3.

A hajón zavart volt a légkör. Túlságosan sok kérdésre kellett azonnali választ adni. S nem volt, aki csak egyre is válaszolni tudott volna. Márpedig mind választ kívánt.

A Llanvabon éppenséggel már el is indulhatott volna haza. Lehet, hogy az idegen a fénysebességet még nála is jobban meg tudja sokszorozni, lehet, hogy nem. Márpedig ha igen, megeshet, hogy a Llanvabon már olyan közel kerül a Földhöz, hogy elárulja a helyzetét, és akkor harcra kényszerül. S e harcban vagy győz, vagy nem győz. De még ha győz is, ki tudja, nincs-e az idegen hajónak olyan hírközlő rendszere, amelyen az idegen bolygóval még a csata kezdete előtt tudathatja a Llanvabon úti célját. Persze az is előfordulhat, hogy a harcban a Llanvabon alulmarad. S ha már el kell pusztulnia, jobb, ha itt pusztul el, és semmi nyomot nem szolgáltat arra vonatkozólag, hogy egy fölkészült, fölfegyverzett űrcsatahajó-flotta hol találhat rá a gyanútlan emberekre.

A fekete hajó pontosan ugyanilyen kutyaszorítóban volt. Az is elindulhatott volna már haza. De lehet, hogy a Llanvabon a gyorsabb, s ha valaki idejében nekilát, a túl-sebesség mezejét nyomon lehet követni. És az idegenek se tudták, hogy a Llanvabon vajon kapcsolatba tud-e lépni honi bázisával anélkül, hogy hazatérne. És ha már az a sors vár rájuk, hogy elpusztuljanak, akkor inkább itt vívják meg a harcot, hisz akkor hazai civilizációjuknak semmiképpen nem kell egy potenciális ellenséggel számolnia.

Ily módon hát egyik hajó se gondolhatott menekülésre. Lehet, hogy a fekete hajó ismerte a Llanvabonnak a Rák-ködben megtett útvonalát, de az egy logaritmusgörbe utolsó szakasza volt, s a görbe jellemzőit nem ismerhették. Ebből még nem állapíthatták meg, hogy a földi hajó honnan indult. Pillanatnyilag tehát egyik hajó se mozdult. De változatlanul fennállt a kérdés: „És most?”

Erre nem volt meghatározott válasz. Az idegenek csak információért adtak információt – és egyikük sem volt mindig tisztában vele, hogy mit is ad. Tommy Dort vért izzadt aggodalmában, nehogy valami nyomot szolgáltasson a Föld hollétére.

Az idegenek látószerve infravörös fényre volt érzékeny, s így a robot kommunikációs csomópontján fölállított videolemezek és keresők képeit kölcsönösen át kellett transzformálniuk, egy fényoktávval lejjebb vagy feljebb, különben egyikük számára se mondtak volna semmit. Az idegeneknek eszükbe se jutott, hogy már a látószervük is elárulja: a napjuk vörös törpe, s hogy a fényt az emberi látás spektrumának küszöbét még el nem ért legnagyobb energiájú fényforrásból merítik. De miután erre a Llanvabonon rádöbbentek, mindjárt azt is fölismerték, hogy az emberi szem fényérzékeléséből az idegenek is éppúgy következtethetnek a Nap spektrumtípusára.

Az idegeneknek volt egy készülékük, azokat a mikrohullám-sorokat örökítették meg vele, amelyeket az egymás közti érintkezésben éppoly ösztönösen alkalmaztak, mint az emberek a hanghullámokat, s az emberek ezt rettenetesen szerették volna megismerni. Az idegeneket meg a hang rejtélye bűvölte el. Persze ők is képesek voltak érzékelni a hangot, mint ahogy az ember is az infravörös hullámot a tenyerén hő alapján, de éppúgy nem tudtak különbséget tenni hangszín és hangszín közt, mint ahogy az ember sem érzékeli fél oktávon belül két hősugár frekvenciakülönbségét. Számukra a hangtan emberi tudománya jelentős felfedezés volt. A hangot sok olyasmire tudták volna alkalmazni, amit az ember nem is képzel – ha megmaradnak.

De ez más kérdés volt. Egyik hajó sem távozhatott úgy, hogy el ne pusztítsa előbb a másikat. De miközben az információcsere tartott, egyik sem engedhette meg magának, hogy a másikat elpusztítsa. Vagy ott volt a két hajó színének különbsége. A Llanvabon kívülről tükörfényes. A másik hajó látható fényben koromfekete. Tökéletesen elnyelte a hőt, s ugyanolyan tökéletesen kellett volna sugároznia is. De nem sugározta. Fekete bevonata nem „fekete test” színű volt, nem is színtelen. Egy meghatározott hullámhosszú infravörös hullámot tökéletesen visszavert, és ugyanebben a hullámsávban fluoreszkált is. Abszorbeálta s nem sugárzó kis frekvenciára transzformálta a nagy frekvenciájú hőhullámokat – s így az űrben is megtartotta a kívánt hőmérsékletet.

A kommunikáció fenntartása továbbra is Tommy Dort feladata volt. Úgy találta, hogy az idegenek gondolkodásmódja nem olyan idegen, hogy ne tudná megérteni. A műszaki kérdések megbeszélése során eljutottak az intersztelláris navigációig. Az eljárás ismertetéséhez csillagtérképre volt szükség. Hozhattak volna egy csillagtérképet a térképteremből – de arról meg lehetett volna állapítani, hogy projekciója milyen nézőpontból indul ki. Tommy tehát külön erre a célra készíttetett egy térképet, amely a csillagokat képzelt, de nagyon meggyőző vetületben ábrázolta. A kódoló és dekódoló segítségével lefordította a térkép használati utasítását. Viszonzásul az idegenek is föltüntették a videolemezen a maguk csillagtérképét. Ezt a Llanvabonon azonnal lefényképezték, és a navigációs tisztek nekiláttak, hogy kiszámítsák: a galaktika mely pontjáról látszanak ilyen vetületben a csillagok és a Tejút. Elámultak tőle.

Végül Tommy döbbent rá, hogy az idegenek is külön térképet szerkesztettek a bemutatás céljára, és ez Tommy korábban bemutatott hamis térképének tükörképe.

Tommy szélesen elmosolyodott. Kezdte megkedvelni az idegeneket. Nem voltak emberek, de a humorérzékük nagyon is emberi volt. Idővel meg-megeresztett egy-egy szelíd viccet. Ezeket persze kódolni kellett, átalakítani a titokzatos frekvenciamodulált mikrohullámcsoportokra, átsugározni a másik hajóra, ahol csak a jó ég tudja, mennyire maradtak érthetőek. Egy vicc, amelyet ennyit alakítgatnak, aligha mulatságos. De az idegenek megértették a csattanót.

Közöttük is volt egy, akinek a kommunikáció fenntartása mindennapos kötelessége volt, akár Tommynak a kódológép kezelése. Kettőjük közt egész bolond barátság szövődött, a kódoló, a dekódoló és a mikrohullámcsoportok segítségével. Hivatalos üzenetváltás közben az idegen magántermészetű, csöppet sem formális megjegyzéseket sugárzott Tommynak. Egyre gyakrabban árulták el egymásnak zavarodottságukat. Tommy, ki tudja, miért a „Bak” kódnevet adta túloldali kollégájának, s valahányszor az a saját jegyével jegyezte az adást, a dekódoló mindig jelezte e tényt.

Érintkezésük harmadik hetében a dekódoló váratlanul egy személy szerint Tommynak szóló üzenetet írt ki:

„Derék fickó vagy. Kár, hogy ki kell nyírnunk egymást – Bak.”

Tommynak is ugyanez járt a fejében. Lekopogtatta hát a szomorú választ:

„Mi nem látunk semmi kiutat. És ti?”

Rövid szünet után a dekódoló kiírta a választ:

„Ha meg tudnánk bízni egymásban, lenne. A mi kapitányunk nagyon szeretné. De nem bízhatunk bennetek és ti se bennünk. Ha tehetnénk, hazakísérnénk titeket, és ti is minket. De fájlaljuk, hogy így van – Bak.”

Tommy bevitte az üzeneteket a kapitányhoz.

– Ezt nézze, uram! – jelentette ki nyomatékosan. – Ezek majdnem hogy emberek. És nagyon rendes palik.

A kapitány épp fontos munkájával volt elfoglalva: azon töprengett, hogy min töprengjen, aztán töprengett rajta. Fáradtan jelentette ki:

– Ezek oxigént lélegeznek. Légkörükben huszonnyolc százalék az oxigén és nem húsz, de nagyon jól megélnének a Földön. Kívánatos lenne számukra a meghódítása. És még mindig nem tudjuk, miféle fegyvereik vannak, vagy milyenek kifejlesztésére képesek. Maga talán megmondaná nekik, hol a Föld?

– Nem, dehogy – mondta Tommy boldogtalanul.

– Valószínűleg ugyanígy vannak ők is velünk – jegyezte meg szárazon a kapitány. – És még ha sikerülne is baráti kapcsolatot létrehoznunk, meddig tartana ez a barátság? Ha a fegyvereik nem érnek fel a mieinkkel, úgy éreznék, hogy a biztonságuk érdekében tökéletesíteniük kell. És mi, tudván, hogy fölibénk akarnak kerekedni, még addig összezúznánk őket, amíg módunkban áll – a magunk biztonsága érdekében. Ha meg fordított a helyzet, ők zúznának össze minket, nehogy utolérjük őket.

Tommy nem szólt egy szót sem, de nyugtalanul mocorgott.

– Ha viszont elpusztítjuk a fekete hajót, és hazamegyünk – mondta a kapitány –, a Föld kormánya rossz néven veszi, hogy nem tudjuk megmondani, honnét jöttek. De hát mi mást tehetnénk? Még szerencse, ha élve visszajutunk, és hírüket visszük. Ezekből lehetetlen több információt kicsikarni, mint amennyit mi adunk, a címünket meg csak nem fogjuk megadni nekik! Véletlenül akadtunk össze. Ha ezt a hajót most elpusztítjuk, megeshet, hogy több ezer évig megint nem találkozunk. Kár, mert igazán érdemes volna kereskedni velük. De a békéhez kettő kell, és nem kockáztathatjuk meg, hogy megbízzunk bennük. Nincs más megoldás, mint hogy elpusztítsuk őket, ha tudjuk; ha meg nem, gondoskodjunk róla, hogy a mi pusztulásunk esetén semmi nyomot ne találjanak, ami elvezetné őket a Földre. Ez igazán nincs ínyemre – mondta fáradtan a kapitány –, de egyszerűen nincs más megoldás.