4.

Azon az éjjelen az egész Földön búcsúbálokat tartottak. Úgy időzítették a grek hajó távozását, hogy a lehető legtöbb néző láthassa élőben. Ez természetesen azt jelentette, hogy akkor kellett csinálni, amikor a nyugati félgömbön nappal van. Úgy tervezték hát, hogy délre essék az Egyesült Államok keleti időzónája szerint. Az embereknek a nyugati parton igen korán kellett kelniük, hogy résztvevői lehessenek a több mint történelmi eseménynek, a nyugat-európaiak viszont későn feküdtek le. A világ maradéka számára pedig videóra vették az egészet, hogy tizenkét órával később levetítsék.

De a búcsúbulik már mások. Azokat hosszúsági fok szerint más-más időpontban kezdték.

Sokat egyáltalán nem is közvetített a kábeltévé. Indiában tomboltak az ünneplők. Afrikában hipnotikus, lüktető és érzelmes mulatságok zajlottak. Volt egy görög bál, amely csaknem dermesztőén intellektuálisra sikeredett, Németországban pedig állítólag még nem volt ünnep, amelyen ennyi sört ittak volna meg kevés idő alatt. A brit ünnepségek fényét emelte a miniszterelnök távirati meghívója (politikai felhangokkal), a francia bál másnap reggel kormányválsághoz vezetett, noha maga a buli társasági siker volt. Az oroszok fáklyás felvonulást rendeztek a Vörös téren, amely nagyszerű látványt nyújtott. A skandináv ünnepségek gargantuai lakomákká fajultak, az ausztráloknak atlétáik kölcsönöztek nemzeti jelleget, az Egyesült Államokban pedig minden képzeletet felülmúló felhajtás lett a dologból.

Az ünnepségek visszatükrözték a nemzeti vonásokat. Nem akadt egyetlen mozi-vagy tévésztár, amelyet vagy akit ne vetettek volna be a grekek búcsúztatásán. Akadt néhány kiemelkedő politikus, aki nem tudta elintézni, hogy megjelenjék valahol és valamikor valamelyik adóban. Hatalmas bulit csaptak mindenütt, ahol legalább ezer táncospár elfért. A kisebb táncos szórakozóhelyek szinte szétpukkantak, és a házibulik számát még csak sejteni sem lehetett.

Mindazonáltal a felszállás helyén rendezett parti döbbenetes volt. Mindenki annak a tudatnak a mámorában ünnepelt, hogy mostantól milliomos vagy néhány formaság elintézése után az lesz. El volt intézve, biztos volt, meg volt írva a jövő könyvében, hogy mihelyt egy kicsit jobban megszervezik a dolgokat, senki sem fog többet dolgozni, mint heti egy napot, egyáltalán senki sem fog dolgozni negyvenéves kora után, és mindenkinek meg lesz mindene, ami másnak van.

Mostanáig senkinek sem voltak világos fogalmai arról, hogy a népek mit fognak kezdeni újonnan szerzett szabadidejükkel, és láthatólag senkinek sem okozott fejtörést, mi lesz most, hogy elvesztették céljaikat, amelyek felé eddig törekedtek. Mindenki úgy érezte magát, mintha legalább egymillió dollárt örökölt volna, amit a jövő héten fognak kifizetni vagy legkésőbb egy hét múlva. Ilyen kilátásokat meg kellett ünnepelni.

Így aztán a felszállóhelyen rendezett ünnepségen kezdettől fogva állt a balhé.

Lent, a tribün alatti kis kunyhóban Hackett összevont szemöldökkel figyelte a képernyőt. A hatalmas táncparkett deszkái alig látszottak a rajtuk nyüzsgő emberektől. A zenét alig lehetett hallani a ricsajban és a fapadlón csoszogó lábak miatt. Időnként szaggatottan és cifrázva felülkerekedett a ricsajon a trombitaszó, és néha felbődült a basszuskürt.

Megváltozott a kamera látószöge. Autogramot osztogató tévésztárt mutatott. Ismét váltott. Egy részeg, aki már kora este berúgott, igyekezett különösen fantáziadús módon táncolni. Üres tér keletkezett körülötte. Nagy látószögű lencsével készített totálképen mutatták a sok ezer embert, amint többé-kevésbé ritmusra csoszognak a zene alig hallott, elmosódott hangfoszlányaira, és meg vannak győződve róla, hogy istenien szórakoznak.

– Nem hiszem, hogy bármit vesztenénk azzal – mondta Hackett –, hogy nem vagyunk ott.

Lucy bólintott, de nem figyelt oda. Úgy tűnt, más hangokra fülel.

– Tessék – mondta szomorúan a hirtelenszőke Clark –, itt van az emberi faj alapvető problémája. Végül megszokjuk, és talán megéri az árat, amelyet fizetünk érte. De én kételkedem!

Lucy megnyalta a száját. Nem tudott figyelni. Az egyik fiatalember kiment a barakkból. A lány hegyezte a fülét, figyelte, hogyan tesz-vesz odakint.

– Az embereknek jobban kellene figyelniük ránk, régészekre – folytatta Clark. Láthatólag nem érdekelte, hallgatják-e vagy sem. – A régi időkben, ötszáztól ötven évvel ezelőttig, a dolgok lassan változtak. Királyságok omlottak össze, civilizációk pusztultak el, de sohasem gyorsan. Azért történtek, mert megváltozott az éghajlat, és az embereknek arrébb kellett költözködniük, meg kellett küzdeniük a helyért ott, ahova mentek. De ezek a dolgok nem egyetlen éjszaka alatt estek meg. Manapság másképpen van.

Amikor a nagypapám kisfiú volt, az emberek rágombolták az ingükre a keménygallért és kézelőt, így egy teljes hétig is elhordhattak egy inget. Az asszonyok eltették a zöldséget télire. Cirokseprűvel takarítottak, teknőben mostak, a szappant maguk főzték. Azután hirtelen lett porszívójuk és mosószereik és készételeik és mosógépeik és mosogatógépeik. A dolgok gyorsan változtak! És mit csinálunk mi, emberek ? Mit csinálnak az asszonyok újonnan szerzett szabadidejükkel? Azzal az idővel, amikor nem söpörnek, mosnak, nem csinálnak befőttet és nem főznek szappant? Tudjátok, mit tettek? Fokozták igényeiket azzal kapcsolatban, hogy mi tekinthető tisztának, és hogyan kell egy családnak étkeznie, és milyen sűrűn kell fürdeni. Eltüntetik a megtakarított időt! Magasabbra emelik tekintetüket; magasabb célt tűznek ki, hogy megszabaduljanak a szabadidőtől!

Ugyanez a helyzet a férfiakkal. Volt idő, amikor egy ember kovakő kapával meg tudott művelni egy akkora darab földet, mint egy városi kert. Azután jobb szerszámokhoz jutott. Igásállatai lettek. De talán ugyanazt a kertet művelte meg, hogy aztán élvezhesse a pihenést? Egy fenét! Elkezdett hektárokon gazdálkodni. Aztán tíz hektáron. Aztán százon! Mi, emberek nem tudunk pihenni! Egyszerűen nem tudunk!

Körbevigyorgott az ideiglenes barakkban, ahol érezni lehetett a fűrészpor és a festetlen fa illatát.

– És most – kérdezte a padlótól és a falaktól –, most mit teszünk? Meg kell változtatnunk az életünket gyakorlatilag egyetlen éjszaka alatt. Ha az, amit a grekek adnak, lehetővé teszi, hogy hetente csak egy napot, életünk háromnegyedében pedig egyáltalán ne dolgozzunk, akkor mit fogunk tenni? Egy dolog biztos, nem fogunk henyélni! Ez Ádám átka, és nekünk dolgoznunk kell, akár akarjuk, akár nem. Kell. Vajon milyen követelést tűzünk magunk elé, hogy kiküszöböljük a pihenést, amit a grekek hoztak nekünk?

Hackett vállat vont, még mindig a televízió képernyőjét figyelve.

Odakintről lépések hallatszottak. Lucy megfeszült. De csak az a fiatalember volt, aki néhány perccel korábban ment ki.

– A grekek vendéget fogadnak – mondta. – Egy embert láttam, éppen kilépett a hajóból. Nagy kutya volt, a kitüntetéseiből ítélve. Külföldi. Mihelyt kijött, egy másik ember ment be. Ő is diplomata-egyenruhában.

– A grekek fogadást adnak – mondta Clark – a kiemelkedő személyiségeknek. A nagy nemzetek képviselőinek. Miért?

Nem volt válasz. A televízió képernyőjén egy híres komikus beszélt az ünneplőkhöz. Egyáltalán nem lehetett hallani, hogy mit mond, de ő sorra sütötte el a vicceit, humorosan szónokolt arról, hogy mindenki milyen nagyszerűen szórakozik, azután kitört belőle a valódi hazafi patetikus hangja, majd megint a grekekről áradozott, akiket milyen élvezet bálványozni. Amikor befejezte, a kamera látótere megváltozott, és egy hang bejelentette, hogy a műholdak ünnepségeket közvetítenek a nagyvilágból.

Természetesen válogattak a felvételek között. Túl sok ünnepség zajlott ahhoz, hogy akár a felét is közvetíthessék az óceánon túlra. Azok, amelyeket mutattak, gyászosak voltak. Új-Delhi. Alexandria. Berlin. Párizs. Stockholm. Mexikóváros. Edinburgh.

Egy lámpa kezdett villogni a sarokban, ahol a régészeti fölszerelést helyezték el. Az egyik fiatalember szólt. Clark kikapcsolta a televíziót. Valaki óvatosan megigazított valamit.

Puffanások hallatszottak. A régészcsoport négy tagja feszülten figyelt. Fémes csengés, azután fojtott dobbanások. Hackettnek olyan érzése volt, mintha egy lyukba dobálnának valamit.

– Alulról föld alatti mikrofonok figyelik a grek űrhajót – hadarta Clark. – Úgy hallom, megtöltik a szemétgödröt, mielőtt távoznának. A hadseregnél hallhattam egy szalagot, ugyanilyen zajokkal. Több alkalommal is fölvették ugyanezt a zörejt.

Tovább hallgatták. Különös hangulat volt a kis barakkban. Durva deszkákból készültek az egyetlen szoba falai. A padlót be sem fejezték, de a sarokban egy csomó rejtélyes rendeltetésű műszer halmozódott. Az egyik fiatalabb régész különös szerkezetet lógatott a kezében, amelyből szabálytalan időközönként meghatározhatatlan hangok hallatszottak.

Hackett látta Lucy aggódó arckifejezését. Hozott egy széket, hogy kényelmesen ülhessen. A zörejek folytatódtak. Megint csengés hallatszott, rögtön ezután a szabálytalan, szakadozott hangok abbamaradtak, és súlyosan dobbant valami.

– Megtöltötték a gödröt – mondta Clark. – A tetejére földet húznak és ledöngölik. Rendet csinálnak, mielőtt elmennének.

A dobbanások folytatódtak egy ideig, azután abbamaradtak. A kunyhóban tartózkodó emberek feszült figyelme lanyhult. Clark elégedettnek látszott.

– Van már mit kiásnunk, ez biztos!

Az egyik fiatalabb régész szólalt meg:

– Ötöt teszek tíz ellen, hogy a fél világból lesznek benne anyagok.

Clark széttárta a kezét. Nem fogadott. Hackett megkérdezte:

– Miért? Kértek anyagmintákat?

– Vitatják – felelte az, aki fogadást ajánlott. – Senki sem biztos benne, de Johnson-érzékelők jeleztek mindenfelől. Néhányan azt állítják, hogy a grekeknek van egy repülő micsodájuk – senki sem látta –, és felderítő repüléseket hajtottak végre.

– De a radar...

– Próbáltunk olyan tárgyakat készíteni, amelyeket nem mutat ki a radar, mert elnyelik a radarhullámokat, és egyáltalán nem verik vissza őket. Nem értünk el túl nagy sikert, de a grekeknek sikerülhetett. Egy Johnson-érzékelő viszont nyomon tud követni egy repülő tárgyat, mert a hőmérséklete eltér a levegőétől. Ezt jelezték. Viszont sűrű esőben vagy akár felhők között egy Johnson-detektor sem képes kimutatni mindent, amire szükség lenne. Ha a viharok leple alatt repültek el és tértek vissza, akkor ezt nem tudhatjuk meg biztosan. Talán éppen ezt tették.

– De hát ennek semmi nyoma sem volt a sajtóban – mondta Hackett.

– Természetesen – mondta nyájasan Clark. – A grekek a barátaink. Afféle Mikulások. Ki gyanakodna arra, hogy a Mikulás valami rosszban sántikál? Miért, a hajó alatt levő atombombákat sem tudjuk fölrobbantani! -– Azután megváltozott a hangja. – Igazából senki sem biztos benne. Ha egészen őszinték akarunk lenni, a bombákat és a mikrofonokat azelőtt telepítették, mielőtt meggyőződhettünk volna róla, hogy nem fognak ártani nekünk. Ami a többit illeti, a radarellenőrzést és a Johnson-érzékelőket is beleértve, az gyakorlatilag rutinmunka. Mi, emberek szeretünk utánajárni a dolgoknak. A grekek sok mindent elmondtak nekünk, de mi még többet akarunk tudni. Ez kíváncsiság, nem szükségszerűen gyanakvás.

Elfordult, hogy ismét bekapcsolja a televíziót.

– Egyébként a legtöbb embernek az újság pusztán szórakozás. Tudják, hogy mit akarnak hallani.

Minden mást figyelmen kívül hagynak. Ezért a tévé– és rádiótársaságok semmi olyasmit nem sugároznak, ami bárkit megbánthatna. És rémes lenne, ha bárki is rossz hírét keltené a grekeknek! A nagy, demokratikus, felvilágosodott közönség rettentően kiverné a rikácsot!

Elfordította a gombot. A képernyő ismét kivilágosodott. Ott volt rajta a „Különkiadás" felirat. Egy hang mondta a magáét:

– ...miután Hackett és dr. Lucy Thale egy kórházba sietett vele, az orvosok fölvették a kapcsolatot a grek hajóval, és ily módon megmentették az aldariai életét. A grek parancsnok szeretné kifejezni háláját az említett két személynek. Jelentkezésüket várják. Minden földi hatóságot megkérünk, hogy azonnal hozzák őket a grek hajóhoz, ahol átvehetik a grekek hálájának kézzelfogható bizonyítékát.

Eltűnt a „Különkiadás" felirat. Ismét a búcsúbált mutatták. Alapvetően semmi nem változott. A padló gyakorlatilag láthatatlan volt, mert elárasztotta a botladozva, toporogva táncoló tömeg. Volt viszont néhány olyan terület, ahol az emberek föladták a próbálkozást, hogy a zenére füleljenek, és csak sétálgattak vagy beszélgettek, biztosítva magukat és mindenki mást, hogy remekül szórakoznak. És még több ital fogyott.

– Gondosan kerülöd – kezdte Hackett óvatosan –, hogy bármilyen gyanút is megfogalmazz a grekekkel kapcsolatban. Én igyekszem, hogy ne érezzék ilyesmit, de mégis érzek. Az jutott eszembe, hogy milyen jól időzítik távozásukat. Hat hónapig voltak itt. Nagyszerű dolgokat adtak nekünk, ez igaz. De már kezdenek mutatkozni ezeknek a nagyszerű dolgoknak a mellékhatásai. Ha a grekek maradnak, akkor őket fogják vádolni. Ha elmennek, akkor úgy fog tűnni, hogy minden baj a távozásukkal kezdődött.

A hirtelenszőke férfi bólintott.

– A munkanélküliségre gondolsz?

– Világviszonylatban most húsz százalék, és még rosszabb lesz – válaszolta dühösen Hackett. A gyáraknak be kell zárniuk, hogy átszerszámozzák őket olyan termékekre, amilyenekre szükségünk van, mert azelőtt nem gyártották őket. De senki sem készít eleget ezekből a dolgokból. Csak minden nyolcadik autó működik energiasugárzással, de benzinmotorost nem gyártanak többé. Ez növeli a munkanélküliek számát. Az olajipar alól kirántották a szőnyeget, noha nincs elegendő energiavevő antenna, hogy a dolgok működésben maradjanak. Úgy látszik, a termés akkora...

Elhallgatott. Emberek mentek végig odakint a közlekedőúton, leereszkedtek a tribünről alávezető lépcsősoron. Néhány férfi és két nő lépett be. Az egyik asszony Clark felesége volt. A másik egy fiatal lány. Fáradtaknak látszottak. Clark felesége felkiáltott Hackett láttán, de férje megelőzte.

-Tudom! Tudom! Keresik. Minden rendben van. Csupán nem akarja, hogy riporterek üldözzék jópofa történetekért, hogy milyen érzés volt segíteni egy aldariain. Milyen a buli ?

– Szörnyű!

Ez a vélemény egyöntetű volt. Az újonnan jöttek leültek, és elmesélték a bált. Sokkal jobban lehetett látni televízión keresztül, és minden jobb volt, mint ott tartózkodni a helyszínen. Hackett alig figyelt oda. Lucyt nézte, aki mintha pánikba esett volna.

– Állítólag azért keresnek, hogy megdicsérjenek és megjutalmazzanak, így senki sem fog elárulni – nyugtatta a lányt. – Más lenne, ha a grekek bűncselekmény miatt köröztetnének; de senki sem köp be, hogy megdicsérjenek.

Ez igaz volt. A lány aggodalma fokozatosan csökkent. A televízió jeleneteket mutatott a riói búcsúbálból, amszterdamból, a nyugati part bulijairól.

A nyugati parton a színészek, akik félresöpörték a közönséges polgárokat a kamerák elől, tele szájjal reklámozták a filmeket és tévésorozatokat. Hackett hallotta, amint valaki azt mondja:

– Ez tényleg különös! Láttam az egyik szöveget. A grekek persze másképp értelmezik a nyelvtant, mint mi. A könyv mégis érthetően kezdődik, aztán fokozatosan lesz egyre zavarosabb, áttekinthetetlenebb, végül pedig közönséges szózagyvalékba fullad. És mindezt egymás után!

Ezt az egyik jövevény mondta a grekek tudományos értekezéseiről. Hackett eltűnődött, hogy másoknak is gondot okoz a grekek megértése.

Pár perccel később másvalaki szólalt meg.

– Fantasztikus! Dühöng a történelem legsúlyosabb munkanélkülisége, és emberek, akiknek van munkájuk, otthon maradnak, mert hamarosan csak heti nyolc órát kell majd dolgozniuk.

A televízió egy állandó elnökjelölt beszédét közvetítette. A csúcs a grek űrhajó parancsnokának bemutatása volt. Az embernél nagyobb termetű parancsnok egy körmönfontan bonyolult szerkezetű székben ült. A bőre enyhén szürkés és különösen merev volt, mintha sima lemezekből állították volna össze. Fejet hajtva köszönte meg a szó szerint fülsiketítő tapsot és éljenzést, amelyet megjelenése keltett.

Kifejezéstelen arccal várta ki a végét. Azután, amikor apró emberi figurák bukkantak föl előtte, és integetve, hadonászva csöndet kértek, megnyomott egy apró gombot a szék oldalán.

– A hajón van! – mondta valaki megdöbbenve.

– Kivetítik a képét, ő pedig a hajón van.

– Több ezer bálon van ott egyszerre – mondta valaki más. – Figyeljetek!

Emberi hang szólalt meg. Elhallgatott, másik hang folytatta. A hatás elképesztő volt. Bár elég gyakran elmagyarázták, hogyan érintkeznek a grekek az emberekkel. Kapcsolatuk az emberi beszéddel azzal kezdődött, hogy hat emberi szót sugároztak vissza abból a tízezerből, amellyel a Hold mellett lebegő hajójukat bombázták. Ezután a grekeknek összesen két nap kellett, hogy szótárt állítsanak össze a rögzített emberi hangon elhangzott szavakból. Ezeket a szavakat mondatokká, kifejezésekké fűzték. A grek parancsnoknak az emberiséghez intézett szónoklata keveréke volt néhány ezer szónak, amelyeket különböző időben mondott ki pár száz emberi hang. Nem értelmes sorrendben vették föl. Felvételekről gyűjtötték össze.

Kifejezéstelen, hanglejtés nélküli beszéd volt. Embertelenül hangzott. Sőt hátborzongatóan.

A szürke bőrű grek parancsnok – ha ugyan ő volt az – egykedvűen ült, miközben a Föld népeihez szóló, különböző hangú üzenete eljutott azokhoz, akiknek szánták.

A beszéd véget ért. A kátránypapír barakkban elhomályosult a készülék, akárcsak a búcsúbál résztvevőit mutató óriási képernyő és mint minden képernyő az egész Földön. Azután alakok ugrottak fel lángoló lelkesedéssel, és tapsonként vezényelték a kitörő éljenzést, amely a grek tiszteletére hangzott föl.

Ezután lényegében érdektelenné fakultak a bulik. A tévén továbbra is élőben mutatták a színhelyeket, és hivatásosan érdeklődő kommentátorok ontottak sok-sok ezer szót a leírás és a háttér ecsetelésére. De a grek kapitánnyal együtt az élet is eltávozott az összejövetelekről.

Clark felesége szilárdan kijelentette, hogy nem megy vissza abba a szörnyűséges odúba aludni. Még légkondicionálás sincs! Itt fog aludni egy székben. A fiatal lány egyetértett vele. Tökéletesen ésszerűnek látszott, hogy Lucy is így döntsön.

Hackett kiment a többi férfival, hogy rágyújthassanak. A tribün ülésdeszkáinak közén át hosszú, keskeny csíkokban hullott rájuk a holdvilág. Bilincsek, gerendák, merevítőtámasztékok alkottak különös mennyezetet a fejük fölött.

Egyenruhás alak lépett ki a földmunkagépek garázsából. Az ügyeletes parancsnok, a hadsereg egyik tisztje volt. Clark beszélt neki a föld alatti zajokról, amelyek azt jelezték, hogy a grek szemétgödröt feltöltötték és lezárták. A tiszt bólintott. Nem volt meglepve.

Nem volt semmi különös tennivaló. Összevissza csevegtek, várva a napkeltére, illetve a felszállásra, ha sor kerül rá, majd pedig arra, hogy a tömeg távozzék. Aztán jöhetnek a buldózerek, hogy kiássák az atombombákat és megtudják, mi történt a gyújtószerkezetekkel, amelyek a műszerek tanúsága szerint nem működtek. A bombákat nem lehetett fölrobbantani.

Hackett kezdett ideges lenni. Nagyon szerette volna, hogy a grekek távozzanak már a Földről. A katonatiszt ugyanígy volt vele. A Rogers Egyetem nem hivatalos régészeti expedíciója nemkülönben. A grekek ajándéka az emberiséget sok évszázadnyi fárasztó kutatástól és fejlesztéstől kímélte meg. Akkor hagyták el a Földet, amikor az emberek hálája elérte a csúcspontot. Mindenki azt várta, hogy mostantól – vagy a közeljövőben, amint a dolgok elrendeződnek – senkinek se kelljen semmit tennie, hogy igazolja létezését. Ez a kilátás, mint Hackett savanyúan megállapította, végtelenül csábítónak tűnt a legtöbb ember számára.

– De ami engem zavar – tette hozzá undorodva –, hogy nekem nem jár ez a kiváltság.

– Majd megtudná, mi az igazi kudarc – morogta keserűen a katonatiszt –, ha azt kellene belátnia, hogy mindannak, amire kiképezték, amire az egész életét alapozta, körülbelül annyi haszna van, mint egy lyuknak a koponyán.

Elkeseredése annak szólt, hogy a grekek miatt a katonák nem jók egyébre, mint katasztrófák kirobbantására, ahelyett hogy országukat védnek.

– Ha jól látom – felelte Hackett –, elég sokan nem érzünk kellő hálát azért, amit legtöbb embertársunk mérhetetlenül kívánatosnak talál.

Úgy vélte, hogy most már lehetséges hideg fejjel szemlélni a dolgokat. Nem mindenki vágyakozik a grekek áldásai után. Hátborzongató idegenek kénye-kedvének kiszolgáltatott, alsóbbrendű, primitív kreatúrának tudni magunkat – hát ez elég magas ár. Néhány ember számára túlságosan is magas.

Füstöltek és céltalanul, csapongva beszélgettek. A holdfény zsalugáterszerű fénye arrébb haladt a tribün alatti földön. Nagyon sokáig tartott, amíg az ég szürkébe váltott keleten, majd a megfelelő időben fölkelt a nap.

Az egyik régész elment, hogy kávét vegyen. A tiszt eltűnt a buldózerek között. Itt-ott bizonytalan mozgás támadt.

A kávé nagyon rossz volt, egyetlen erénye a forrósága. Olyan íze volt, mint a papírpohárnak, amelybe töltötték. Hackett nyughatatlanul járkált. Úgy találta, mások is osztoznak a grekekkel szemben táplált bizonyos kétségeiben, ám egyelőre semmivel sem vádolhatta az idegeneket. Akár mutogatták, akár rejtegették fegyvereiket, az emberiség egyformán tehetetlen volt velük szemben. Muszáj volt hinni jóindulatukban, különben megőrül az ember a félelemtől. De végül is semmi sem cáfolta jóindulatukat. Az aldariaiak eleven, barátságos, szívélyes teremtmények voltak. Jól kijöttek a grekekkel. Azok pedig olyan sok dolgot adtak nekünk...

Azoknak az embereknek, akik éppen most kezdték megtölteni a lelátókat, láthatóan nem voltak kétségeik. Voltak, akik azért jöttek, hogy megéljenezzék a távozó grekeket. Néhányan hajlottak rá, hogy érzelmesen szipogjanak azokat búcsúztatva, akiknek oly sokat köszönhet az emberiség. Voltak, akik már azok miatt a jótétemények miatt érzékenyültek el, amelyek még egy kis szervezettséggel mindenki számára elérhetőek lesznek...

Mi, akik ott ültünk a tribünökön azon a reggelen, emlékszünk a légkörre. Van, akinek nehéz elhinnie, hogy tényleg a hála könnyeit hullattuk a végeérhetetlen program alatt. Érthetőbb lett volna, ha az unalomtól sírunk...

Visszataszító előadás volt. Masírozó iskolás gyerekek adtak át csokrokat a grekeknek – vagyis inkább annak az egyetlennek, aki végigülte azt, ami kimondhatatlan unalom lehetett neki. Volt ott egy híres művész, aki átnyújtotta az űrhajó egyik tisztjének arcképét. Megjelentek az ipar képviselői, akik különleges termékeik egy-egy színaranyból – a takarékosabbja aranyozott bádogból – készült példányát ajándékozták a grekeknek, hogy emlékezzenek rájuk. A filmipar egy darab aranylemezekkel bevont filmvetítővel, húsz darab, a grekekről és aldariaiakról forgatott színes filmekkel teli, aranylemezből készített filmesdobozzal rukkolt ki. A filmek azon ritka alkalmakkor készültek, amikor a grekek elhagyták űrhajójukat. Voltak giccses magasztalásoktól csöpögő tekercsek, amelyek öröklődő tiszteletbeli tagságot ajánlottak föl különböző társaságokban. Testvériségek állítottak ki tanúsítványokat különleges minősítésekről, halmozták el a grekeket díszes jelvényekkel, hogy ki tudja, hol és minő titokzatos szertartásaikon használhassák őket...

De ezekben legalább volt valami változatosság. Hanem a beszédek!...

A Föld minden politikusa igyekezett kiharcolni, hogy elmondhasson néhány megfelelő mondatot. Amikor számukat a miniszterelnökökre és államfőkre korlátozták, az idő még akkor is elviselhetetlenül hosszúra nyúlt. Noha szigorúan elrendelték, hogy egy beszéd sem lehet hosszabb négy percnél, a hordákban sereglő politikusok egyike sem adta alább hat percnél. Jó néhányat minden ceremónia nélkül úgy rángattak el a mikrofontól.

Végre véget ért az ünnep. Dél volt a keleti időzóna szerint. A magányos grek, aki végigszenvedte az egész zagyvalékot, fölállt. Tökéletes szenvtelenséggel végigment a deszkapallón, amely a pódiumot összekötötte a hajóval. Belépett. A bejárati ajtót bezárták. Az emberek sietve félrehúzták a pallót. Egy darabig senki sem vette észre, hogy a búcsúajándékok ott maradtak, ahova tették őket. Néhányan azt várták, hogy felfedezik és helyreütik a hibát, de semmi ilyesmi nem történt. Ott maradt minden, a csokroktól az aranyozott filmesdobozokig, ahova lerakták. Azután minden külön trombitaharsogás, ceremónia és huzakodás nélkül csöndesen a levegőbe emelkedett az űrhajó.

A lelátók közönsége éljenzésben tört ki. A számtalan ezrek, akik képtelenek voltak jegyet szerezni a tribünökre, a mögöttük levő térről hurráztak. A grek hajó egyre csak emelkedett és emelkedett, hálás emberi hangok kórusának kíséretében. Most már nem volt olyan nyomasztóan irdatlan. Hamarosan csak egy ezüstös villanás volt, amely sebesen hasította az égboltot. És egy idő múlva egyáltalán nem lehetett látni.

A grekek elmentek, és mint mondtak, itt hagytak egy tucatnyi aldariait, hogy Segítsenek nekünk civilizálódni. És mi kezdtünk szembenézni bizonyos kellemetlen tényekkel. Egyedül maradtunk, hogy megoldjuk azt a helyzetet, amelyet a grekek teremtettek számunkra. Azt mondták, hogy elmennek, és láthatólag ezt is tették. Azt mondták, hogy visszatérnek otthoni csillaghalmazukra, és nem volt okunk rá, hogy kételkedjünk ebben. Azt mondták, hogy úgy tíz év múlva valamelyik grek hajó meg fog állni, és fölszedi az aldariai önkénteseket. Azt mondták, hogy ennél hamarabb ne is számítsunk rájuk.

Hittünk nekik, és kínosan éreztük magunkat, mert elhittük nekik! Uram, irgalmazz, azért éreztük magunkat kínosan, mert hittünk nekik!

Mindazonáltal talán még rosszabb lett volna, ha szélesebb körben megorrontják az igazságot. Amikor kezdett kialakulni az ábra, egyetlen hatóság se merészkedett nagydobra verni őket. Ami a szakemberek véleménye szerint az egyetlen értelmes lépés volt, amit fontos személyiségek csak hozhattak – kivéve azokat, akik titokban Hackett-tel működtek együtt.