2.

 

 

Mindenki megnyugodott. Mindenki boldog volt. Természetesen senki sem gondolta, hogy a csillagok közül érkezett látogatók puszta önzetlenségből jótékonykodnak velünk, de kétségbeesetten igyekeztünk elhinni, ha egyszer ezt sugallták. További részletek érkeztek a hajóról. Igen, rendkívül önzetlenek és a körmük hegyéig emberbarátok. Csillagtól csillagig repülnek, elszántan, hogy boldoggá tegyék az embereket, miközben űrhajósokat és fedélzeti tiszteket képeznek ki, akik éppen olyan jóindulatúak, mint ők maguk. Mit akarhattunk még? El lehetett képzelni ennél tökéletesebb csalit? Mi pedig ráharaptunk.

A grekek aztán értették a dolgot.

Ohióban értek földet, egy hatalmas földkráteren, amelyet hadmérnökök ástak számukra. Közben a katonák gondosan elrejtettek négy atombombát, amelyek szükség esetén még jól jöhettek. Úgy intézték, hogy távirányítással lehessen felrobbantani mindet. Ugyancsak elrejtettek néhány atomrobbanófejes rakétát is, elővigyázatos távolságra a földet érés helyétől, amelyek szükség esetén izzó radioaktív gázzá változtathatták a grek hajót. Utólag persze nagyon szégyenkeztünk miatta. A földet éréstől távoztukig szinte senki sem tételezett fel rosszat a grekekről. Nagyszerűek voltak! Mindenkit gazdaggá tettek! Hat hónap után ájultan tisztelték őket.

Még most is nehéz megértetnünk egy másik nemzedékkel, miért cselekedtünk és mit éreztünk közben. De most már tudjuk, hogy a grekek milyenek. Akkor nem tudtuk. Megmérgeztek bennünket az ajándékaik. Nem láttuk be, hogy a ki nem érdemelt gazdagság ugyanúgy árt a fajnak, mint az egyénnek. És a grekek gazdaggá tettek bennünket.

Földi tartózkodásuk hat hónapja alatt szert tettünk a sugárzott energiára. Még nem annyira, amennyi a bolygó egész lakosságának kellett volna. Még nem. De mindenki, akinek volt egy vevőegysége, a levegőből nyerte az energiát, amelyre szüksége volt, hogy világítson, befűtse a házát, járassa terepjáróját, működtesse kisüzemét, ha volt neki. Sótalanítótelepet építettünk, amely a sós vízből édeset csinált a Szahara öntözéséhez, és bizakodtunk, hogy elegendő édesvizünk lesz a Föld minden sivatagjának öntözéséhez. Olyan halterelő készülékeket kaptunk, amelyek hihetetlen mennyiségű óceáni halat irányítottak a folyótorkolatokban kivetett hálókba. Olyan perzselő erőtereink voltak, amelyek a talajt sokkal táplálóbbá tették a növények számára, és a termés elképzelhetetlenül hatalmasnak ígérkezett. Lettek sohasem álmodott műanyagaink, addig ismeretlen természetes anyagaink, új termelési eljárásaink...

Hat hónap után a grekek bejelentették, hogy elmennek. Itt hagynak minket, hogy élvezhessük friss gazdagságunkat. Semmivel nem tartozunk nekik. Amit tettek, csupán jó szívük parancsára tették. Legtöbb jótéteményüket szőrös aldariai diákjaikon keresztül hajtotta végre. Ezeket kedveltük, azon különös tény ellenére, hogy noha volt rajtuk fül, mégis földsüketek voltak. A grekek jelenlétében kényelmetlenül éreztük magunkat. Azt az érzést, amely az embert elfogta a közelükben, hátborzongatónak lehetett nevezni. Mégis hálásak voltunk nekik. Imádtuk őket. Amilyen idióták voltunk, valósággal bálványoztuk őket jótéteményeikért!

Mindez hihetetlennek tűnik, de így igaz. A történet folytatása már hihetőbbé teszi.

 

A többit pedig kezdhetjük Jim Hackettnél, egy nappal a grekek indulása előtt. Távozásuk napját bolygóünneppé nyilvánították, ami a maga nemében első volt az emberiség történetében. Az egész Föld szabadnapot vett ki ezeknek a szürke bőrű, kopasz és közönyös lényeknek a tiszteletére, amelyek olyanná alakították világunkat, hogy az sokkal közelebb állt a vágyainkhoz.

Ohióba, a felszállás helyére másfél millió embert vártak, akik azért gyűltek össze, hogy istenhozzádot mondjanak a grekeknek. Amerika többi részében nagyszabású búcsúbálokat rendeztek, amelyeket kábeltelevízió közvetített a felszállás helyére. Európában, Ázsiában, Ausztráliában, Dél-Amerikában, Afrikában – mindenütt – a világ készen állt, hogy megünnepelje a grekek felszállását.

Az Egyesült Államokban az ünnepség természetesen a legpocsékabb forgalmi dugóval kezdődött. És ezt Hackett is tapasztalhatta. Megvolt a maga oka, amiért ott akart lenni a felszállás helyén. Javasolt valamit egy ismerős régésznek, és látni akarta, mi sül ki belőle, ha egyáltalán kisül valami. Fölszedte Lucy Thale-t – a múlt hónap óta dr. Lucy Thale-t – a kórházban, ahol bentlakó volt. Lucy is látni akarta, hogyan repülnek el a grekek. Négy órányi fékezés és mászás után Hackett lekanyarodott a felszállás helyére vezető hivatalos főútvonalról, és egy másodrangú úton ment tovább.

Elmondhatatlan volt a különbség. A kétsávos főúton tömör oszlopban vánszorogtak az autók. Állandóan meg kellett állniuk. Aztán előbb-utóbb nekirugaszkodtak megint, hogy egy óra alatt tízhúsz kilométert tegyenek meg, azután ismét megálljanak. Amióta letértek a keskenyebb útra, Hackett óránként legalább nyolcvan kilométerrel vagy még nagyobb sebességgel haladhatott.

E különösen tökéletes napon figyelemre méltóan zöld fű virított, szokatlanul kéken ragyogott az ég, amelyen apró fehér felhők vitorláztak a fejük fölött. Útjuk kanyargott és kígyózott, és a főút fokozatosan egyre távolabb került a látóhatáron, amíg szét nem foszlott a benzinüzemű autók kipufogógázainak szaga. Hetvennyolc százalékban még mindig ilyen kocsik jártak az úton. A gyárak már kezdték piacra dobni az energiameghajtású autókat, de korántsem volt belőlük annyi, amennyi kielégíthette volna a tömeges igényeket. Más nehézségek is akadtak velük, ám mindenki tudta, hogy hamarosan helyre lesz ütve minden.

Hackett gondolataiba merülve vezetett. Lucy Thale mélyet szippantott a tisztább levegőből.

– Szép lesz – mondta –, ha valamennyi autó sugárzott energiával megy majd. Meg lehetett fulladni a főúton. Hackett morgott.

– Belekeveredtünk minden idők legsűrűbb forgalmába. Csak egy esetben tudok elképzelni ennél zűrösebbet.

Lucy kérdően nézett rá.

– Mindenki az úton van – mondta a férfi –, hogy magasztalja és dicsérje a grekeket. De ha kiderülne, hogy korántsem olyan jóságosak, mint amilyeneknek látszanak, akkor még nagyobb tülekedésben kellene lelépniük előlük.

Lucy elmosolyodott.

– Nem nagyon lelkesedsz értük, Jim.

– Még kevésbé lelkesedem az emberi fajért – felelte komoran. -– Éppen olyan helyzetben vagyunk, mint az indiánok, amikor a fehérek megérkeztek Amerikába. A grekek annyival járnak előttünk, mint őseink az indiánok előtt. De az indiánok nem verekedtek egymással azért a kiváltságért, hogy a fehérek elpusztítsák őket!

– De hát a grekek nem...

– Nem? – kérdezte fanyarul Hackett.

– Olyan dolgokat adtak nekünk, amelyekről nem is álmodtuk, hogy néhány emberöltőn belül elérhetjük őket! – felelte Lucy.

– Mi is adtunk az indiánoknak fém tomahawkokat, whiskyt és lőfegyvert – morgott Hackett. – Megölték egymást a tomahawkokkal, halálra itták magukat a whiskyvel, a puskát pedig méltányos módon gyakran ellenünk használták föl. De nem ölték egymást lőfegyverekért, tomahawkért vagy whiskyért. Nem voltak mohók és telhetetlenek, mint mi.

Lucy nem válaszolt. Voltak kormányok, amelyek tiltakoztak, azt állítván, hogy nem tisztességes, ha a fejlettebb iparral és több, képzettebb technikussál rendelkező országok sokkal többet tudnak felhasználni a grekek ajándékaiból. Kardoskodtak, hogy nekik külön segítség jár fejlesztésért. De ez mostanáig nem volt több civakodásnál. El lehetett simítani. Mindenki biztos volt benne, hogy minden rendben fog menni.

– Az indiánok – mondta Hackett – még csak nem is éheztek, amiért kovakő nyílhegyeik elavultak. Láttad, mennyi a munkanélküli? Az indiánok nem taszították nyomorba vadászaikat, mert nem volt rájuk szükség, miközben mindenki buzgón berúgott! Téged nem bántanak ezek a dolgok, Lucy. Te orvos vagy, és a grekek nem tették fölöslegessé a gyógyászatot. De a világ túlnyomó része nem ilyen szerencsés. Például én sem.

Lucy ismét nem válaszolt. Hackett az elsők között volt, aki a karrierjével fizetett a grekek érkezéséért. A legfiatalabb ember volt, akit jelöltek a Nobel-díjra, és noha nem kapta meg, szert tett bizonyos hírnévre, és az elkövetkező években figyelemre méltó karrierre volt kilátása, így hát bekerült a fizikusoknak abba a csoportjába, amelynek a grekek fölajánlották, hogy megismertetik vele fejlettebb tudományukat. De nem felelt meg. A fáradságosán lefordított grek fizikai szövegek értelme távol maradt tőle, és nem is akart közelebb kerülni. Egy bizonyos ponttól kezdve értelmetlen halandzsának tűnt számára az egész. Nem tudta követni az érvelést, felfogni a gondolatokat. Sehova sem vezető, minden jelentést nélkülöző esztelenségnek tartotta őket. A grekek sajnálkozó sóhajjal megjegyezték, hogy úgy látszik, képtelen olyan szinten gondolkozni, amilyet az ő tudományuk megkövetel, és udvariasan ajtót mutattak neki.

Ez fájt. Akadtak fizikusok, akik lelkesen rágták át magukat a grek elmélet legnehezebben emészthető részein. Természetesen mostanáig semmi újat nem produkáltak. Nem is reménykedtek önálló teljesítményekben, amíg teljesen meg nem alapozták új világlátásukat. De őket csodálták, míg Hackett az elbocsátással elvesztette jó hírnevét. Többé nem számíthatott karrierre. Teljesen értelmetlenül tanult és dolgozott.

Mi, akik vadul habzsoltuk a grekek ajándékait, abban az időben nem vettük észre Jim értékeit. Egy csomó dolog volt, amit nem láttunk. Nem lehetünk büszkék magunkra. Idióták voltunk. Nagy szerencsénkre Hackett nem volt az.

Mégis elég oka volt rá, hogy keserű legyen, miközben ott hajtott a kanyargós mellékúton, egy nappal a grekek távozása előtt. Lucy Thale kissé összevonta a szemöldökét. Ő sem volt valami boldog. Most fejezte be cselédkönyves évét a Hoyt Memorial Hospitalban, és azon töprengett, mi lenne, ha hozzámenne Hacketthez. Volt idő amikor ez tökéletes és mindenben kielégítő megoldásnak tűnt. De Hackett már nem gondolkodott romantikusan.

A forgalom még ezen az úton is egyre sűrűbb lett. A sebesség nyolcvan kilométerről hatvanra, aztán ötvenre csökkent. Hacketten kívül mások is elhagyták a zsúfolt főútvonalakat, és letértek a kevésbé telített mellékutakra. Hackett automatikusan, mogorva képpel vezetett.

A forgalom leállt. A férfi fékezett, lökhárítója néhány centire volt az előtte levő autóétól. Rögtön meg is indultak, centiről centire, méterről méterre araszoltak. Hosszabb idő után olyan helyre érkeztek, ahol egy autó kikanyarodott a jobb oldali bekötőútról, és megpróbált kilőni. Szembejött egy teherautó, és a személykocsi nem tudott visszatolatni a megfelelő sávba. Keresztül kellett rohannia az úton, be az árokba. Egy összetört teher– és négy többé-kevésbé összetört személyautó állta el a forgalom elől az utat. A járműveket mostanára elvontatták, mire a forgalom ismét fölgyorsult.

– Ez a hatodik karambol, amit ma láttunk – jegyezte meg Lucy. – Ha esetleg valaki megsérült... Ha így volt is, már elvitték. Az országos közlekedésbiztonsági hivatal szerint aznap kilencszázezer baleset történt az utakon, miközben a járművek a grekek felszállási helye felé igyekeztek ünnepelni, összehasonlításul, egy hosszú július negyedikei hétvégén ugyanez a szám hat-hétszáz. A grekektől való búcsú emberi életekbe került, de ezt nem lehetett kivédeni. Hackett jócskán nyakára hágott pénzügyi tartalékainak, amikor jegyet szerzett magának és Lucynek, hogy lássák a grekek távozását.

Gigászi lelátókat építettek a hatalmas hajó köré. Mellette több négyzetmérföldnyi területen alakítottak ki parkolókat. Jó néhány holdon barakkok sorakoztak, bennük priccsek, amelyeket ki lehetett bérelni a távozás előtti éjszakára. Volt egy óriási, zászlódíszbe öltöztetett terem, melyben döbbenetes búcsúpartit fognak tartani a grekek tiszteletére. Az emberiség büszke lehetett magára. Már voltak szervezetek, amelyek pénzt gyűjtöttek, hogy toronymagas és örök életű emlékművet emeljenek a grekek első földre szállásának helyén. Ez így tűnt illendőnek. Talán nem a grekek varázsoltak a Földből Paradicsomot, ahol senkinek sem kell többet dolgoznia, mint hetente egy napot, minden ember nyugdíjba mehet negyvenéves korában, és mindenkinek meglehet mindene, amit valaha másoktól irigyelt?

Nagy kár, hogy az emlékműtervekből nem lett semmi. Hasznos lett volna, hogy emlékeztesse a kései nemzedékeket, milyen bolond tud lenni az ember.

A forgalom megritkult. Több mint egyautónyira nőtt a követési távolság, és a sebesség ismét nyolcvan kilométer fölé emelkedett. Időnként kisvárosok, falvak bukkantak föl az út mentén. Keskeny mellékutak kígyóztak feléjük. Hackett észrevette, hogy egy autó lezötyög az egyik elágazásnál. Három kilométerrel arrébb ismét két autó kanyarodott le. Nem sokkal később újabb autó tért le száguldva a forgalmas másodrendű országúiról, noha egyetlen település sem volt látható. Valamilyen oka lehetett a pályaváltoztatásnak, valami, amiről Hackett nem tudhatott. Az előttük lévő nyolcadik, majd a hetedik autó is lekanyarodott egy mellékútra. A hatodikat követte az ötödik. Keresztülmentek egy kisvároson, amelynek templomát ikertornyok díszítették, és itt az előttük levő negyedik kocsi fordult be az első kereszteződésnél. A harmadik és a második egyszerre tért le. Különös.

Azután a Hackett előtti jármű is lekanyarodott. Pedig ilyen forgalom mellett nem fog tudni könnyen visszatérni a főútra. Mégis lefordult. Lucy vette észre elsőnek, aztán Hackett is meglátta, miért késztette az első autó menekülésre a többieket.

– Jim! – mondta gyorsan. – Nézd! Egy aldariai!

Hackett mogorván bólintott. Az előttük levő jármű visszahajtott vászontetejű autó volt. Hirtelen fékezett, mintha a vezető levette volna a lábát a gázról. Hackettnek is fékeznie kellett, hogy elkerülje az ütközést. Azután pedig kilőtt a vászontetejű, akkora sebességgel, hogy csaknem beleszaladt az előtte haladó kocsiba. Ismét fékezett, és vadul megfarolt, majd visszatért az útra, és egy darabig normálisan haladt. Azután jobbra vágott, ezt túlkorrigálva a bal oldali sávra kanyarodott, majd visszazökkent saját sávjába, miközben az ellenkező irányból egy óriási teherautó robogott el mellette.

A kis kocsi leállt, Hackett füstölgő gumikkal fékezett, nehogy belerohanjon. Ösztönszerűen összehúzta magát, várva, mikor jönnek bele hátulról. De a fehér kisautó ismét kilőtt, és Hackett csikorogva indult utána.

– Igen – sziszegte a fogai között –, ez egy aldariai. És átkozottul pocsék sofőr. Valakit megöl, ha így folytatja!

A bolyhos bunda és az aldariai hegyes füle világosan látszott a vezetőülés támlája fölött. Az emberek szerették az aldariaiakat – ezt később sem kellett megbánnia senkinek, pedig kevés dolog volt, ami miatt nem szégyenkeztek a grek hajóval kapcsolatban. Az aldariaiak kedvesek voltak. A grekeknek hálásak voltunk, de el kellett ismernünk, hogy félünk és feszengünk a jelenlétükben. Az aldariaiak egészen mások voltak. Haj ól értettük, ők voltak a grekek növendékei és legénysége. Sokkal többet tudtak nálunk, de mellettük senki sem érezte kényelmetlenül alacsonyrendűnek magát. Senki sem borzongott tőlük. És ők örömüket lelték abban, hogy primitív dolgokat műveljenek – például ember készítette autókat vezessenek –, amit grek tisztjeik és kiképzőik sohasem tettek volna.

Ez az aldariai kétségtelenül élvezte, hogy földi autót vezethet az emberi forgalomban. Valószínűleg ajándékba kapta. A grekeket és aldariaiakat egyaránt elhalmozták ajándékokkal, amerre csak megfordultak. De nem lett volna szabad ilyen forgalomba merészkednie addig, amíg nem szerez kellő gyakorlatot. Autója állandó figyelmet igényelt, amire a grek járműveknél nem volt szükség. Erről a követelményről megfeledkezett. El volt bűvölve a kalandjától...

Lucyt lenyűgözte a hús-vér aldariai látványa. Hackett szidta az összevissza vezetés miatt. Nemcsak hogy összevissza kellett kanyarognia, de időnként kénytelen volt lassítani, hogy ismét egyenesbe hozza a kocsit, ami nem valami jó ötlet nyolcvan kilométeres sebesség mellett, olyan sűrű forgalomban, ahol egymást érik a lökhárítónk.

– Jim – szólalt meg hirtelen Lucy –, az aldariaiak süketek, ugye?

– Igen, egytől egyig – mondta Hackett, és savanyúan hozzátette -: autósnak meg őrültek.

– De hát van fülük! Miért nem hallanak ?

Hackett nem válaszolt azonnal. Az aldariai jobbfelé csúszott az útról, és izgatottan balra rántotta a kormányt, éppen akkor, amikor egy teherautóra való limlom száguldott elő a szembenső irányból. A teherautó nekiütődött a személykocsinak, éppen akkora erővel, hogy a megfelelő sebességgel visszapöccintse a megfelelő sávra. Az irhás fejű vezető oldalra dőlt. Hirtelen kiegyenesedett, és csodálkozással vegyes elégedettséggel körülnézett. Szórakozott és hüledezett!

– Úgy látszik – mondta Hackett –, ennek van egy remek szerencsét hozó nyúllába! Mégis azt hiszem, hogy veszélyes.

– Mondd – nógatta Lucy –, miért van az aldariaiaknak fülük, ha nem hallanak? Hogyan alakulhatott ki egy olyan szerv, amely nem működik? Hogyan növeszthet egy teremtmény fület, ha nem használja föl a hangok érzékelésére?

– Sejtelmem sincs – felelte Hackett. – Ez a kérdés magánbeszélgetésekben már fölmerült, de amennyire tudom, a nyilvánosság előtt még nem.

Kis csoport állt az út mentén. Az út menti kisvárosból futva csatlakoztak hozzájuk mások is. Amikor az aldariai elszáguldott mellettük a fehér autóval, az emberek vadul integettek, éljeneztek. Azok, akik most rohantak oda, ugyancsak integetni és kiabálni kezdtek. Nem volt nehéz kitalálni, hogy az aldariai azért hajt erre, mert csatlakozni akar a személyzethez.

Mivel a grekek főként az űrhajóban tartózkodtak, az aldariaiak által változott mindenki milliomossá. Olyan sok lett az élelem, hogy még a pazarló Amerikában is emelkedett az életszínvonal. Mindenkinek meglett mindene, amit valaha irigyelt a gazdagoktól. A grekek bőséget ígértek, de az aldariaiak osztották szét az áldást. Az emberek szerették őket! Az asszonyok áradoztak, hogy milyen aranyosak, a férfiak viszont vigasztalóan felsőbbrendűnek érezhették magukat, mert amazok süketek voltak, és csak írásban lehetett velük kommunikálni. Barátságosak és segítőkészek voltak, és szerették az embereket, ellentétben a grekekkel, akik megtartották az udvarias távolságot, és borzongást keltettek a földiekben.

Egy kilométerrel arrébb újabb embercsoport várakozott. Ők is integettek és éljeneztek, ahogy az ügyetlen aldariai elrobogott mellettük. Türelmesen nevettek sutaságán. Tetszett nekik, ahogy az ember tervezte autót igyekszik elvezetni. Tapsoltak. Nyilván valamelyik lekanyarodó autós telefonált, hogy egy aldariai halad el arra, az emberek pedig kijöttek, integettek és jókívánságokat kiabáltak, és barátságosan üdvözölték, amit az aldariai persze nem hallott.

De mögötte menni veszedelmes dolog volt.

– Valóságos csoda jegyezte meg hidegen Hackett, amint az előtte haladó kocsi kilengése egyre növekedett –, hogy még nem ment neki valaminek. De a csodák nem tartanak örökké, Lucy.

Hamarosan egymásba fognak szaladni miatta a kocsik, és én nem akarok közöttük lenni, így hát be fogunk fordulni a következő mellékútra.

– Lehet, hogy nem tudunk majd visszajönni a főútra – válaszolta a lány –, de ha úgy gondolod, hogy jobb így…

És ebben a pillanatban megtörtént. Egy tartálykocsi közeledett az ellenkező irányból, hangosan bőgő motorral. Az aldariai félreszökkent előle. Kiegyenesítette a kanyart. Ezután három egymásba érő óriási kamion dübörgött tova. Az aldariai minden egyes jármű felbukkanásakor félrerántotta a kormányt. Amikor a legutolsó is elhaladt, a fehér kocsi kerekei lefutottak a betonról. Vezetője hirtelen visszarántotta, és félig átcsúszott a szembejövő sávba, ahol valami óriási és üvöltő dolog vetette rá magát. Az aldariai félig-meddig kiépült reakciói működésbe léptek. Jobbra rántotta a kormányt, és a gázra taposott...

Autója keresztülrohant az úton. Bele az árokba, átszáguldott rajta, a másik oldalán kiugrott, azután felborult, és nekivágódott egy fának.

Hackett már a karambol pillanatában cselekedett. Hosszabb ideje számított ilyesmire. Óvatos kiszámítottsággal kormányozva, azonnal követte a fehér kisautót. Éppen a megfelelő szögben érte el az árkot, és a rugók szörnyű reccsenése közepette ugratott ki belőle a másik oldalon. A négy kerék egy pillanatig a levegőben volt, azután az autó csikorogva blokkolt le alig másfél méternyire attól a helytől, ahol az aldariai felborult.

Egy pillanat alatt kiugrott a kocsiból. Érezte a benzin szagát. Az összetört autóból hirtelen lángok csaptak föl. Hackett a két karjánál fogva rántotta ki az aldariait. Lucy kinyitotta a hátsó ajtót, és Jim az ülésre tette az aldariait. Utasításokat adott Lucynek – később nem emlékezett rá, milyeneket –, aki beugrott a furcsán megroskadt alak mellé. Hackett vadul kilőtt, éppen akkor, amikor a fehér autó teljesen lángokba borult.

Lucy higgadtan megszólalt, miközben végighintáztak-zötyögtek a gödrös úton.

– Amennyire meg tudom ítélni, nem vérzik, de ez minden, amit látok.

– Te vagy a doktor, de nem hiszem, hogy a mi orvosaink tehetnek érte valamit. Gyorsan el kell vinnünk egy kórházba! Nekik talán van olyan felszerelésük, aminek hasznát lehet venni.

Továbbhajtott az út mellett. Egy sövényt pillantott meg maga előtt, ami főútba torkolló földutat jelezhetett. Olyan sebesen ment, amennyire bírt.

Hátulról fülsiketítő, kétségbeesett hang hasított a levegőbe. A mögötte haladó autó vadul dudált, hogy a bajra figyelmeztesse a többieket, mire mások is megszólaltatták kürtjeikét, és egyre többen csatlakoztak, mígnem a láthatárig érő kocsisorból gyászos bőgés hallatszott. A forgalom azonban nem állt meg. Legföljebb igyekeztek gyorsan elhajtani a lánggal lobogó roncs mellett, hogy minél hamarabb túl legyenek rajta. Csupán néhány autós tudhatta igazán; mi történt. A többiek csak azt látták, hogy egy oldalára borult fehér, lehajtható tetejű kocsi lángol az országút mentén.

Hackett fékezett, megállt egy háznál, amely négyszáz méternyire volt az országúttól. Addig dörömbölt, amíg ki nem jött valaki. Még ki se nyitotta teljesen az ajtót, amikor Hackett már magyarázott, kérte a telefont és a legközelebbi kórház számát, mindezt egy lélegzetvételre. Míg a kórházzal beszélt, a ház valamennyi lakója kirontott, hogy közvetlen közelről lásson egy igazi aldariait, Lucy közben megpróbálta óvatosan kényelembe helyezni a sebesült idegent.

Hackett kijött a házból.

– Motoros rendőrök jönnek elénk – mondta. – A kórházban előkészítik a röntgent, és érintkezésbe lépnek a grek hajóval, megkérdezik, mit tegyenek vele. Valószínűleg helikopter jön érte, hogy elvigye a hajóra, ahol megfelelő kezelést kaphat.

Beült a kocsiba, még mielőtt mondókáját befejezte volna. Elindult az együttérzők szétváló tömegében a megadott irányba.

– Hogy van? – kérdezte menet közben.

– Eszméletén – felelte Lucy –, ver a szíve. De azt nem tudom, jól-e vagy rosszul. Nem tudhatom, milyennek kéne lennie!

– Azért van ebben egy jó dolog – válaszolta Hackett. – Nem késlekedtünk. Mindössze percek telnek el a karambol és a kórház között.

Gyorsított, a kanyarokban rálépett a gázpedálra. Minden tőle telhetőt megtett, anélkül hogy túlságosan összerázta volna utasát. Eszébe jutott, nem okoztak-e Lucyvel valamilyen sérülést az idegennek, mikor megmozgatták. De muszáj volt. A kocsija égni kezdett. Nem volt más választás.

Mögöttük fekete füstfelhő emelkedett az ég felé. A forgalom nem gyérült. Hackett autója rohant a maga útján.

Találkoztak a motoros rendőrökkel. Meg egy mentőautóval. Lucy elővette hivatalos modorát, és ragaszkodott hozzá, hogy a beteget ne mozgassák, amíg be nem érnek a kórházba. Ő olyan kényelmesen eligazgatta az aldariait, amennyire a sérülés megengedte.

Így hát Hackett követni kezdett egy motoros rendőrt, a többiek és a mentő pedig mögötte jöttek. Hallotta, hogy Lucy mond valamit a hátsó ülésen. A visszapillantó tükörben látta, hogy az aldariai fölé hajol, vigasztaló és bátorító szavakat mond neki, noha a sérült nem hallhatta őt. Egyszer csak elnémult.

– Mi történt? – kérdezte Hackett, nem csökkentve a sebességet.

– Beszélt! – felelte Lucy. – Szavakat mondott! Szavakat, Jim! Nem tudom, hogy mit jelentenek, de – szavakat mondott!

Beértek egy városba. Felüvöltött a motorkerékpár szirénája. A járművek kis csoportja végigszáguldott az utcákon, és befordult a kórház elé. Hackett simán lassított, és rázkódás nélkül megállt, azután izgatott orvosok és ápolók valóságos hada vette körül őket.

– Orvos vagyok! – mondta éles hangon Lucy. – Azt hiszem, így szállíthatjuk a legkisebb kockázattal.

Ő vezényelte a kényes műveletet, amíg a kocsiból kiemelt aldariait fölfektették a hordágyra. Elkísérte a kórházba is. Hackett leállította kocsiját a parkolóban, és cigarettázva üldögélt.

Odajött egy rendőr, notesszel a kezében. Hackett elmesélte a balesetet. A rendőr ránézett Hackett autójára. Sehol egy horpadás. Sehol egy folt, ahonnan lepattogzott volna a festék.

– Maga nem ütközött neki – mondta. – Miféle fickók ezek az aldariaiak?

Hackett azt válaszolta, hogy nem tudja. Újságírók érkeztek, és eltűntek a kórházban. Ketten most kijöttek, körülnéztek, és odamentek Hacketthez.

– Maga az az ember, aki behozta az aldariait? – kérdezte az egyik izgatottan. Hátrébb lépett, és nekikészült, hogy csináljon néhány felvételt.

– Nem – válaszolta Hackett. – Az az ember elment. Én a sógoromat hoztam. A feleségének hármas ikrei születtek.

Az újságírók zavartan eloldalogtak. Hackett savanyú hangulatban azon mélázott, hogy úgyis megszerezhetik a nevét a rendőrök baleseti jelentéséből. Azok pedig, akik tudják, hogy elutasították, mint olyat, aki alkalmatlan a grek fizika elsajátítására, jól fognak szórakozni.

Jó hosszú idő múlva meghallotta a helikopter dübörgését. A gép a kórházi parkoló egyik sarkában ereszkedett le. Emberek szálltak ki belőle, azután két Aldariai, majd egy grek. Mindenki alázatosan üdvözölte a szürke bőrű greket. Valamivel magasabb és csupaszabb volt az embereknél, mégsem találta nevetségesnek senki, aki egyszer is látta a képét az újságokban vagy a magazinokban, esetleg a televízió képernyőjén. Udvariasan és végtelenül unottan viselkedett. Ő meg a két aldariai bement a kórházba. Valamivel később felbukkantak megint. A két aldariai hordágyat cipelt. Betették a helikopterbe. A légcsavar forogni kezdett. A motor felbődült, és a helikopter a levegőbe emelkedett. Repülés közben meg-megbillenve keresztülvágott a kisváros fölött, végül eltűnt annak a távoli helynek az irányába, ahonnan másnap reggel elindul a grek hajó.

Ismét eltelt egy kis idő, mire Lucy kijött a kórházból. Két bentlakó orvos kísérte, buzgón társalogtak. Lelkesedésük egy része elpárolgott, amikor a lány ragyogó mosolyt villantott Hackettre. Lucy beszállt az eléje gördülő kocsiba, becsukta maga mögött az ajtót, és a csevej félbeszakadt.

– Szeretném látni a röntgenfelvétel másolatát – mondta Lucy kedvesein. – Ha gondolják, hogy megkaphatom, akkor írok érte.

Vidáman integetett, és Hackett elhajtott. Három kilométernyire voltak a kórháztól, amikor Lucy megszólalt. Furcsa volt a hangja.

– Jim, valami különöset csináltam ott. Lehet, hogy tévedtem. Aggódom. De olyan gyorsan történt.

– Mi a baj?

A lány habozott, azután folytatta:

– A kórház felé hajtottál, miután betettük az aldariait a kocsiba. Igyekeztem kényelmesen elhelyezni, kezét-lábát kinyújtva, ahogy a tévében láttam. Azt hiszem, van néhány törött csontja, de természetesen nem ismerem az aldariai anatómiát.

Ő megmozdult. Mocorgott. Azt gondoltam, fáj valamije, és igyekeztem segíteni, hogy olyan testhelyzetet vehessen föl, amilyet akar. Az arcomat nézte.

Szerintem megtanulták, hogy melyik arckifejezésünk mit jelent. Kétségbeesetten igyekezett valamit megértetni velem. Végül szavakat használt. Szavakat! Hogyan tud szavakat formálni valaki, akinek egész fajtája süket? Igyekeztem megnyugtatni, de csak mocorgott, vergődött...

Hackett autója olyan helyre érkezett, ahonnan hosszan láthatták a másodrendű utat, amelyen jöttek. Tele volt autókkal. Mintha rovarok araszoltak volna rajta végtelen, fekete sorban. De azután Hackett elkanyarodott, lefordult egy völgybe, és a főút eltűnt a domboldal mögött.

– Most jövök rá – mondta Lucy szomorúan –, hogy mutogatni igyekezett. Azt gondoltam, hogy csak fáj valamije. Azután beszélni próbált. Kétségbeesetten nézett, de én csak iparkodtam megnyugtatni. És amikor betolták a kórházba, láttam, hogy pánikba esik. Megretten!

– Tudnia kellett, hogy nincs olyan ember, aki ártana neki – mondta gúnyosan Hackett. – Legalábbis most még nincs ilyen. Még nem telt el sok idő az ajándékok átadása óta! Lucy nyelt egyet.

– Nem vagyok benne biztos, hogy jól cselekedtem – mondta tétován. – Amikor meglátta a röntgent, tudnia kellett, hogy mi az. Őrült kétségbeesés sugárzott a szeméből. Fölé hajoltam, még mindig azon igyekezve, hogy megnyugtassam, azt gondolva, hogy tudnia kell, jót akarok neki, mivel mi húztuk ki a roncsok közül. És akkor megfogta a kezemet. Odanéztem és láttam, hogy igyekszik valamit beletenni. Hagytam. Összezárta az ujjaimat, és rám pillantott, a szemei – beszéltek, Jim! Kétségbeesetten könyörgött nekem, hogy csináljak valamit a dologgal, ami a kezemben volt. Így hát elrejtettem, és az ujjamat a számra téve jeleztem, hogy megőrzőm titkát. Nem tudom, honnan Vettem, hogy azt akarja, rejtsem el, de így cselekedtem.

– Elrejtetted – mondta Hackett. – Ösztönösen. Asszonyról lévén szó, megérzésnek is nevezhetjük. Mi történt azután?

– Teljesen nyugodtan viselkedett, miközben megröntgenezték. Nem nézett rám többé. Nem látszott kétségbeesettnek. Aztuán megérkezett a helikopter, és a grek bejött. Nagyon udvarias volt, és valahogy nagyon úrias. De a grekektől borzad az ember, Jim! Úgy bizony! Olyan kellemetlen érzés!

Azután a másik két aldariai behozta a hordagyat, és kivitték a sebesültet. És még egyszer rám nézett, csak egy pillanatra, ahogy elvitték. Olyan – jelentőségteljes volt. Aggódott. Szörnyen aggódott! De nem esett pánikba többé. Mintha azt akarta volna mondani: eddig minden rendben, de kérem, ne tegyen semmit, amivel elronthatná!

– Úgy – dünnyögte Hackett –, megtartottad azt a tárgyat, amelyet odaadott. És a szádat is tartottad, engem leszámítva. És most az a gyanúd, hogy még valamit kellene tenned. Igaz?

– Természetesen! – válaszolta Lucy. – Gondoltam, megkérdezlek.

Nagyon valószínű, hogy abban az időben szinte valamennyien elszörnyedtünk volna attól, hogy bárki, bármilyen okból olyan rendellenes dolgot tegyen, mint Lucy. Szerencsénk, hogy Lucy nő volt. Ilyet csak egy nő tehetett.