagy ónt tartalmaz. Meggyőződhetett róla, hogy ebben az esetben egyetlen anyagféleségről van szó... mégpedig a bizmut és réz ötvözetéről. Semmiféle más elem nem segítette elő a tárgy pontosabb azonosíthatóságát.

Végül mikroszkóppal történő vizsgálat eredményeképpen kiderült, hogy az átlátszó és átlátszatlan részek hajszálfinom találkozási vonalán mutatkozik valami csekély rendellenesség. Akadt egy pont, ahol a fém egy ezredhüvelyknyi vastagságban köztes állapotot mutatott: nem volt igazán a nyél anyaga és azé a titokzatos felületé sem, amelyen keresztül a szemlélő áttekinthetett a normális téren.

Ez bizonyult a rejtély kulcsának. Maltby egyfolytában huszonnégy órát dolgozott a problémán, és végül szert tett egy hüvelyknyi átméretű átlátszó foltra egy negyedhüvelyknyi vastagságú réz-bizmut ötvözetből készült tárgy közepén. Mindez nem jelentette a crux ansatateljes mását, mivel csak részben reprodukálta. Az a kereszt betekintést nyújtott egy másik világba, onnan vissza a valóságos földre, mintegy hathüvelyknyi tér távolából. A Maltby által előállított kukucskáló viszont csak a másik világ felé működött. De ez is óriási eredménynek számított.

Amikor belenézett, Maltby először csak széttáruló faágakat és valami ismeretlen fényforrásból megvilágított, sűrű levélzetet pillantott meg. Kísérletképpen egy ceruza hegyével megérintette az átlátszó felületet, de nem történt semmi. A kukucskáló nyílásán nem lehetett áthatolni.

Ekkor felhívta Sam Toddot, és ráparancsolt, hogy kerítse elő Dicket és hozza magával. Azután ismét munkához látott.

Amikor berontottak a lakásába, Maltby alig állt a lábán a kimerültségtől. Viszont már egy másik darabka réz-bizmut ötvözet is rendelkezésére állt. Ez teljesen átlátszatlan volt. Viszont akadt rajta egy pont, ahol bele lehetett mélyeszteni egy ceruzát, majd vissza is lehetett húzni belőle, ha nem hagyták elmerülni benne. Mi több, ha a kukucskáló segítségével ezen a ponton keresztül tekintettek át a másik világba, akkor megpillanthatták a zöldellő levélzet tömegében a földi valóságból eltűnt ceruza megfelelő darabját. A mérete csökkent és növekedett, amint ide-oda mozgatták, és ha teljesen átpréselték a lyukon, akkor billegve hullott le arra a másik földre, a kísérteties dzsungel fáinak ágai között.

– Éppen csak elkezdtem valamit – dünnyögte Maltby borúsan. – Olyasmit állítottam elő, ami rézkristályok és bizmut sajátos vegyüléke, valamiféle tébolyultan allotropikus állapotban. Normális esetben a fény elhajlása egy bizonyos elrendeződést feltételez, míg az anyagoké egy másikat. Az egyszerűség kedvéért úgy is fogalmazhatok, hogy ez... ez a másik világ ugyanabban a térben helyezkedik el, mint a Föld, és a fény sajátos elhajlása teszi lehetővé a behatolást, majd a visszatérést is abba a világba és viszont. Eközben olyan szögben kell elhajolnia, amely normális körülmények között felfoghatatlan a számunkra. Mellesleg gyanítom, hogy az anyag is hasonlóképpen viselkedik. Nem egészen világos a dolog, de most túl fáradt vagyok ahhoz, hogy egyértelműen végiggondolhassam.

– És mit sikerült elkészítened számunkra? – kérdezte Dick feszülten.

– Csináltam egy hüvelyknyi átmérőjű kukucskálót, amellyel átnézhettek a másik világba, és egy hasonló méretű nyílást, amelyen keresztül tárgyakat is odajuttathattok. Most már tudom, hogyan állítható elő ilyesmi. Ha képes vagyok ébren maradni, átjárót is készíthetek, amelyen valamelyikőtök bejuthat.

– Akkor láss munkához! – követelte Dick. – Nancy ott van. Mindenképpen meg kell csinálnod!

– Rendben – dörmögte Maltby –, de már olyan régen nem aludtam, hogy nem is emlékszem rá. Fogjátok ezt a kukucskálót, menjetek fel valahová, jó magasra, és nézzetek körül. Amíg az átjárót is elkészítem, legjobb lesz, ha összeszedtek minden lehetséges ismeretet.

– És fegyvereket! – szólt közbe Sam född. – De ezt csak bízzátok rám.

– Mivel taxival kell mennetek – tette hozzá Maltby –, jobb lesz, ha csak a kukucskálót viszitek magatokkal. Amennyiben az anyagátjuttató is veletek van, a mi világunkban az Ötödik sugárúton eljuthattok egy olyan helyre, ahol, mondjuk, átpottyantok egy ottani fára, vagy éppen annak a fának valamelyik ága próbál befurakodni a kocsitokba.

– És mennyi idő szükséges az átjáró elkészítéséhez? – erősködött tovább Dick.

– Talán három óra... esetleg négy.

A három férfi ezzel szétvált. Dick azonnal az Empire State Buildinghez igyekezett, felment a tetejére, és tébolyult módjára a szeméhez illesztett egy kis rézötvözet lapocskát, amelyen keresztül átleselkedett a másik világba.

Először az emberi életnek csak egyetlen jelét látta. Egy nagy, valószínűleg téglából épült villát, körülötte tágas, üde pázsittal. Emberi lényeket azonban nem fedezett fel körülötte. Túlságosan messze volt, odaát, a brooklyni oldalon. Azután a Manhattan ikerszigetén, látszólag ötletszerűen kanyargó szekérutakat, vett észre a sűrű erdőben. A másik világ ragyogó napsütésben fürdött. Minden rendkívül nyugodtnak és békésnek látszott. A feszülten figyelő Dick megállapította, hogy az egyik ösvény körülbelül az éppen alatta húzódó Ötödik sugárútnak felel meg keresztirányban, míg a másik jobbára a Huszonkilencedik utca vonalát követi. Mindkét szemét nyitva tartotta, egyikkel a való világot, másikkal az odaátit figyelte, és megállapíthatta, hogy a terjedelmes villa valamivel a mostani hadikikötőtől délre helyezkedik el.

Egyszer csak valami mozgásra figyelt fel odalent a mélyben. A másik világban egy ló vontatta kocsi ballagott lassan a hatalmas fák törzsei között, azon a helyen, ahol ideát az Altman épülete áll. Két emberi alak ült a bakon. Először meztelennek vélte őket, csak kicsivel később vette észre derekukon az ágyékkötőket. A kocsi mögött egy négylábú teremtmény poroszkált, méretei jóval nagyobbak voltak a legmegtermettebb kutyákénál is. A jármű a következő pillanatban behatolt a lombok alá, és eltűnt a szeme elől.

Tovább fordította tekintetét, a mostani Radio City felé. A nagy magasságból ott is csak végtelen erdőséget látott. Kissé megerőltetve a szemét, most korábban láthatatlan szántóföldeket is észrevett a távolban. Mi több, a szűz őserdő közepén, nagyobb tisztásokon sok-sok holdnyi csillogó üvegfelületre lett figyelmes. Úgy nézett ki, mintha egy kisebb város szükségleteinek kielégítésére elegendő méretű melegházak sorakoznának odalent. És úgy vélte, bár nem lehetett teljesen biztos a dolgában, hogy ekét húzó lovak is mozognak a mezőkön. Két ilyen fogatot is kivehetett, de ha emberek irányították őket, túl messze voltak ahhoz, hogy szabad szemmel láthassa őket.

Határozottan és ünnepélyesen békésnek tűnt a táj. De onnan, a magasból alátekintve mégis minden tagját megreszkettető rémület és harag vett erőt rajta. Az a másik világ a földi világgal párhuzamosan létezik, és az emberek még nem szerezhettek róla tudomást. Ekkor Dicknek eszébe jutott a legvérfagyasztóbb jelentőségű gondolat: azok az odaáti emberek már eonokkal ezelőtt rájöhettek, hogyan közlekedjenek a két világ között. Egyes emberek átköltöztek abba a másik világba, annak a tudásnak birtokában, amelynek segítségével bármikor, tetszésük szerint visszajöhetnek onnan. Az ember pedig minden állat között a legfélelmesebb ragadozó, kedvenc prédája pedig rendszerint a másik ember.

Arra a másik felfedezésre kétségtelenül a történelem homályos hajnalán kerülhetett még sor, amikor az egész civilizáció még csupán Egyiptomra korlátozódott. Minden bizonnyal egy korabeli tudós vagy mágus lépett át elsőként a két világ határán. Talán beszámolt a dologról királyának, mire hálából természetesen lemészárolták, az uralkodó pedig magáévá tette a felfedezés dicsőségét. A másik világ eleinte talán csak afféle menedéknek számított a király számára, lázongó főurai és zabolázatlan népe elől. Egy menekült király, akit önnön zsarnoksága taszított le trónjáról, visszavonulhatott a másik világba, és ott biztonságban érezhette magát minden ellensége felől. Magával vihette nőit és rabszolgáit, építtethetett magának valami palotát, ahol azután tovább dőzsölhetett háborítatlanul. Talán valamelyik uralkodó meg is cselekedte ezt, így keresve menedéket a polgárháború veszedelmei elől. Száműzetésében viszont biztosan bosszún törte a fejét. És mi lett volna nyilvánvalóbb, mint hogy átjárót nyittat volt palotájának hálószobájába, ahol jól őrzött ajtók mögött nyugodtan hortyog trónjának bitorlója?

Ekkor Dicknek eszébe is jutott egy, az idők során csaknem feledésbe merült történelmi eseménymorzsa. Elsőként ő fordított le egy ehhez hasonló esetet is tartalmazó, ősi papiruszt. Akadt egy király, aki eltávozott a túlvilágra, kivárta a kellő időt, azután visszatért, hogy folytassa véres rémuralmát, miután egyetlen éjszaka minden ellenfele csúfos véget ért.

Kétségtelenül ilyen esetről lehetett szó csupán. Az ötödik dinasztia kései uralkodói sokkal kegyetlenebbül gyakorolták hatalmukat, mint előttük addig bárki más. Ellenségeikkel kíméletlen mágia útján számoltak le. Az ellenük szegülőket a legrejtélyesebb csapások érték. Nem akadt olyan kincs, amire rá ne tehették volna a kezüket, sem emberi lény, akit el nem foghattak vagy meg nem ölhettek. Az egész Föld kiszolgáltatott volt önkényüknek, hiszen rendelkezésükre állt a lehető legtökéletesebb menedék: e világ minden kockázat nélküli elhagyása.

Ők lettek hát mindennek urai, a másik világ emberei. Még csatákat sem kellett vívniok holmi zsákmányszerzés miatt, mikor a zsákmány szó szerint az ölükbe hullott. Nem kellett városokat elfoglalniok rabszolgaszerzés végett, hiszen minden kockázat nélkül rabolhattak maguknak rabszolgákat bárhonnan, ahol emberek éltek.

Dick persze csak találgathatott egy ilyen, tökéletesen élősködő társadalom további fejlődését illetően. A kincsek összerablása biztosan rövidesen elveszítette minden értelmét. Az arany nem érhetett többet számukra egy maréknyi sárnál, ha könnyen hozzájuthattak. A drágakövek sem lehettek értékesebbek a szemükben ugyanannyi üvegdarabkánál. Viszont a finom szövetek, puha szőnyegek, különleges italok, ritka csemegék, erős férfiak rabszolgának és csinos lányok éjszakai játékszereknek, pompás paripák és hasonlók továbbra is értékesek maradtak. Az élősködő másik világon persze nem alakultak ki uralkodó nemzetek. Semmi értelme nem lett volna egymást kifosztaniok, amikor az egész Föld szabad prédájuk volt, így hát azon sem kellett törni a fejüket, hogyan védekezzenek egymással szemben. Társadalmuknak fő jellemzője az anarchia lehetett. Az idők múlásával azért természetesen építettek maguknak palotákat. Közben a földi városok rabszolgák és fényűző javak kimeríthetetlen forrását nyújtották nekik. Valamely palota ura azonban nem tartozott engedelmességgel egyetlen másiknak sem. De mégis, hogyan biztosíthatták vajon fegyvereseik hűségét? Hiszen a rabszolgák fékentartásához ilyenekre biztosan szükségük volt.

Ezen a ponton Dick képzelőereje felmondta a szolgálatot, de még az ilyen hevenyészett elképzelések hatására is szinte félőrülten érkezett vissza Maltby lakására.

Sam Todd is megérkezett. Hozott magával fegyvereket. Hozzálátott, hogy megossza őket Dickkel, de az utóbbi közbevágott:

– Semmi osztozkodás, Sam. Egyedül megyek oda az átjárón, mihelyst Maltbynak sikerült elkészítenie. Neked itt kell maradnod. Szükségem lehet rád előre nem látható nehézségek miatt. Kell idefönt egy állandó megfigyelő, aki a már meglévő kukucskálón át minden lépésemet nyomon követi, és szükség esetén a segítségemre siet. Ha mindketten átmegyünk, ki tájékoztathatja az egészről a hatóságokat, hogy megszerezze a kellő segítséget?

Sam csúfondárosan felnevetett.

– Még hogy tájékoztassuk a hatóságokat! – jegyezte meg gúnyosan. – Ugyan meddig hallgatnának, mielőtt bezárnak egy párnázott cellába? Idővel persze minden sikerülhet, de hetek kellenének, míg meggyőzöm őket, hogy nem vagyok őrült, a kukucskáló meg nem valami olcsó trükk, akkor azután magasabb hatóságokhoz továbbítanák az ügyet, azokat is meg kellene győznöm, majd nyilván arra a következtetésre jutnának, hogy a demokráciának megfelelő megoldás az lesz, ha valami megfigyelőt, követet küldenek oda. Először visszahozzuk Nancyt, csak azután beszélünk bárkivel a dologról.

– Akkor is itt maradsz, hogy szükség esetén a segítségemre lehess! – csattant fel Dick. – Tisztában vagy vele, hogy ezt sokkal jobban megteheted, mint Maltby. Ráadásul több okod is van rá, és több pénzed, ha kell. Egyszóval itt kell maradnod! No, figyelj csak!

Ezzel kiteregette az egyes helyszíneket azonosító fel jegyzéseit. A Hetvenedik utca környékén, Manhattanben szántóföldek vannak. A palota a brooklyni parton áll, a hadikikötőtől délre. Ezek itt hatalmas melegházaknak látszanak az East Side hatvanas utcáinak környékén. Az Empire State Building mellett egy szekérút vezet, és átvág az Altman épületén.

Sam elfogadta az ultimátumot. Amit Dick mondott, elég meggyőzően hangzott, de hasonlóképpen az ő véleménye is. Teljes őrültség lenne, ha a hatóságok gyors intézkedésére várnának. Egy percig sem halogathatják tovább a dolgot. Magányos kalandorokként kell cselekedniük, ha segíteni akarnak a lányon. Másrészt egész biztosan akad ott még seregnyi, szintén segítségre szoruló ember. A siker érdekében azonban haladéktalanul cselekedniük kell!

Ebben a pillanatban Maltby lépett be egy gondosan összecsavart, vékony rézlemezzel.

– Tessék, itt van – mondta kimerülten. – Ez csak egy átjáró. Benézni nem tudok rajta, csak átbújni.

– Majd ott megyek át, ahol Nancy eltűnt – mormolta Dick sötéten. – Fogjunk egy taxit, és te, Sam, mutasd meg a pontos helyet.

– Rendben, de azt is meg kell beszélnünk, hogyan tartsuk a kapcsolatot...

– Majd a taxiban! – mordult fel Dick. – No, gyerünk!

Maltby szólalt meg monoton hangon, akár egy alvajáró:

– Ezt a holmit útközben oldalra kell majd tartanunk.

– Helyes! Majd én viszem. No, jössz!

Sam Todd belegyömöszölte fegyverzetét egy táskába és egy puskatokba. Lesiettek. Az utca megszokott hétköznapi képét mutatta. Dick vitte az összecsavart lemezt. Beszálltak a kocsiba, és megindultak a belváros felé.

Mindez a harmadik napon történt, azután, hogy Nancy Holt elmerült egy higanytócsának látszó valamiben. Dick Blair sejtette, hogy... amennyiben a következtetései helyesek... az elrabolt embereket rabszolgának szánják. Nancy tehát már harmadik napja rabszolgasorban sínylődik. Sam mondott neki valamit, válaszul bólintott rá, de aligha értette a szavak jelentését.

A Harmincadik utcánál Sam kinyitotta a táskát, és a benne lévő tárgyakat egyenként átnyújtotta Dicknek. Két automata pisztolyt a megfelelő tölténytárakkal, egy gázpisztolyt, egy lefűrészelt csövű vadászpuskát a töltényekkel, két kisebb tárgyat, amelyek könnygázgránátoknak bizonyultak... pár szelet csokoládét, egy kulacsot.

– Itt vagyunk – fordult oda Sam a taxisofőrhöz. – Álljon be ide, a sarokra!

Tökéletesen normális, New York-i belvárosi utcán jártak. Aszfaltozott úttest, kőszegély, járda, utcai lámpa. A közelben egy tűzoltócsap. Az ég felé törő, magas épület földszintjét egy borbélyüzlet és egy kisebb papírbolt foglalta el.

A taxi megállt. A vezető hátrafordult.

– Nem szállunk ki – mormolta Sam csöndesen. – Nézze csak, nem koccant előttünk az a kocsi? – mutatott előre.

A taxisofőr odafordult. Sam kiterítette a rézlemezt.

– Ne feledd, hogyan hagyhatsz számomra üzenetet! – suttogta rekedten.

Dick Blair megtapogatta a fegyvereket és lőszereket rejtő zsebeit. Felmarkolta a lefűrészelt csövű vadászpuskát. Egyetlen szó nélkül rálépett a kétszer háromlábnyi méretű réz-bizmut ötvözetből készült lapra. A lába lefelé áthatolt rajta.

Maltby aludt. Arcának vonásait elmélyítette a kimerültség. Nem is látta, mi történik mellette.

Dick Blair eltűnt egy higanytócsában.