6.

Nagy tábortűz lángjai nyaldosták a mellette magasodó sziklákat. A lovak nyugtalanul legelésztek a közelben. A sült hús illata tagadhatatlanul ínycsiklandozó volt, az egyik lány mégis vigasztalhatatlanul zokogott egy halom levélre kuporodva. A sütés feladata Harrisre hárult. Tom Hunter fát gyűjtött. Blake őrt állt a tűztől kissé távolabb, pisztollyal a kezében, a sötétségbe bámulva. Minott professzor mélyen elmerült egy virginiai helyrajzi térkép vizsgálatában. Maida Haynes vigasztalni próbálta a zokogó lányt.

– Kész a vacsora – szólt Harris. Az ő szájából még ez a kijelentés is szégyenlősen és bocsánatkérően hangzott.

Minott letette a térképet. Tom Hunter nagy, gőzölgő húsdarabokat vágott le az őz combjáról. Fakéreg-darabkákra tálalta, majd körbeadogatta őket. Minott kinyújtotta a kezét, és elvett egyet. Hatalmas étvággyal evett. Látszólag azonnal elfeledkezett előző, elmélyült tevékenységéről, amint letette a térképet. Kiváló vezér módjára viselkedett.

– Hunter – jegyezte meg –, miután megetted azt, felválthatod Blake-et. Az éjszaka hátralévő részére is kinevezzük az őröket. Mellesleg, fiúk, ne felejtsétek el felhúzni az óráitokat! Később majd kalibrálnunk kell őket.

Hunter lenyelte az utolsó falatokat, majd elballagott Blake rejtekhelyéhez. Halkan váltottak néhány szót. Blake visszatért a tűzhöz. Elvette a húst, amit Harris nyújtott felé, és enni kezdte. Rápillantott a levélkupacon zokogó lányra.

– Csak megijedt – szólt Minott. – Alig hasadt fel a bőr a karján. De egy robinsonos felsős számára felzaklató, ha megsebzi egy tűzkőből készült nyílhegy.

Blake bólintott.

– Hallottam hangokat a sötétben – mondta tömören. – Nem vagyok benne biztos, de úgy éreztem, hogy valakik megfigyelnek. És mintha emberi hangot is hallottam volna.

– Lehet, hogy megfigyelnek minket – helyeselt Minott. – De már letértünk arról az időösvényről, amelyiken azok az indiánok megpróbáltak csapdába ejteni minket. Ha követnek is, túl zavartak ahhoz, hogy veszélyesek legyenek.

– Remélem is – felelte Blake.

Modora nem volt udvarias, de kifogásolható sem. Minott professzor szándékosan juttatta a csoportot olyan helyzetbe, amelyből úgy tűnt, nincs semmilyen kiút. Sőt, ő szervezte meg úgy az egészet, hogy pontosan ebbe a helyzetbe kerüljenek. Kétségbevonhatatlanul ő volt a csoport vezére, a tette ellenére is, Blake pedig nem szándékozta aláaknázni vezetői szerepkörét.

Ugyanakkor Blake is dicsekedhetett vezéregyéniségre utaló képességekkel, fiatal kora ellenére. Ezek közül valószínűleg a legsokatmondóbb az volt, hogy nem tett semmiféle kísérletet saját tehetségének gyakorlására mindaddig, amíg ugyanannyit nem tudott, mint Minott professzor: arról, mire kell vigyázniuk, és mire számíthatnak.

Most szemrehányóan hallgatott, majd így szólt:

– Azt hiszem, megemésztettük a mai leckét, tanár úr. De meddig tarthat még a térnek és időnek ez a háborgása? Eljöttünk Fredericksburgből, ellovagoltunk a Potomacig. Kínai települést találtunk. Visszalovagoltunk Fredericksburgbe, de az már nem volt ott. Ehelyett indiánokkal találkoztunk, akik nyilakkal lövöldöztek ránk, és megsebesítették Bertha Ketterling karját. Pedig majdnem lőtávolságon kívül voltunk.

– Megijedtek – felelte Minott. – Sosem láttak még lovakat életükben. És valószínűleg a fehér bőrünk is nyugtalanította őket. Na és a fegyvereink, meg az a tény, hogy lelőttem egyet közülük, mindez közrejátszott abban, hogy elmeneküljenek.

– Na de... mi történt Fredericksburggel? Eljöttünk onnan. Miért ne lovagolhatnánk vissza?

– A háborgás folytatódik – válaszolt Minott szárazon. – Emlékszel arra a fura szédülésre?

Ma többször is ránk jött, és minden alkalommal... ahogy én látom... földrezgés is követte. Hm! Nézz ide!

Felkelt, és megkereste a térképet, amit az imént vizsgált. Mikor visszahozta, rámutatott egy ceruzával erősen kihúzott részre.

– Ez egy korunkbeli Virginia-térkép. A kínai földdarabot Fredericksburgtől nagyjából öt kilométerre északra találtuk. A demarkációs vonal szerintem az lehetett, amelynek mentén a mamutfenyők megjelentek. Még a kínai földdarabon jártunk, amikor azt a szédülést éreztük, majd visszalovagoltunk Fredericksburg felé. Ugyanazon a ponton jöttünk ki a mamutfenyőerdőből, mint ahol behatoltunk. Megbizonyosodtam róla. De az általunk ismert terület már nem volt ott.

Észak felé lovagoltunk, és akár észrevetted, akár nem, mielőtt King George megye határához értünk, újabb hirtelen változás volt észlelhető a növényzeten: fenyvesek helyett hirtelen tölgyekkel meg páfrányokkal találkoztunk, amelyek nem éppen jellemzőek a világnak erre a pontjára a mi időnkben. Civilizáció jelét nem láttuk. Délnek fordultunk, és belefutottunk a sűrű ködbe és hóba. Ezek szerint létezik egy olyan időösvény-rész, amelyen Virginia még mindig jégkorszaki klímának van kitéve.

Blake bólintott. Aztán ismét hallgatott. Majd megszólalt:

– A térképen egy... egy időszigetnek a három oldalát jelölte meg.

– Így van – helyeselt Minott. – Pontosan! Az összekuszálódási folyamatban, vagy nevezzük oszcillációs folyamatnak, látszólag természetes „törések” találhatóak a föld felszínén. Egész nagy területek tolódnak el oda-vissza mint különböző időösvények egységei. Én a fejemben több emelet közt közlekedő liftekhez hasonlítottam őket.

– Épp a fredericksburgi „liften” voltunk, vagyis az időösvényünknek azon a szakaszán, amikor egy másik időbe tolódott. Lelovagoltunk róla, egyenesen a kínai földdarabra. Amíg ott voltunk, a kezdeti szakasz ismét eltolódott, egy teljesen más időbe. Mikor visszatértünk oda, ahonnan indultunk... nos, Fredericksburg városa akkor már egy másik időösvényen volt.

Blake élesen közbeszólt:

– Hallgassa!

Tompa morajlás hallatszott messze északról. Csak egy pillanatig tartott, azután megszűnt. A közelben megzörrentek a bokrok, és egy hatalmas vad lépett óvatosan a tűz fényébe. Jávor-szarvas volt, na de micsoda jávorszarvas! Egy óriás, egy kolosszális teremtmény. Az egyik lány ijedten felkiáltott, mire az állat megfordult, és nagy robajjal elcsörtetett a bozótok közé.

– Virginiában nincsenek jávorszarvasok – jegyezte meg Minott száraz hangon.

Aztán Blake megismételte:

– Hallgassa!

Megint az a tompa moraj északról. De most hangosabban. Repülőgépmotor zúgása volt. A hang tompa morajról zúgássá, majd zúgásról bőgéssé erősödött. Aztán a gép a fejük fölé ért, látták, hogy a szárnyán irányfények világítanak. Élesen bedőlt, majd visszatért. A fejük fölött körözött, a tehetetlenség fura látszatát keltve. Aztán hirtelen alábukott.

– Egy pilóta a mi időnkből – mondta Blake, a zúgás irányába bámulva. – Látta a tüzünket. Megpróbál kényszerleszállást végezni a sötétben.

A motor leállt. Egy pillanatig csak a tűz pattogása hallatszott, és a szél süvítése, ahogy az éjszakában sikló testnek ütközött. Majd iszonyatos ágrecsegés. Egy csattanás...

Azután egy lobbanás, dörgő hang, és az égő benzin vakítóan sárga, ég felé szökő lángjai.

– Maradjatok itt! – csattant Blake, és máris talpon volt. – Harris, Minott professzor! Valakinek itt kell maradnia a lányokkal! Én megyek Hunterrel segíteni!

Azzal belevetette magát a sötétségbe, társának kiabálva. Együtt törtek át a bozóton. Minott összeráncolta a homlokát, és előhúzta pisztolyát. Majd továbbra is homlokráncolva szintén kilépett a tűz fényéből, és elfoglalta a Hunter által elhagyott őrhelyet.

Egy benzintartály robbant fel távol a sötétben. Ragyogása elviselhetetlenül vakítóvá vált. A két fiú csörtetése a bozótban egyre halkult, majd végleg elcsitult.

Hosszú idő telt el – nagyon hosszú idő. Azután, nagyon messziről, ismét felhallatszott az ágak recsegése. A benzin lángjai egyre fakultak és halványodtak. Lassan közeledő alakok tűntek fel. Úgy mozogtak, mintha valami nagyon nehezet cipelnének. A tábortűz fényének hatókörén kívül megálltak. Azután Blake és Hunter előtűntek – egyedül.

– Meghalt – szólt Blake tömören. – Szerencsére a zuhanás messzire elhajította őt a benzintartályoktól, mielőtt még azok felrobbantak volna. Visszanyerte az eszméletét néhány percre, mielőtt... mielőtt meghalt. Több óra után a mi tábortüzünk volt az egyetlen emberi jel, amit látott. Elhoztuk öt ide. Reggel eltemetjük.

Csönd állt be. Minott összeráncolt homloka sötét volt és fenyegető, amikor visszatért a tábortűz fényébe.

– Mit... mit mondott? – kérdezte Maida Haynes.

– Ma délután 5-kor hagyta el Washingtont – felelt Blake röviden. – A mi időnk szerint, legalábbis azt hiszem. A Potomacen túl egész Virginia eltűnt fél ötkor, és őserdő lépett a helyébe. Felderítőútra indult. Egy óra múlva visszatért, de addigra Washington is eltűnt. Ködréteg volt a helyén, alatta hó. Követte a Potomac folyását lefelé, és körülpalánkolt tanyákat látott, meg hosszú evezőshajókat a parton.

– Vikingek, északiak! – szólt Minott elégedetten.

– Nem szállt le. Tovább repült, az öböl szélét követve. Baltimore-t kereste. Eltűnt! Azt mondta, egy alkalommal biztosan látott egy várost, de pont akkor rosszullét fogta el, és mire magához tért, addigra a város eltűnt. Ismét észak felé tartott, és a benzinje kifogyóban volt, amikor meglátta a tüzünket. Megpróbálkozott a kényszerleszállással. Nem volt nála jelzőlámpa. Lezuhant... és meghalt.

– Szegény ember! – mondta Maida megindultan.

– A lényeg – folytatta Blake –, hogy Washington a mi Washingtonunk volt ma körülbelül fél ötkor. Van esélyünk, bár nagyon csekély, arra, hogy visszatérjünk! Oda kell érnünk egy olyan terület széléhez, amely ide-oda csúszkál az időben... amiket Minott professzor „időtöréseknek” nevez, egy olyannak a szélére, és várni! Amikor jön az elmozdulás, felderítünk, olyan gyorsan, ahogy csak tudunk. Talán nem nagy a valószínűsége, hogy visszajutunk pontosan a mi időnkbe, de találhatunk egy hozzánk közelebbit, mint ez a mostani! A tanár úr azt mondta, valahol talán létezik a déli államszövetség. Még az is... a saját fajtánk között, akik a mi nyelvünket beszélik... még az is jobb lenne, mint örökre indiánok vagy kínaiak vagy vikingek között rekedni!

Minott durván közbevágott:

– Blake, jobb, ha ezt most tisztázzuk! Én vagyok az, aki parancsokat oszt ebben a csapatban! Nagyon gyorsan felugrottál, amikor az a gép lezuhant, és utasítgatni kezdtél engem meg Harrist. Akkor nem szóltam semmit, viszont csak egyetlen vezérünk lehet. Az a vezér pedig én vagyok! Gondoskodom arról, hogy ezt ne felejtsd el!

Blake hátrahőkölt. Minottnál pisztoly volt.

– És azt tervezed, hogy visszatérünk a saját időnkbe! – folytatta dühöngve a professzor.

– Ezt nem tűröm! Még fennáll az esély, hogy mindannyian meghalunk. De ha életben maradok, szeretnék élni a lehetőséggel. A terveim között nem szerepel a visszatérés a Robinson Főiskola matematikatanári posztjára!

– És? – felelt Blake hűvösen. – És akkor mi van?

– Az van, hogy mindenkitől elveszem a pisztolyt. Mostantól én készítem a terveket és én adom a parancsokat. Azt az időösvényt fogjuk megkeresni, amelyiken viking civilizáció virágzik Amerikában. És meg is fogjuk találni, mert ezek a háborgások még hetekig eltartanak majd. És amint megtaláltuk, letelepedünk az északiak között, s amikor a tér és idő ismét stabilizálódik, megkezdem a birodalmam felépítését! Ti pedig engedelmeskedtek a parancsaimnak, különben itt maradtok gyalogosan, míg a többiekkel tovább haladok a végzetem felé!

Blake nagyon halkan válaszolta:

– Talán, tanár úr, valamennyien jobban szeretnénk a saját végzetünknél megmaradni, mint hogy csupán eszközök legyünk, melyek által eléri a magáét.

Minott egy pillanatig szótlanul meredt rá. Ajkai összeszűkültek.

– Nagy kár – mondta hidegen. – Pedig hasznát vehettem volna az eszednek, Blake. De nem tűrhetem a lázadást. Le kell, hogy lőjelek.

A pisztoly kíméletlenül felemelkedett a kezében.