3.

 

 

Kanyargott és kígyózott a keskeny út, amelyen Hackett hajtott. Egyszer csak lebukott, és átbújt egy vasúti kereszteződés alatt. A rövid alagút mennyezete és falai egy pillanatra fölerősítették a motorberregést.

Azután megszólalt Hackett:

– Nem ajándékot adott neked. Nem hálából tette, amiért kihúztuk a roncsból, és bevittük egy kórházba.

Lucy megnyalta a száját.

– Nem...

– Nem akarta, hogy az a tárgy felbukkanjon a röntgenfelvételen – folytatta Hackett. – És nem akarta, hogy visszaadd, amikor a grek elvitte a helikopterrel. Ez eléggé világos volt, nem?

– I-igen – bólintott habozva Lucy. – Ez világos volt.

– Tudta, hogy a grekek látni fogják a röntgenfelvételt – jegyezte meg Hackett. – Tudta, hogy ott fogják tartani a hajón, így hát úgy látszik, nem akarta, hogy a grekek tudjanak arról a holmiról, amit neked adott. Meg akart szabadulni tőle.

Lucy bólintott. Neki is ezek voltak az érvei, és ő is ugyanerre a következtetésre jutott, de még mindig kényelmetlenül érezte magát azért, amit tett. Hackett folytatta.

– Én egyébként az aldariaiak pártján állok. Kedves pofák. A grekek nem azok. Nyilvánvalóan nagylelkűek – a hangja itt megtelt gúnnyal –, de túlságosan fensőségesek. És hátborzongatóak. Így hát azt javaslom neked, hogy tedd azt, amit az aldariai elvárt tőled. Maradj csöndben. Ne csinálj semmit. Lehet, hogy ez értelmetlenség, de jobban fogod magad érezni, ha így teszel.

Lucy megkönnyebbülten válaszolt:

– Valahogy így szándékoztam cselekedni, de boldog vagyok, hogy neked is ez a véleményed.

– Köztük maradjon – mondta Hackett –, megvan rá az okom.

– Mi? És nem akarod megnézni a tárgyat?

– Most nem – felelte Hackett. – Azt hiszem, jobb, ha továbbmegyünk. És azt kívánom, bárcsak ne adtam volna meg a nevünket annak a rendőrnek!

Robogtak tovább. Napfény ragyogott, kis gomolyfelhők szigetei fehérlettek az ég kék óceánjában. Hackett kimondottan barátságtalan érzelmeket táplált a grekek iránt, amióta csak megérkeztek. A civilizáció, amely ezt a járművet létrehozta, olyannyira fejlettebb volt nálunk, hogy hozzájuk képest mi, emberek, barbár vadak voltunk. Tisztjeik fensőségesen udvariasak voltak, amit néhány ember szívélyességének tekintett, de csak unalom volt mögötte.

A grekek ügyet sem vetettek az emberek teljesítményeire. Nem érdekelték őket az emberi lények. Közömbösen adtak át olyan értesüléseket, amelyek a Földet Paradicsommá változtatták, ha megértették és alkalmazták őket. De nem látszott rajtuk, hogy örömüket lelnék saját jóindulatukban. Úgy viselkedtek, mint azok az emberek, akik minden öröm nélkül adnak cukorkát, játékot a gyerekeknek, de fütyülnek rájuk. És ebben nem stimmelt valami. Hiányzott belőlük a lélek.

És mi, akik mindezt láttuk, nem értettük meg, miről van szó!

Hackett megpróbálta behozni az elvesztett időt. Nem igyekezett vissza még a másodrendű főútra sem. Túlságosan zsúfolt volt. Úttalan utakon haladt, kisvárosokon és falvakon keresztül, de egyre közelebb került ahhoz a helyhez, ahonnan a grek hajó nemsokára fölemelkedik és elszáll.

Különös módon ezeken a mellékutakon gyorsabban haladt, mint a legtöbb autós. Naplementére érkezett meg a grek hajó kikötőjéhez, de órákkal előzött meg jó néhány kíváncsiskodót, akik a zsúfolt főutakat választották. Elég korán futott be ahhoz, hogy éjszakára le tudjon foglalni Lucynek egy ágyat. Csak egyet tudott bérelni, ő alhatott a kocsiban is, nem zavarta a dolog.

A búcsúztatás színhelye több mérföldnyi területet foglalt le. Hatalmas parkolókat alakítottak ki, amelyek részben meg is teltek. Több hektáron gigantikus lelátókat építettek. A zászlódíszes terem elég nagy volt ahhoz, hogy megtartsák benne a búcsúbált.

Természetesen mint minden ilyen helyszínen és rendezvényen, itt is egymást érték a kisebb vállalkozók, a gyors haszon reményében. Hackett és Lucy megéhezett, de hamarosan találtak ennivalót. Éttermek ugyan nem voltak – az esemény legföljebb huszonnégy óráig tart –, viszont a pocsék hamburgerért és az ihatatlan löttyért kifizettek annyit, mintha egy hatfogásos vacsorát ettek volna végig valamelyik drága étteremben. Abban a barakkban pedig, ahol Lucynek helyet foglalt, Hackett lepengette egy nagyvárosi divatos szálloda elnöki lakosztályának az árát.

Bekukkantottak a hatalmas, vászontetejű terembe, ahol a búcsúbált fogják tartani. Bőségesen teleaggatták olcsó, színes drapériával, amelynek laza szövésén áttetszett a festetlen deszkafal. A padlót sebtében fektették le. Érezni lehetett a fűrészpor illatát. A magasba tévéképernyőket szereltek, amelyek itt fogják csokorba kötni a világszerte zajló bulikat.

– Mondják – jegyezte meg szárazon Hackett –, hogy tízezer pár fog itt táncolni ma este. Természetesen a grekek tiszteletére. Rendkívül népszerű esemény. Biztos vagyok benne, hogy el fognak ájulni a csodálattól!

Lucy bólintott. Kimentek, át egy kapun, és beléptek egy hatalmas, nyitott, most még csendes tribünre. Noha a lelátókat rendkívüli takarékossággal építették föl, már önmagukban is rendkívüli látványt nyújtottak. Teljesen körülvették a négyszáz méter hosszú grek űrhajót.

Hackett és Lucy megpillantotta a járművet.

Minden képzeletet felülmúlt. Egy része eltűnt a számára ásott kráterben, mégis nagyobb volt, mint bármely tárgy, amelyet emberkéz készített a Földön. Öt háztömbnyi hosszúságban nyúlt el, és noha a kráter legalább harminc méter mély volt, az űrhajó holdfényben csillogó felső része elérte egy ötvenemeletes ház magasságát. Lehengerlő volt. Pusztán méretei miatt rémisztő. Az elejénél emberek dolgoztak egy emelvényen, mikrofonokat és kamerákat szereltek föl, hogy közvetíthessék a távozást. Kisebbnek látszottak egy hangyánál. A vakító reflektorok, amelyek mellett dolgoztak, tűhegynyi sziporkává töpörödtek a fekete árnyékban, amelyet a hajó vetett a holdfényben.

– Nem hiszem – jegyezte meg Hackett közönyösen –, hogy bármi, ami ilyen nagy, az jóindulatú lehet, A legjobb esetben is csak egykedvű.

Céltudatosan haladt végig a tribün egyik folyosóján. Lucy kissé szorongva követte. A grekek nem sokkal voltak magasabbak az embereknél. Az aldariaiak még egy átlagember magasságát sem érték el. Lucy megrémült a gondolattól, hogy ilyen viszonylag apró lények irányítsanak ekkora valamit. Nem tudta elképzelni róluk, hogy ekkora hajót fölépítsenek.

És még valami. A grekek azt terjesztették, hogy legfeljebb hat-hét – mondjuk maximum tucatnyi – grek tiszt és oktató tartózkodik a fedélzeten. Határozottan állították, hogy az aldariai osztály legföljebb negyven-ötven főt számlál. Hogy lehet ennek a gigászi hajónak ilyen csekély számú személyzete? De hiába próbálták kitalálni, mi lehet a hajó többi részében.

Persze emberek is jártak a fedélzeten, de egyik sem jutott tovább néhány folyosónál meg két-három fülkénél a hajó végében. Ennél többet senki sem látott a jármű belsejéből. Célozgatásaikat, hogy többe is szeretnének bejutni, a grekek elengedték a fülük mellett. Olyan bőkezűen tékozolták a hasznos értesüléseket, hogy senki sem akarta megbántani őket szemtelen kíváncsiskodással.

Ahogy végigmentek a sorok között, Hackett ismét a ragyogó fémszörnyre pillantott, amely meg se mozdult, amióta ideérkezett. Fegyverzetnek semmi nyoma. Megmaradt titoknak. Sem a grekek – mármint azon ritka alkalmakkor, amikor egy-kettő előbukkant –, sem az aldariaiak nem adtak róla semmiféle információt. A grekek kifejtették, hogy hajójuk meghajtását csak olyan mérnökök foghatják fel és alkalmazhatják, akik tökéletesen elsajátították a tudományos alapelveket, amelyeket most igyekeznek megtanítani gondosan összeválogatott tanítványaiknak. De Hackettet alkalmatlannak ítélték erre az oktatásra.

– Bejelentették -– mondta egykedvűen a fizikus –, hogy aldariai legénységük néhány önkéntese itt marad a Földön, és segít nekünk megindulni a civilizáció útján. Figyelemre méltó önzetlenség!

A grekek azt mondják, hogy vagy tíz évig nem szándékoznak a Tejútnak ebbe a részébe jönni, mivel nem éri meg nekik egyetlen civilizálatlan világgal kereskedni. De majd egy másik iskolahajót utasítanak, hogy álljon meg itt, és végül vegye föl a lent maradt aldariai önkénteseket. Lucy érdeklődbe nézett rá.

– Ezt nem is tudtam.

– A holnapi lapokban benne lesz – válaszolta a férfi gúnyosan. – Némelyek attól tartottak, túlságosan ostobák vagyunk ahhoz, semhogy elboldogulnánk az eddig adagolt információkkal. Közülünk, bennszülöttek közül még senkinek sem sikerült maradéktalanul elsajátítania az energiasugárzás elméletét. Ha meg akarjuk haladni azt a primitív szintet, amellyel itt hagynak bennünket, akkor további utasításokra van szükségünk. Számos kormány kérte őket erre. Így néhány aldariai itt marad.

Megint elfordult, ez alkalommal le a lépcsőkön, a központi térre, ahol a grek űrhajó állt mozdulatlanul. Lucy követte.

Hirtelen megszólalt:

– Megyünk valahova, Jim?

A férfi bólintott és továbbment. Jobbra kanyarodott, és jelzéseket pillantott meg, miszerint ez az ilyen és ilyen szektor olyan és olyan alszektorának ennyi és ennyiedik sora. Szélesre tárt kapuhoz értek. Egy lépcsősorra nyílt, amely levezetett a deszkából készült ülések alá. Hackett óvatosságból megfogta Lucy kezét, és úgy mentek lejjebb és lejjebb és még lejjebb. Fejük fölött, a padsorok között láthatták a sűrűn csillagos ég csíkjait. Oszlopok és bilincsek sokasága támogatta a lelátót, hogy másnap elbírhassa a tömeg súlyát.

A földön apró, ideiglenes barakkokat építettek kátránypapírból. Fények csillantak az ablakokban. Leértek a lépcsősor aljába, ahol négy-öt, durván összetákolt, földszintes barakk sorakozott.

– Vészhelyzetre – magyarázta Hackett. – Elsősegélynyújtás. Buldózergarázs. Mi amoda megyünk – a legkisebbhez. Nálad van az a holmi, amit az aldariai adott?

– Természetesen – felelte Lucy bizonytalanul.

– Javaslom, hogy mutasd meg azoknak az embereknek, akiknek bemutatlak – mondta Hackett. – De ezt te döntöd el. Ha aztán se akaródzik említened, miután megismerted őket, akkor tégy úgy. Ha nem, akkor nem.

Tovahaladtak, elhagyták az első ideiglenes épületet. Odabent valaki telefonált. A második épület hosszú és magas volt. Óriási ajtajai voltak, hogy a földmunkagépek behajthassanak. A következő elsősegélyhely volt. A kivilágított ablakokon be lehetett látni a kórházi ágyakra. Az utolsó építményben tévé szólt. Hackett kopogtatás nélkül benyitott, és betessékelte Lucyt.

Három csupasz villanykörte szórt ragyogó fényt a helyiségben tartózkodó négy emberre. Hárman olyan korúak voltak, mint Hackett. A negyediknek aranykeretes szemüvege volt, és hirtelenszőke, meglepően tüskés haja. Két fiatalabb férfi kártyázott. A harmadik tarkója mögé tett kézzel dőlt hátra egy székben, és füstkarikákat eregetett a mennyezet felé. A három fiatalabb olyan volt, mintha friss diplomások vagy legalábbis utolsó egyetemisták lennének. Úgy tűnt, hogy a hirtelenszőke férfi kritikus érdeklődéssel hallgatja a tévéből áradó sajátságos, feltehetőleg zenei hangokat. Fölnézett, bólintott és fölállt. Hackett sorba bemutatta őket.

– Ez itt a Rogers Egyetemnek a grek hajó távozásához delegált, szigorúan nem hivatalos régészeti expedíciója – magyarázta Lucynek. – Azért vannak itt, mert ők voltak az egyetlen társaság, amelynek tagjai azután is úgy gondolták, hogy érdemes rám hallgatni, miután a grekek kirúgtak, mint egy csokigyereket.

A tüskés hajú férfi Clark néven mutatkozott be. Elvigyorodott.

– Az ásókat amúgy sem tartják normálisnak – mondta nyájasan. – így hát rokonszenveztünk Jimmel. Tudja, ő is a Rogersen végzett. Nagy az esélyünk, hogy találunk valami érdekes anyagot itt.

Erre senki sem gondolt Jimen kívül.

A fiatalabb férfi, aki dohányzott, tárgyilagosan hozzátette: – Rendkívül sokat ígérő ötlet. Ha beválik, akkor régészből szemételemzővé lépünk elő. Új szakma, kiváló karrier!

– Nem egészen értem – válaszolta Lucy zavartan.

– Magyarázzátok el neki – javasolta Hackett.

– Elemezni fogjuk a grekek hulladékát – mondta vidáman Clark. – Ez Jim ötlete. Amikor a hadsereg kivájt egy krátert, hogy a hajó leszállhasson, természetesen elástak alatta néhány atombombát – jó-ha-van-a-háznál alapon, ahogy mondani szokták.

Ugyancsak elástak néhány mikrofont, hogy észrevegyék, ha a grekek megtalálnák és kikotornák a bombákat. Nem tették. Az Atom Antik éppen most tépik a hajukat: föld alatti mikrofonjaik jelezték, hogy a grekek ugyan nem törődtek a bombákkal, de máshol fúrtak egy lyukat. Időről időre valamilyen anyagot töltenek bele. Nyilvánvalóan szemetet. Ezért vagyunk itt, hogy ezt vizsgáljuk meg a távozásuk után.

– Megvan hozzá a tapasztalatunk – tette hozzá egy másik fiatalember. – Rengeteget mesélhetnénk az ezeréves szemétgödrökről. Azt nem tudom megmondani, mit kezdünk a frissebb anyagokkal.

– Egy régész – folytatta barátságosan a harmadik ifjú – fölfedezte és bebizonyította, hogy a római légionáriusok sarujának átlagmérete csaknem pontosan megegyezett a modern, tízes méretű gyermekcipőével.. Látja? Csodákra vagyunk képesek!

A tévé megszakította zenei műsorát. A „Különkiadás" szó jelent meg a képernyőn, és megszólalt egy zengő hang:

– A grek hajó parancsnokának kérésére hangzik el ez a különleges tudósítás. Ma korán reggel a grek hajó személyzetének egyik aldariai tagja súlyosan megsebesült egy autóbalesetben, miközben a hajó felé tartott. Sérülései halálát okozhatták volna, azonban Mr. James Hackett és dr. Lucy Thale, miután egy földi kórházba siettek vele, fölvették a kapcsolatot a grek hajóval, és ily módon megmentették az aldariai életét. A grek parancsnok szeretné kifejezni háláját a két embernek. Kérjük őket, jelentkezzenek. Minden emberi hatóság felhatalmazást kapott, hogy azonnal hozzák őket a grek hajóhoz, ahol átvehetik a grekek hálájának kézzelfogható bizonyítékát.

Eltűnt a „Különkiadás" felirat. Egy pillanatnyi szünet után újra kezdődött a zene.

Hackett sötéten bámult Lucyre. A lány sápadt volt.

– Nem! Ki van zárva! – mondta a férfi.

A lány megrázta a fejét.

– Én inkább nem. Közel voltam ahhoz a grekhez a kórházban. Én – a hideg rázott tőle! Egyikhez sem akarok közel menni többé!

– Nem is hagynálak mondta színtelenül Hackett.

– Egyikünk se megy sehova – mondta Lucy feldúltan. – El van boronálva. De gondolod, hogy megtalálnak?

A tüskehajú ravaszul pislantott egyikükről a másikra.

– Nem akarjuk, hogy megtaláljanak – mondta hidegen Hackett. – Lucy elmondja, miért, ha akarja.

A lány óvatosan, tétovázva elmesélte az aldariai balesetét, próbálkozását, hogy mondjon neki valamit, kétségbeesetten megformált szavait, holott úgy tudják, hogy minden aldariai születésétől fogva süket. Ha faja sohasem ismerte a hangokat, akkor hogyan tanulhatnának meg beszélni. De...

Megállt, és Hackettre nézett, aki nem segített hogy fejezze-e be itt, vagy folytassa. Döntött. Egy pillanatig habozott, azután leírta a sebesült idegen kétségbeesett kísérletét, hogy valamit a kezébe nyomjon és szenvedélyes háláját, amikor ő elrejtette.

– Hm! No és a grek, aki odajött, annak eszébe se jutott, hogy megköszönje, igaz? – mondta élénken Clark. – Különös, hogy csak egy idő után érzett ellenállhatatlan hálát, miután – esetleg – felfedezte, hogy történt valami, ami neki egyáltalán nincs ínyére. Magánál van, amit adott?

Lucy elővette. Kicsiny, lapos, kerek tárgy volt, alig nagyobb, mint egy női karóra. Az oldalán volt egy mozgatható pecek, és az egyik felületén kissé be lehetett nyomni. Nem volt valami finom munka. Szerszámnyomok maradtak rajta. Nem óra volt. El sem lehetett képzelni, micsoda. Tökéletesen rejtélyes tárgy volt.

A hirtelenszőke férfi nagyon alaposan megvizsgálta. A pecekhez hozzá sem nyúlt.

– A mi helyzetünkben – mondta tűnődve – egyáltalán nem mozgathatunk dolgokat csak úgy. Eltörhetnek. Szeretném töviről hegyire megröntgenezni, hogy lássam, mi van benne. Ez nem grek munka! Az ilyet látni lehet. Mindent összevéve, azt mondanám, hogy aldariai.

– Nem tudom, mire jó – mondta Lucy.

– Ki fogom találni – felelte Clark –, engedelmével. – A lány bólintott, a férfi betette a tárgyat egy kis páncélszekrénybe. – Nem tudhatjuk, mit találunk, így itt van nekünk ez a kis széf, nehogy az emléktárgyvadászok meglovasítsanak valamit, amit találunk – magyarázta, majd hozzátette: – Ez nem a megfelelő hely és idő, hogy játszadozzunk az ajándékával. Nem tudjuk, mire képes.

Kopogtattak. Clark elfordította a páncélszekrény zárját, miközben az egyik fiatalember fölállt, és kinyitotta az ajtót. Egy rendőr lépett be.

– Elnézést a zavarásért – mondta barátságosan –, de maguk a Rogers Egyetemről jöttek, ugye?

– Így van – mondta szívélyesen Clark. – Mi történt?

– Semmi baj – nyugtatta meg a rendőr. – Van egy pasas, Hackett nevezetű, aki állítólag itt van. Ismerik?

– Igen – válaszolta Clark. – Fizikai tanszék. Mi van vele?

– Nagy szívességet tett a grekeknek – magyarázta az egyenruhás rendőr. – Meg akarják találni és a lányt is, aki vele volt a kocsiban. Ajándékot vagy ilyesmit akarnak nekik adni. Nagyon odáig vannak miattuk, így hát megkértek bennünket, hogy beszéljünk mindenkivel, aki érintkezésbe kerülhet velük.

– Rendben – válaszolta Clark. – Ha látom, szólok neki. Jelentkezni fog a forgalomirányító központban.

Nem bánnám, ha én lehetnék a pasi bőrében.

– Én sem – felelte Clark. – Ha meglátom, okvetlenül szólok neki.

A rendőr kiment. Csend telepedett rájuk. Egy pillanat múlva Hackett szólalt meg.

– Köszönöm. – Azután hozzátette: – Megmondtam a nevem annak a rendőrnek, aki jelentést tett a balesetről. Az autóm rendszámát is megadtam. És Lucy saját nevén jelentkezett be az egyik barakkba, ahol ágyat béreltünk. Ha a grekek a rendőrség segítségével elég kitartóan nyomoznak, találnak embereket, akik ismerhetnek engem. A rendőrök ismerik a kocsimat, és kiszúrhatják Lucy hálóhelyét. Persze a legjobb szándékkal!

A tüskehajú férfi bólintott, azután Lucyhez fordult:

– Ne aggódjék. Olyasmit hozott, ami érdekel bennünket. Ha a grekek elhalmoznák ajándékokkal, és azután kérdezősködnének... De nem tudom elképzelni, hogyhogy ilyen hosszú idő után tör ki rajtuk a hála. Akárhogy is, mi a szövetségeseitek vagyunk, akármit tettetek is. Nem beszélünk rólatok!

Lucy igyekezett mosolyogni, de roppant kínosan érezte magát.

– Rejtélyes figurák ezek a grekek – mondta Clark. – Jól megtépázták az atomgyerekeket. Elástak néhány bombát a hajó alá. Természetesen úgy csinálták, hogy ellenőrizhessék a gyújtó áramköröket. Meg is tették, még azután is, hogy a grekek olyan nagylelkűen viselkedtek. Gondoljatok bele, ez is rejtélyes dolog! Miért olyan jók hozzánk? Mindenesetre a gyújtó áramkörök nem működtek. A bombákat nem lehet fölrobbantani, ha ez lenne valakinek a szándéka. A grekek csináltak valamit velük, anélkül hogy a kiásásukkal fáradtak volna. Az atomos fiúk nem szeretik az ilyesmit.

Lehalkította a televízióban a zenét, amely, Hackettnek legalábbis úgy tűnt, most még a szokásosnál is fertelmesebb volt. De talán ezt is a grekek tiszteletére csinálták.

– Nem bízom túlságosan -– aggodalmaskodott Clark. – Ezek ravaszok! Lehet, hogy vannak szemétmegsemmisítőik, amelyek elpusztítják a szemetet, mint információs forrást. Ahhoz meg túl késő, hogy „A grekek nem tisztességesek a szemételemzőkkel" feliratú táblákkal tüntessünk a hajó körül.

– Elmosolyodott. – Ne aggódjék – vigasztalta Lucyt.

– Azon vagyunk, hogy olyan értesüléseket szerezzünk a grekektől, amelyeket ők nem akarnak az orrunkra kötni. Ez ugyan hálátlanság, de nagyon jól jön nekünk. Elmentek a bálba?

Hackett megrázta a fejét. Rettentő kínosan érezte magát. Sértette a büszkeségét, hogy a grekek nem voltak hajlandók beavatni tudományukba. Nem hitt a grek tudományban. Volt benne valami, ami összezavart mindenkit, aki a megfejtéssel próbálkozott. Most el volt képedve, és nem tudta hova tenni a grekek hirtelen háláját egy olyan tett miatt, amely – Lucy a megmondhatója – a kórházban egy pillantást vagy egy köszönömöt sem ért meg.

Telt-múlt az idő. A zene abbamaradt. Reklám következett, amelyet arra szántak, hogy kifejezze a hálát a grekek iránt, akik eltávoznak a gazdaggá tett Földről. A reklám kilátásba helyezte, hogy amennyiben még jobb energiavevők készülnek, akkor ezt és ezt lehet majd csinálni. Eközben felszólította hallgatóit, hogy várjanak, amíg a vevők megjelennek a boltokban. Aztán a nagyvállalatok által finanszírozott szórakoztató műsorok következtek, amelyek a grekeket dicsőítették.

Egy órával az első rendkívüli közlemény után ismét megjelent a felirat a képernyőn. Ismét bejelentették, hogy a grekek égnek a vágytól, hogy megjutalmazzák Hackettet és Lucyt, mert olyan kedvesen bántak sebesült társukkal. A bemondó hangja mögött más hangok is hallatszottak. Szavak. Lépések. Trombita rikoltott. A grekek búcsúbálja kezdetét vette.

– Azt hiszem – mondta Hackett –, ha pár ezer mérföldnyire el tudnám innen vinni Lucyt ma este, megtenném. Mivel nem tehetem, szeretném elrejteni szem elől őt és magamat, amíg a grekek el nem mennek. Nem tudom, miért.

– Legyetek a vendégeink – mondta Clark vidáman. – Mi nem reklámozzuk a szándékainkat.

A grekek esetleg nem találnák jó ötletnek. Konspirálunk. Maradjatok nálunk.

Hackett zavarba jött. Maga sem értette teljesen az üggyel kapcsolatos érzéseit. Mi természetesen most már látjuk, hogy miért gondolkodott így. Nem volt logikus, hogy egy olyan fejlett faj, mint a grek, egy, a miénkéhez foghatóan elmaradott és gyakorlatilag civilizálatlan világ támogatásával bajlódjék. Semmilyen mód nem volt rá, hogy viszonozzuk a kedvességüket. Semmi ésszerű oka nem volt annak, hogy ilyen nagylelkűek legyenek, így bolondság volt tőlünk, hogy hittünk mindent lebíró jóindulatukban.

Mi mégis hittünk. Hittünk! Mi voltunk a Tejút címeres ökrei.