12.

A hajnal első bágyadt fénye elképesztően sűrű lombozaton át szűrődött le hozzájuk. Tompa, gyenge szürkület fénye volt csupán, mire elérte a talajt, ahol picike tábortűz égett. Az átázott faágakon pislákoló lángok fölött sűrű füst gomolygott. Hunter vigyázott a tűzre, egy szürke egyenruha össze nem illő maradékaiba öltözve.

Harris egy lőfegyverrel babrált türelmesen, a pontos működését próbálta megfejteni. Semmilyen fegyverhez nem hasonlított, amit valaha látott. A zárszerkezet nem is igazi zárszerkezet volt, és azt is észrevette, hogy nincs huzagolás a puskacsőben. Arra próbált rájönni, hogy a hosszú puskagolyó vajon hogy foroghat körbe. Harris szintén államszövetségbeli szürke gúnyára cserélte az ágyékkötőt, amit ruházat gyanánt felé hajítottak a római villa rabszolgaketrecében. Minott kezére támasztott fejjel ült, a patak túloldalát bámulva. Arcát keserűség öntötte el.

Blake hallgatózott, Maida Haynes mellette ülve nézte őt. Lucy Blair lopott, csaknem sóvárgó pillantásokat vetett Minottra, majd felállt, és odatelepedett mellé. Aggódó hangon kérdezett valamit. A másik két lány a tűznél ült. Bertha Ketterling egy páfrányfa törzsének támaszkodva gubbasztott. Feje a vállára hanyatlott; horkolt. Blake kivételével valamennyien mezítláb voltak.

Blake visszatért a tűzhöz. A kis patak felé biccentett.

– Úgy tűnik, épp egy időtörésvonal széléhez érkeztünk – jegyezte meg. – A patak innenső felén lévő növényzet minden bizonnyal a karbonkorból származik. A másik oldal kevésbé ősi, de mindenesetre nem is a mi időnkből való. Minott professzor!

Minott felemelte a fejét.

– Igen? – kérdezte keserűen.

– Szükségünk van információra – felelt Blake.

– Már órák óta itt táborozunk, és időközben nem történt eltolódás az időösvények között. Lehetséges, hogy abbamaradt a tér és idő háborgása, tanár úr? Ha igen, és az időösvények így maradnak, összekeveredve, akkor persze már soha nem találjuk meg a saját, érintetlen világunkat, de felkutathatunk olyan településeket, vagy talán városokat is, ahol magunkfajta emberek élnek.

– Ha így teszünk – felelte Minott keserűen –, vajon milyen messzire jutunk? Gyakorlatilag fegyvertelenek vagyunk. Nem tudunk...

Blake a megmenekített puskákra mutatott.

– Harris épp a fegyver-probléma megoldásán dolgozik – mondta szárazon. – Mellesleg a lányok ki sem vették a revolvereiket a nyeregtáskából. Így még mindig jut két revolver egy férfira, plusz kettő tartalékba. A rómaiak talán dekorációnak hitték a nyeregtáskákat, vagy egészben akarták megvizsgálni a nyergeket, nem tudom. De megleszünk valahogy. Csak azt szeretném tudni, lehetséges, hogy véget ért az idők összekeveredésének folyamata?

Lucy Blair halkan szólt valamit, Minott azonban ekkor Maida Haynesre pillantott: a lány imádattal nézett Blake-re.

A professzor szeme szikrákat szórt. Felülmúlhatatlan keserűséggel vonta össze a szemöldökét.

– Valószínűleg nem ért véget – mondta kemény hangon. – Úgy számolom, hogy még legalább két hétig eltarthat. Mármint egybe foglalva az összes időösvényen egyidejűleg eltelt időt. Nem tudjuk megállni, hogy ne úgy gondoljunk az időre, mint ami csak egyetlen időösvényen folydogál... Igen. Úgy gondolom, a háborgások még két vagy több hétig is eltarthatnak, hacsak minden tér és idő nem semmisül meg közben.

Blake leült.

Maida Haynes alig észrevehetően közelebb férkőzött hozzá.

– De meg tudná magyarázni, tanár úr? Itt nem tehetünk mást, csak várakozhatunk. A topográfia alapján, ha nem tévedek, itt a mi időnkben egy falu áll a patak túloldalán. Ha a mi időösvényünk valaha is előtűnik, akkor látnunk kell majd a falut.

Minott öntudatlanul is visszaszerezte korábbi, határozott önmagát, legalábbis részben. Fogságba esésük, megalázó rabszolgastátusba süllyedésük igencsak megrendítette a professzor önbizalmát. Azelőtt nemcsak hogy felsőbbrendű faj tagjának érezte magát, de a felsőbbrendű faj egyik felsőbbrendű tagjának is. Rabszolgaságában lealjasították, megvetették. Ez az emlék még mindig marcangolta hiúságát, önbizalma pedig darabokra hullott azáltal, hogy csupán két, teljesen elállatiasított rabszolgát volt képes megölni, és azt is úgy, hogy ezzel a legkevésbé sem járult hozzá a szabadulásához. Most első ízben szólalt meg olyan hangon, amely hordozott valamit korábbi csengéséből.

– Tudjuk... tudjuk, hogy a gravitáció elgörbíti a teret – mondta szabatosan. – Megfigyelések során azt is sikerült megállapítani, mekkora az elhajlás mértéke egy bizonyos tömeg hatására. Így azt is ki tudjuk számolni, mennyi tömeg szükséges ahhoz, hogy annyira elgörbítsen egy teret, hogy az teljesen bezárul, és egy zárt világegyetemet hoz létre, amely elérhetetlen és észrevehetetlen az általunk ismert összes dimenzióban. Tudjuk például, hogy ha két, adott össztömegű gigantikus csillag egymásba rohanna, az összeütközésük pillanatában nem történne semmiféle kataklizma. Egyszerűen eltűnnének. De továbbra is léteznének: egyszerűen csak nem a mi terünkben és időnkben léteznének tovább. Saját teret és időt teremtenének maguknak.

Harris szólalt meg, bocsánatkérően:

– Mintha bemásznál egy lyukba, és a lyukat is behúznád magad után. Egyszer olvastam valami ilyesmit egy újságmellékletben, tanár úr.

Minott bólintott. Úgy folytatta, mintha egy osztályhoz beszélne.

– Na már most, képzeljétek el, hogy keletkezett két ilyen világegyetem. Abból a térből és időből, amelyben keletkeztek, mindkettő láthatatlan. Mindkettő a saját terében és idejében létezik, csakúgy, mint a mi világegyetemünk. De egyidejűleg mindkettőnek egy... nos, egyfajta hipertérben is léteznie kell; hiszen ha a zárt terek elkülönülnek, kell hogy legyen közöttük valamiféle anyag, mert különben nem lennének elkülönülve.

– Hát – szólt Blake –, a tanár úr olyasmiről beszél, amit feltételezhetünk ugyan, de amiről sosem tudhatunk meg semmit megfigyelés útján.

– Pontosan – bólintott Minott. – Viszont ha a mi terünk zárt tér, fel kell tételeznünk, hogy egyéb zárt terek is léteznek. És ne feledkezzünk meg arról, hogy akkor a többi zárt tér is ugyanolyan valóságos, mint a miénk.

– De mit jelent mindez? – kérdezte Blake.

– Amennyiben léteznek a miénkhez hasonló zárt terek, és egy közös közegben léteznek... abban a hipertérben, amelytől mi is és ők is el vannak vágva... akkor össze lehet hasonlítani őket mondjuk a mi terünkben létező csillagokkal és bolygókkal, melyeket szintén tér választ el, ugyanakkor hatással vannak egymásra ezen a téren keresztül. Mivel a logika megköveteli, hogy ezeket a zárt tereket egy hipertér válassza el egymástól, így legalábbis valószínű, hogy hatással vannak egymásra a hipertér közegén keresztül.

Blake lassan válaszolt:

– Akkor az időösvények eltolódása... hát, az valami árapályerő-szerűség eredménye. Ha egy csillag közel kerülne a Naphoz, a bolygóink apró darabokra törnének ettől az erőtől. A tanár úr arra céloz, hogy egy másik zárt tér túl közel került a mi zárt terünkhöz a hipertérben. Ez borzasztóan zavaros.

– Kiszámoltam – felelte Minott élesen. – Egy a négyhez az esélye annak, hogy a tér, az idő, a világegyetemünk, valamint minden csillag és minden galaxis az égben semmivé válik, egy rettenetes nagy kataklizma során, amely még a múltat is megsemmisíti. De ott az az egy esély, és azt terveztem, hogy nagyon is élek a lehetőséggel. Azt terveztem... azt terveztem...

Aztán hirtelen felállt, és kiegyenesedett. Két kezét indulatosan összecsapta.

– Az istenért, még mindig azt tervezem! Vannak fegyvereink. Vannak könyveink, szakmai tudásunk, képleteink... A föld szakmai tudásának krémje itt lapul a nyeregtáskáinkban! Hallgassatok rám! Most átkelünk ezen a patakon. Amikor jön az újabb időeltolódás, átvágunk azon az időösvényen, ami ennek a helyére kerül. A Potomac felé vesszük az irányt, ahol az a pilóta északi hajókat látott lehorgonyozva. A nyeregtáskában vannak óangol és óészaki szótárak. Összebarátkozunk velük. Tanítóik leszünk. Vezetőik leszünk. A világ urai leszünk, és...

Harris szólt közbe bocsánatkérően:

– Elnézést, tanár úr, de megígértem Berthának, hogy hazaviszem, ha csak emberileg lehetséges. Be kell tartanom a szavam. Nem követhetem a tanár urat a világuralom felé, még ha kedvezőek is a körülmények.

Minott mogorván nézett rá.

– Hunter?

– Én... én azt teszem, amit a többiek – mondta a fiú zavartan. – Én... én inkább hazamennék.

– Ostoba! – vicsorgott Minott.

Lucy Blair hűen csak ennyit mondott:

– Én... én szeretnék császárnő lenni, Minott professzor.

Maida Haynes Lucyra meredt. Kinyitotta a száját, mintha mondani akarna valamit. Blake szórakozottan előhúzott egy revolvert a zsebéből, és tűnődve nézegette, miközben Minott újra meg újra összeszorította az öklét. Homlokán kidagadtak az erek. Egyre nehezebben lélegzett.

– Bolondok! – harsogta. – Bolondok! Soha nem fogtok visszajutni! És eldobjátok...

Éles, heves, gyötrő szédülés fogta el mindannyiukat. Blake kezéből kiesett a revolver. Felpillantott. Síri csönd ült a társaságra.

Blake remegő lábbal felállt. Feszülten nézett a túloldalra.

– Az ott... – Nyelt egyet. – Az ott a King George megyei, virginiai King George bíróság! A mi időnkből, szerintem... Az istenit! Keljünk át a patakon!

Karjába vette Maidát. Elindult.

Minott tett néhány gyors lépést, majd rekedten kiáltott:

– Várj!

Kezében tartotta Blake leejtett pisztolyát. Elkeseredett volt és riadt; arca elszürkült a dühtől és kétségbeeséstől.

– Én, most utoljára, gazdagságot ígérek nektek, hatalmat, nőket, és...

Harris felállt, kezében az államszövetségiek puskájával. A csővel gyorsan Minott csuklójára csapott.

Blake közben átgázolt a patakon, és Maidát biztonságban letette a túlsó partra. Hunter vadul fröcskölve futott át a sekély vízen. Harris Bertha Ketterlinget ébresztgette. Blake visszafutott. Összeterelte a lovakat. Felpakolta a megmentett fegyvereket az egyik nyeregre. Átkísérte a másik három lányt. Hunter eltűnt szem elől. Szinte repült a bíróság festett épületei felé. Blake átvezette a lovakat a patakon. Minott zsibbadt csuklóját dajkálta. Szeme a teljes kétségbeesés dühétől szikrázott.

– Jobb, ha velünk jön – szólt Blake halkan.

– Hogy matematikatanár legyek? – Minott vadul felnevetett. – Nem! Én maradok!

Blake habozott. Minott különös, ellenszenves figura volt. Nyúzott, kétségbeesett. Ugyanakkor, ahogy ott állt a karbonkori dzsungellel a háttérben, egy egyenruha szedett-vedett darabjaiban, melyeket egy másik időösvényen fekvő halottról húzott le, szánalomra méltó is volt. Mezítláb állt ott, borotválatlanul, elkeseredetten... és teljesen hajlíthatatlanul.

– Várjon! – szólt Blake.

Hat lóról leszedte a nyeregtáskákat, és felpakolta őket a másik kettőre. A két lovat visszavezette, és kikötötte.

Minott engesztelhetetlen gyűlölettel fürkészte őt.

– Ha nem téged választottalak volna – mondta élesen –, keresztülvihettem volna az eredeti tervemet... Tudtam, hogy rossz döntés vagy. Maida mindig is túlzottan kedvelt téged. És én magamnak szerettem volna őt. Ez az én hibám volt... az egyetlen hibám!

Blake vállat vont. Visszament a patak túlpartjára, és lóra ült.

Lucy Blair habozva nézett vissza a magányos, vad férfira.

– Hát, mindenesetre... bátor... – mormogta boldogtalanul.

Gyenge, szinte észrevehetetlen rosszullét környékezte meg őket. Majd elmúlt. Ösztönösen a dzsungel felé pillantottak: még mindig ott volt. Minott keserűen nézett utánuk.

– Én... én mondani akarok valamit – mondta Lucy Blair zihálva. – Ne... ne várjatok rám!

Megfordította a lovát, és a patak felé ügetett. Ismét jött az a gyenge, szinte észrevehetetlen rosszullét. Lucy vadul csapkodta lova horpaszát.

Maida felkiáltott:

– Lucy, várj! El fog tolódni...

Lucy pedig a válla fölött kiáltott vissza:

– Azt akarom! Maradni akarok...

A patak felénél járt... túl a felén. Aztán a szédülés egyszerre fogta el őket.