4.

A Llanvabonon két csoportra osztották a technikusokat, és mindkettő eszeveszett munkában volt. Az egyik a győzelemre, a másik a vereségre készítette fel a hajót. A győzelemre készülő csoportnak kevesebb tennivalója akadt. A hajó egyetlen fegyvere, amihez némi reményt fűzhetett, a nagy sugárágyú volt. Most óvatosan változtattak a fölfüggesztésén, ezentúl nem volt rögzített helyzetben, mikor is előrenézett, és mozgástere mindössze 5°-ot tett ki. Radarirányítású elektronikus célzóberendezéssel kötötték össze, amely lehetővé tette, hogy az adott célt a hajó mozgásától függetlenül, teljes pontossággal követni tudja. S ami ennél is több: egy eddig még meg nem énekelt lángész a gépteremben olyan energiatároló rendszert épített, amelynek révén a hajó pillanatnyilag termelt teljes energiakészletét akkumulálni lehetett, hogy szükség esetén a sugárágyú a hajó normál energiakészletének többszörösét bocsáthassa ki. Ily módon a sugárágyú elméleti hatósugara megsokszorozódott, és pusztító ereje is fokozódott. De ennél többet nemigen tehettek.

A vereségre készülő csoportnak tágabb volt a munkatere. A hajó valamennyi csillagtérképét, minden árulkodó navigációs segédeszközt, Tommy Dortnak a hathavi utazás során készített valamennyi felvételét s minden olyan jelentést, amely a Föld helyzetére nézve kiindulópontul szolgálhatott, összegyűjtöttek, hogy bármely pillanatban meg lehessen semmisíteni. Ez mind lepecsételt iratszekrényekbe került, s ha ezek bármelyikét olyasvalaki próbálta volna kinyitni, aki nem volt pontosan tisztában a bonyolult eljárással, valamennyi iratszekrény tartalma azon nyomban magas hőfokon hamuvá égett, s a hamu rekonstruálhatatlanul szétszóródott volna. Persze arra az esetre, ha a Llanvabon mégis győzne, biztonság kedvéért leíratlanul kidolgozták az iratszekrények újrafölnyitásának módszerét is.

A hajó testére körös-körül atombombákat erősítettek. Ha a hajó emberlegénysége a hajó teljes pusztulása előtt semmisülne meg, az atombombák automatikusan felrobbannának, amint a másik hajó legénysége a Llanvabont birtokába veszi. A hajón nem voltak kész atombombák, csak kis tartalék atomenergia-egységek. Ezeket nem volt nehéz úgy átszerelni, hogy aktiválásuk esetén folyamatos és egyenletes energiaszolgáltatás helyett egyszerre szabadítsák fel egész energiájukat. És a földi hajó legénységének négy tagja, űröltözetben, zárt sisakban, állandó készenlétben állt, hogy fölvegye a harcot, ha a hajó valamely váratlan támadás következtében bármelyik részén léket kapna.

Úgy látszott azonban, hogy hitszegő támadástól nem kell tartani. Az idegen kapitány nyíltan beszélt. Modora olyasvalakire vallott, aki fanyarul beismeri, hogy a hazudozásnak semmi értelme. A Llanvabon kapitánya nehezen bár, de a maga részéről is elismerte az őszinteség előnyeit. Mindketten állították – hihetőleg őszintén –, hogy barátságot áhítanának a másik fajjal. De egyikük sem bízhatott meg annyira a másikban, hogy ne kövessen el minden elkövethetőt annak kifürkészésére, amit mindkettőjüknek a leg-kétségbeesettebben kellett titkolniuk: hogy hol van hazai bolygójuk. És egyikük sem merte elhinni, hogy a másik nem képes őt nyomon követni és a bolygó helyét földeríteni. Mindketten kötelességüknek érezték, hogy véghezvigyék ezt a – másik számára – tűrhetetlen feladatot, tehát egyikük sem kockáztathatta meg, hogy a másikban megbízzon, s ezzel lehetővé tegye saját fajának esetleges kiirtását. Kénytelenek voltak hát vállalni a harcot, hisz mást nem tehettek.

Azzal, hogy előbb a másikról minél több információt összegyűjtenek, csak emelték a harc tétjét. De volt egy határ, amit az információcsere nem haladhatott meg. Egyikük sem adhatott a másiknak semmiféle felvilágosítást a fegyvereire, bolygója lakosságára és erőforrásaira nézve. Még csak azt sem árulhatta el, hazai bázisa milyen messze van a Rák-ködtől. Folyt köztük az információcsere, de mindketten tudták, hogy azt halálos küzdelem követi, s mindkettő igyekezett saját civilizációját olyan súllyal képviselni, hogy a másiknak eszébe se jusson a hódítás gondolata – mindkettő igyekezett tehát minél fenyegetőbb színben feltűnni, és ezzel még elkerülhetetlenebbé tette az összecsapást.

Érdekes, hogy teljesen idegen agyak mennyire eggyé tudnak válni. Tommy Dort, a kódoló-és dekódológép fölött verejtékezve, a kezdeti, elég dagályos üzenetváltások óta egymást követő üzeneteket személy szerint valahogy nagyon közelállónak érezte. Az idegeneket csak a videolemezen látta, és akkor is az ő látásspektrumától legalább egy oktávval eltérő fényben. Azok is nagyon fura, áttranszponált világításban láthatták őt, hiszen az emberi szemnek kedvező fényt ők nagyon is ibolyántúlinak tekinthették. De az agyuk hasonlóan működött. Döbbenetes, hogy milyen hasonlóan. Tommy Dort rokonszenvet, sőt, valami barátságfélét érzett a fekete űrhajó kopoltyúval lélegző, csupasz és fanyarul ironikus utasai iránt.

E szellemi rokonság tette, hogy – ha reménytelenül is – a megoldásra váró kérdés különféle aspektusairól valami táblázatfélét állított fel. Nem hitte, hogy az idegenekben ösztönös vágy élne az emberek megsemmisítésére. Sőt, az idegenektől származó üzenetek elemzése valami megbecsülésfélére vallott, olyasfélére, amilyet a Földön az ellenséges katonák éreznek egymás iránt fegyverszünet esetén. Az emberekben sem volt semmi ellenséges érzés az idegenek iránt, s feltehetőleg azok is így voltak velük. De szigorúan logikai okokból vagy ölniük kellett, vagy vállalniuk a megöletést.

Tommy táblázata nem volt mindennapos. Listát készített az emberek megvalósítandó céljairól, s ezeket fontosságuk szerint sorrendbe szedte. Az első, hogy hírt vigyenek a Földre az idegen civilizáció létezéséről. A második, hogy meghatározzák annak helyét a galaktikában. A harmadik, hogy annyi információt vigyenek haza róla, amennyit csak lehet. Most mind a harmadik megvalósításán dolgoztak, a második valószínűleg megvalósíthatatlan. Az első eredménye – és a többié is – végső soron az elkerülhetetlen küzdelem kimenetelétől függött.

Az idegenek céljai pontosan ugyanezek, a földieknek tehát meg kellett akadályozniuk: először, hogy az idegenek hírül vigyék a Föld civilizációjának létezését; másodszor, hogy meghatározhassák a Föld helyét; harmadszor, hogy bármi olyan értesülésre tegyenek szert, amely megkönnyítené az emberiség ellen intézett támadást, vagy arra fölbátorítaná őket. S most ők is a harmadik cél megvalósításán fáradoznak, a másodikéra áhítoznak, az elsőével pedig várniuk kell a csata kimeneteléig.

Semmi lehetőség nem kínálkozott a komor kényszer, a fekete hajó elpusztításának elkerülésére. Nyilván az idegenek se láttak semmi más kiutat, mint a Llanvabon megsemmisítését. De Tommy Dort, miközben szomorúan tanulmányozta a táblázatot, rádöbbent, hogy még a megsemmisítő győzelem se lenne tökéletes megoldás. Az igazi, ha a Llanvabon hazavihetné a fekete hajót, s odahaza a Földön tüzetesen áttanulmányozhatnák. Csak így lehetne teljes egészében megvalósítani a harmadik célt. Tommy azonban irtózott az effajta megsemmisítő győzelem gondolatától – még ha egyáltalán megvalósítható volna is. Még a gondolatától is irtózott, hogy olyasvalakiket gyilkoljanak, akik – ha nem is emberek – értik az emberi tréfát. És attól a gondolattól is, hogy a Föld egy idegen civilizáció elpusztítására csak azért fölszereljen egy űrcsatahajó-flottát, mert annak az idegen civilizációnak a puszta léte veszedelmes. E véletlen találkozás két nép közt, mely egymás barátja lehetne, most olyan helyzetet teremtett, hogy abból semmi más nem következhet, csak teljes pusztulás.

Tommy Dort már kezdte megutálni a tulajdon agyát, hogy nem talál valamirevaló megoldást. Pedig kell megoldásnak lennie! A tét túlságosan nagy! Képtelenség, hogy két űrhajó – egyik se harcra épült – harcba bocsátkozzék, csak hogy amelyik kettőjük közül megmarad, hírt vigyen, s ezzel megindítsa az eszeveszett háborús készülődést a gyanútlan másik faj ellen.

Hiszen ha mindkét fajt figyelmeztetni lehetne, ha mindkettő tudná, hogy a másik nem kíván háborúságot, ha fenn tudnák tartani a kapcsolatot egymással, de egymás bolygójának hollétét mind az ideig nem ismernék, míg meg nem teremtik a kölcsönös bizalom alapját.

Lehetetlen. De hallatlanul csábító. Valóságos álom. Képtelenség. De olyan megejtő képtelenség, hogy Tommy szomorúan betáplálta a kódológépbe kopoltyúval lélegző barátja, Bak számára, aki pillanatnyilag néhány százezer mérföldnyire leledzett a csillagköd derengő fényességében.

„Bizony – felelte Bak a papíron, amely kihullott a dekódoló kiírónyílásán. – Szép álom. Mert kedvellek, de akkor se hihetek neked. Ha ezt én mondtam volna először, te is kedvel-

nél, és te se hinnél nekem. Pedig nem is hiszed, hogy mennyire igazat beszélek, s talán te is sokkal igazabbat, mint hinném. De nincs mód, hogy megbizonyosodjunk róla. Kár.”

Tommy Dort szomorúan bámult az üzenetre. Érezte, hogy iszonyú felelősség nyomja a vállát. De ezt érezte a Llanvabonon mindenki. Ha az összecsapás során alulmaradnak, nagyon valószínű, hogy az emberi faj belátható időn belül megsemmisül. Ha ők maradnak felül, nagyon valószínű, hogy az idegenekre vár pusztulás. Néhány ember tettein milliók vagy milliárdok sorsa múlik.

Aztán Tommy egyszerre felfedezte a megoldást.

Döbbenetesen egyszerű, ha beválik. Az emberiség és a Llanvabon számára legalább részleges győzelmet jelent. Mozdulatlanul ült, moccanni se mert, nehogy megszakadjon a gondolatlánc, amely az első, határozatlan ötletet követte. Újra meg újra végiggondolta, izgatottan kereste és küszöbölte ki az ellentmondásokat, a terv megvalósíthatatlan elemeit. Ez a megoldás! Tudta.

Szinte szédelgett a megkönnyebbüléstől, mikor elindult a kapitány szobájába, s engedélyt kért a szólásra.

A kapitánynak, többek közt az a dolga, hogy kitalálja, min töprengjen. De a Llanvabon kapitányának nem kellett keresnie a töprengenivalót. Az alatt a három hét és négy nap alatt, amely az idegen, fekete hajóval való találkozásuk óta eltelt, a kapitány arca megöregedett és megráncosodott. Mert nemcsak a Llanvabon sorsán volt mit töprengenie – hanem az emberiségén is.

– Uram – kezdte Tommy, és a szája taplós volt a nagy-nagy komolyságtól –, ajánlhatnék egy módszert az idegen hajó megtámadására? Magam vállalkoznék rá, és ha nem válna be, a mi hajónk nem veszítene vele semmit.

A kapitány semmibe vesző tekintettel nézett rá.

– A taktikát már kidolgoztuk, Mr. Dort – mondta komoran. – Szalagra is vettük, a hajó automatikus irányítása érdekében. A kockázat irtózatos, de mi mást tehetnénk?

– Azt hiszem – kezdte óvatosan Tommy –, tudom, hogyan lehetne e kockázatot kiküszöbölni. Tegyük fel, uram, hogy üzenetet küldünk a másik hajóra, amelyben fölajánljuk...

Csak mondta tovább a kapitány szobájának halotti csendjében, a videolemezek előtt, amelyeken nem látszott semmi más, csak a kinti roppant köd s a köd szívében az ádázul izzó ikercsillag.