7.

Hogy megfejtse bizonyos kellemetlen történések okát, a Brit Tudományos Akadémia rendkívüli ülést tartott. A tagok kimerültek voltak, de noha szemüket alig bírták nyitva tartani, azért nem feledkeztek meg méltóságukról és feladatuk fontosságáról. Egy nagy tiszteletű, szakállas fizikus beszélt éppen, alkalomhoz illő határozottsággal és ünnepélyességgel.

– Így aztán, uraim, úgy vélem, semmi más nem maradt, amit elmondhatnék. Az elmúlt órák rendkívüli történései látszólag bizonyos, a mi zárt terünkre vonatkozó tények következményei. 1079 anyagrészecske gravitációs mezeje bezárja a teret maga körül. Semmilyen kozmosz nem lehet nagyobb ennél. Semmilyen kozmosz nem lehet kisebb. És ha elképzeljük egy ilyen kozmosz keletkezését, azt fogjuk észrevenni, hogy galaxisai abban a pillanatban eltűnnek, amint a 1079. sorszámú részecske hozzáadja a maga tömegét az előtte már meglévő részecskék tömegéhez.

Ugyanakkor az a tény, hogy a tér bezárul egy ilyen kozmosz körül, nem vonja maga után annak megsemmisülését. Csupán azt jelenti, hogy a kozmosz elkülönül az eredeti tértől, amelyben keletkezett; hogy térben és időben izolálttá válik... a gravitációs mező miatt keletkezett térgörbület hatására. És ha feltételezzük, hogy több ilyen zárt tér létezik, akkor bizonyos értelemben fel kell tételeznünk egy hipertér létezését is, amely elválasztja egymástól ezeket a zárt tereket; valamint hipertérbeli koordinátákat, melyek a zárt terek relatív hipertérbeli pozícióit jelölik; valamint hipertérbeli...

Egy úr, akinek még a beszélőénél is hosszabb és fehérebb szakálla volt, hangos és elszánt hangon felszólalt:

– Szamárság! Dajkamese!

A beszélő megállt. Mereven bámult a felszólalóra.

– Uram! Csak nem azt akarja mondani...?

– De igen! – felelte a hosszabb és fehérebb szakállú úriember. – Ez az egész csak dajkamese! Ezek után majd azt fogja mondani, hogy ebben a híres hipertérben a zárt terek hipertörvényeknek vannak alávetve, hipergravitáció által szabályozott hiperpályákon keringenek egymás körül, és minden bizonnyal néha-néha hiperáradások vagy hiperütközések is előfordulhatnak, melyek kétségkívül hiperkatasztrófákat idéznek elő.

– Ezek – felelte a szakállas úriember a pulpituson, a felháborodástól remegve –, ezek a tények, uram!

– Ebben az esetben – folytatta a hosszabb és fehérebb szakállú úriember –, uram, ezektől a tényéktől rosszul leszek!

És mintha ezt azonnal bizonyítani is szerette volna, megtántorodott. De ezzel nem volt egyedül. A gyűlés valamennyi nagytiszteletű tagja megborzongott, egy hirtelen jött, émelyítő szédülés hatására. Ezek után a Brit Tudományos Akadémia minden formalitás nélkül, pánikba esve berekesztette az ülést. Egyszerűen szétszéledt. Mert egyszer csak nem volt már semmiféle pulpitus, és a tanácsterem hátsó fala is eltűnt. Ahol a beszélő állt, az a hely most a szabadba került. A szabad ég alatt tűz égett. A tűz körül pedig egynéhány állatias külsejű lény állt, akik kísértetiesen hasonlítottak az előlük menekülő szakállas úriemberekre. Ordítozásba kezdtek a menekülő, nagytiszteletű férfiak láttán. Vicsorogva, durva furkósbotokkal hadonászva a Brit Tudományos Akadémia tanácstermébe tódultak. Úgy tudjuk, elkaptak egy embert... egy biológust, aki szerfelett különc nézeteiről volt híres. Úgy hírlik, megették őt.

De hát régóta feltételezik már, hogy a kihalt emberi fajok között akadtak olyanok, mint például a piltdowni vagy a neandervölgyi, akik kannibálok voltak. És ha van olyan időösvény, amelyen kiirtották intelligensebb riválisaikat – ahol tehát a pithecanthropus erectus maradt fenn, és nem a homo sapiens –, nos, akkor azon az időösvényen a kannibalizmus a társadalmi szokások közé tartozik.