10.

Az elöl járó lovak tehetetlen botladozásba kezdtek. Egész a bokaszőrzetükig belesüllyedtek valamibe, ami puha volt és nedves. Bertha Ketterling rémülten kiáltott fel, amikor lova elvesztette egyensúlyát.

Blake metsző hangon szólt a sötétben:

– Olyan, mintha felszántott föld lenne. Jobb, ha előveszi megint a lámpát, tanár úr.

Az ég mögöttük vörös fényben ragyogott. Az erdőtűz még mindig a nyomukban volt. Több kilométer hosszan szikrákat, lángokat és vakító vörös fényt lövellt a magasba, amely megvilágította a keletkezett füstfelhőket.

A zseblámpát a talaj felé irányították: valóban fel volt szántva a föld. Emberkéz puhította meg. Minott felkapcsolva hagyta a lámpát, miközben megkönnyebbült sóhajok érkeztek innen-onnan.

Azután gúnyosan így szólt:

– Tudjátok, milyen termés ez? Ez itt lencse. Termesztenek lencsét Virginiában? Talán! Mindjárt kiderül, miféle emberek lehetnek ezek.

Úgy fordította a lovát, hogy a barázdák mentén haladjon.

Tom Hunter szólalt meg gyászos hangon:

– Ha ez itt felszántott föld, akkor a barázda igencsak sekély. Még egy egylovas eke is sokkal több földet forgatna ki.

A távolban halvány fény derengett. Mindenki egyszerre vette észre. Ösztönszerűen a lovak is arra fordították fejüket.

– óvatosnak kell lennünk – suttogta Blake.

– Talán ezek is kínaiak.

A fény körülbelül másfél kilométerre lehetett. Körültekintően haladtak a felszántott talajon.

Ekkor Lucy Blair lovának patái hirtelen kövön koppantak. A koppanások zaja feltűnően hangos volt. Az őt követő lovak is hatalmas hangzavart csaptak. Minott ismét megvilágította a talajt: megmunkált kő. Csiszolt kő. Egy körülbelül két méter széles, metszettkő-blokkokból álló úttest. Az egyik ló hirtelen összerázkódott és felhorkant. Izgatottan ágaskodott, hátrahőkölve valami elől, ami az útjában állt. Minott zseblámpájának fénye végigpásztázta környezetüket.

– Az egyetlen nemzetség – mondta szárazon –, amely valaha is ilyen utakat épített, az a római volt. Hadi útjaik voltak ilyenek. De legjobb tudomásunk szerint nem fedezték fel Amerikát.

A fénysugár valami sötét tárgy mellett suhant el, majd visszatérve megállapodott rajta. Az egyik lány elfojtott sikolyt hallatott. A fénysugár halott férfiakat világított meg. Az egyiknek jól látszott pajzsa, kardja és sisakja, amiket ókori római katonákról készült képekről ismerünk. Halott volt. A fél feje hiányzott. Rajta egy furcsa szürke egyenruhát viselő férfi feküdt. Vele kardcsapás végzett.

A fénysugár tovább keresett. Még több testet talált. Római páncélzatot viselő testeket. És négy öt férfit olyan egyenruhában, mely a megdöbbenésig hasonlított arra, amit a déli államszövetség hadseregének katonái viselhettek – ha feltételezhető, hogy a déli államszövetség hadserege létezett.

– Itt harcok folytak – szólt Blake higgadtan.

– Gondolom, páran az államszövetségből, vagyis hát arról az időösvényről, elindultak felkutatni bizonyos furcsa történéseknek az okát. És ezek a rómaiak itt, már ha rómaiak, rájuk támadtak.

Valami feléjük csoszogott a sötétségben. Minott azonnal felé fordította zseblámpáját. Igen, emberi lény volt, de nagyrészt meztelen, láncok lógtak róla, és borzasztóan összeverték. Testét korábbi verésekből származó óriási sebek borították. Csont és bőr volt. A teljes kétségbeesés érzéketlen durvasága sütött róla. Szenvedései olyannyira elállatiasították, hogy már épp csak ember volt, és annál semmivel sem több.

A lámpa fényében elhunyorította szemét, de értelme túl tompa volt ahhoz, hogy megijedjen.

Aztán Minott megszólalt, és szavaira az alak a földre borult. A professzor nyers hangon beszélt, félig elfeledett latin nyelven, és az előtte csúszómászó test is motyogni kezdett. Parasztosan bírta a latint, és sebzett ajkai még inkább eltorzították szavait.

– Rabszolga – mondta Minott hidegen. – Furcsa emberek, államszövetségbeliek, gondolom, érkeztek ma északról. Harcba szálltak ennek a birtoknak az őreivel, és párat meg is öltek közülük. Ez a szolga tagadja ugyan, de szerintem épp északra tartott, hogy hozzájuk meneküljön. Ha belegondoltok, valószínűleg nem mi vagyunk az egyedüli felderítők, akik a saját időösvényükön kívül találják magukat, ilyen vagy olyan elmozdulás következtében.

A szolgára mordult, majd továbblovagolt, egyre a távoli fény felé tartva.

– Mit... mit akar tenni? – kérdezte Maida alig hallhatóan.

– Meglátogatni azt a villát ott, és feltenni néhány kérdést. Ha államszövetségbeliek birtokában van, akkor meleg fogadtatásban lesz részünk. Ha másokéban, hát, akkor is elérjük majd, hogy fogadjanak. Egy időtörésvonal mellé szándékozom letáborozni, és átlépni rajta akkor, amikor majd valamelyik idő-elmozdulás során skandináv település tűnik a szemünk elé. Következésképp arról szeretnék pontos híreket, hogy láttak-e valahol ilyeneket... már ha keringenek egyáltalán ilyen hírek.

Maida Haynes szorosan Blake mellé zárkózott. A fiú megnyugtatóan szorította meg a karját, miközben lovaik előrecammogtak a puha talajon. A mögöttük tomboló tűz fénye még ragyogóbbá vált. A gyantatartalmú, tűlevelű fákról időről időre lángok lobbantak, és ezek futó, vörös árnyakat vetettek a lovasokra. De a fény fokozatosan állandóbbá és erősebbé vált. Egy zegzugos, stukkókkal díszített ház fehér falai váltak ekkor láthatóvá; melléképületek, istállók, óriási épületrendszer volt, mely leginkább laktanyára hasonlított.

Farmnak tűnt, birtoknak, római villának, a vadon legszélére áttelepítve. Olyan volt – emlékezett Blake halványan –, mint az a kép, amit egyszer látott egy Angliában lévő római villáról. Felújították, hogy úgy nézzen ki, mint azokban az időkben, mielőtt még Róma kivonta csapatait Nagy-Britanniából, sötétségben és civilizálatlanságban hagyva a szigetet maga mögött. Kis kupacokban lucerna volt körülöttük, ezen át törtek utat a lovak. Blake gyanakvóan ráncolta meg az orrát, aztán a levegőbe szimatolt.

Maida közelebb húzódott hozzá. Ajkai szavakat formáltak. Lucy Blair Minotthoz húzódott közelebb, fel-felpillantva rá. Harris Bertha Ketterling mellett lovagolt, és Bertha úgy ült a lován, mint akit feltört a nyereg. Tom Hunter Janet Thompsont magára hagyva Minotthoz közel lovagolt, talán a védelem miatt.

– Jerry – kérdezte Maida –, mire... mire gondolsz?

– Nem tetszik ez nekem – ismerte be Blake halkan. – De muszáj továbbmennünk. Furcsa szagot érzek. Azt hiszem...

Ekkor a semmiből hirtelen emberalakok ugrottak elő, és megtámadták a lovakat. Vadak voltak, meztelenek; izzadt, bűzös, szinte tébolyodott emberek; néhányukon láncok csörögtek. A távolból egy hang üvöltött parancsokat feléjük, és korbács csattant fenyegetően.

A harc végéig csak két lövés dördült. Mindkettőt Blake adta le, majd megpördült maga körül. Aztán egy ló elszabadult, Bertha Ketterling keservesen bömbölt, Tom Hunter hisztérikusan dadogott, Harris pedig a szokásos mentegetőző magatartásának leghalványabb jele nélkül káromkodott.

Minottot a többiekkel együtt egy halom bűzös test temette maga alá, de ő parancsoló hangon dörrent foglyulejtőire. Azok elhúzódtak tőle, ösztönösen meghunyászkodva. Aztán hirtelen fáklyák tűntek elő, és a fényükben rabszolgák látszottak: rabszolgák, a mocsok és nyomor minden elképzelhető fokán; mindenféle fajú rabszolgák, egyesítve abban a kétségbeesett megalázkodásban, melyet a fáklyahordók között álló uruk felé tanúsítottak.

Alacsony, kövér férfi volt, szoknyaszerű tógában, amit szorosan teste köré szorított, miközben emberei a foglyokra összpontosították a fényt. A fáklyák megvilágították Minottékat, de ugyanakkor a rabszolgákat és a villa tulajdonosának puffadt, élveteg és leküzdhetetlenül kegyetlen arcvonásait is. Testtartása és szokatlanul rossz latinsággal kiosztott parancsai alapján úgy tűnt, a foglyokat is saját tulajdonának tekinti.