12. 

A Nancy, Sam és Kelly felé acsargó ruhk fenevadak értelmes állatok voltak, amelyek tudata majdnem pontosan úgy működött, mint az írástudatlan parasztoké. Mikor a három földi ember újra megjelent a ketreccsapdában, nem ismerték fel Nancyt a főnökök fajtájának tagjaként, mivel többé nem viselte magán az urak illatát. Pontosan ilyen a józan paraszti ész logikája is.

Sam odakiáltott Kellynek:

– Ide figyelj! Én majd tartom az ajtót, ha megpróbálnak betörni. Te meg közben lódítsd fel Nancyt, vissza az átjárón! A zsaruk majd elkapják, és elviszik valahová máshová.

Ekkor valami egészen halk, sziszegő hangra lett figyelmes. Egy női illatszerszóróé volt az. Különösen tiszta, izgatóan kellemes illat csapta meg az orrát.

A vészterhes hörgés azonnal elhallgatott odakint. Helyette élénk szimatolás hallatszott. Aruhk dögök először összezavarodtak, azután szinte lebénultak. Nancy szigorúan rákiáltott a fenevadakra:

– Szégyellhetnétek magatokat! Hogyan moroghattok valakire, akinek ilyen isteni az illata?!

Erre a fenevadak alázatosan, lekonyuló füllel morrantak és nyüszítettek előtte. Egymás között közben értelmes kaffantásokat váltottak. Kelly röviden tolmácsolta:

– Sajnálattal bocsánatot kérnek... Gyorsan fújjon rám is abból a vacakból!

Sam Todd kurtán horkantott a meglepetéstől. Odafordult Nancyhez. A lány ugyan holtsápadt volt, de azért mosolygott... kezében egy apró, ezüstös tárggyal.

– Igen, te elfelejtetted, Sam. De én elsősorban ezért akartam visszajönni ide... hogy ezt odaadhassam Dicknek. Látod, el is hoztam magammal!

Ezzel felmutatta a jókora edényt, amelyben az illatszerész által előállított úri lötyedék teljes mennyiségét, vagy egy jó gallonnyit hozott magával.

Ezek után alapvetően megváltozott helyzetben léphettek tovább. Kelly fürgén kilépett a ketreccsapdából. Olyan ruházatot viselt, amelynek láttán a fenevadaknak a földre kellett volna teríteniök őt, hogy leszaggassák róla, viszont isteni illat áradt belőle. Erre meghunyászkodtak előtte. Sam Todd lépett a nyomába másodikként, pisztolyaival a kezében. Bár gyanakvása nem hagyott alább, félelme egy csapásra megszűnt, amint a szörnyetegek hemperegni kezdtek előtte a földön.

Merő józan megfontolásból azonban nem csinált semmi mást. Még a ketrecben lévő, őket az odaáti világból idepottyantó átjárót sem szerelte le mindaddig, amíg a zsebében lapuló apró üvegcséket meg nem töltötte a nagyobb edényből. Még Nancyvel is levettette a kabátját, és a felett hajtotta végre a műveletet, hogy ha netán le is csöppenne valamennyi a bűvös folyadékból, az is csak növelje isteni mivoltuk képzetét a ruhk dögök szemében. Keze egy kicsit remegett, szóval valóban mellé ment egy pár csöpp, így mire végzett a művelettel, Nancy körül sűrűn terjengett annak az illatnak a felhője, amelyet ötezer esztendei tenyésztéssel a fenevadak számára gazdáik megcáfolhatatlanul istenivé tettek. A lány tehát már senki és semmi részéről nem foroghatott veszélyben, amíg akár csak egy ruhk is tartózkodott a közelében.

– Tudd meg, sejtenek-e valamit ezek a dögök a gályáról?! – fordult Sam Kellyhez. Ő maga nem kérdezhette meg tőlük közvetlenül, mivel nem értette volna meg vinnyogásukat.

Miközben Kelly tekintélyt parancsoló hangon beszélt a fenevadakhoz, Sam visszatért a ketreccsapdába. Annak a tetején csillogott egy szabályos korong: maga az átjáró! Egy rúd segítségével lehetett odalentről, puszta kézzel elérhetetlen magasságba emelni. Zsebre dugott kezét még mindig pisztolyain tartva, Sam közelebbről is megvizsgálta. Ha nem emelik fel idejében, egy ügyesebb ember akár vissza is juthat rajta. A legtöbben azonban túlságosan rémültek voltak ahhoz, hogy a csapdába esvén azonnal megpróbálkozzanak a meneküléssel.

Kelly közben kiderített egyet-mást.

– A gálya valahol a Hudsonon horgonyoz – számolt be. – Ezek itt hallották a társaik jelző üvöltéseit. De többet nem tudnak.

Már megint egy különös jelenség! A farkasüvöltés sokkal gyorsabban vihetné az üzeneteket, mint bármilyen küldönc, ha a fenevadak elég nagy területet átkutathatnának.

– Ez elég jó hír – dörmögte Kelly –, de még igen fontos feladatok állnak előttünk. Azt a nyavalyás átjárót le kell vennünk valahogy a karó végéről, aztán végig kell pásztáznunk vele jó néhány New York-i utcát, mégpedig anélkül, hogy kövér öregasszonyokat, lompos macskákat vagy omladozó faldarabokat juttatnánk át általa ide. Végül el kell jutnunk a legközelebbi, megfelelő rendőrőrsig... majd én kiválasztom a kukucskálóval... és el kell csórnunk a könnygázgránátjaikat, sőt talán még néhány automata puskát is. Azután...

Belekotort a zsebébe. Előhúzta és a szeméhez tartotta a kukucskálót. Kilátott arra a New York-i utcára, ahonnan átkerültek ide. Tele volt rendőrökkel. Úgy tűnt, akár átnyúlhatna és akármelyiküket megérinthetné, önkéntelenül összehúzta magát, de persze senki sem láthatta odaátról. Lázasan keresték a titokzatosan eltűnt, három gyanús alakot.

Sam vetett rájuk még egy sötét pillantást, azután megvonta a vállát, és eltette a nézőkét. Kelly segítségével végrehajtott egy kísérletet. A dolog meglepően egyszerűnek bizonyult. Az a korong csak egyirányú átjáróként volt használható. Csak egyfelől juthattak rajta keresztül tárgyak, mégpedig onnan a Földre. Ez a lehetőség pedig most lényegtelen volt, ha jobban belegondol, éppen úgy, ahogy a crux ansata előtt hathüvelyknyire megjelenő kísértetkorong. A másik oldalával előre akadálytalanul vághattak át az őserdőn, még ha az adott térszelvényt a Földön szilárd épületek foglalják is el. Persze bármi, amibe a korong másik oldala beleütközött, megjelent odaát, a Földön.

Valójában nagyon valószínű, hogy egynémely apró lények, például röpködő rovarfélék hirtelen teljesen idegen környezetben találták magukat New York utcáin, magas épületek között, ahol természetesen semmi esélyük sem volt a fönnmaradásra.

A három ember nagyjából nyugati irányban haladt. Egyszer csak egy félreeső rendőrőrsön apró higanyfoltok csillantak meg a padlón, és néhány könnygázgránátnak nyoma veszett a földi világon. Újabb csillanások, miáltal Tom és Kelly fejenként egy-egy automata puskával gazdagodott – persze lőszerrel együtt.

A szomszédos helyiségben pihenő ügyeletesek később majd a poklok kínját állják ki, hogy ilyesmit, szó szerint az orruk elől ellophatott valaki. Sam és két társa eközben rendületlenül folytatta az útját. Körülöttük hat nagydarab, veszedelmes fenevad ődöngött. Néha előttük törtek utat a bozótban, máskor a nyomukban sompolyogtak, de rendre visszatértek, hogy beszippanthassák az úri kencefice illatát, amelyet ösztönszerűen imádtak... és közben áhítattal csóválták lompos farkukat.

Ebben a pillanatban még Sam is majdnem megbízott bennük. Hirtelen azonban aggodalom töltötte el. Hamarosan szüksége lesz egy csónakra! Igaz, bármit könnyen eltulajdoníthatott a Földről, és ebben a helyzetében nem is akadt semmiféle fönntartása... de hogyan juttathat át a másik világba egy igényeinek megfelelő csónakot?

Időnként átpillantott a nézőkén, így tudhatták, merre járnak a másik dimenzióban lévő New Yorkban. Egyszer csak, a Hudson partján, a földi valóságban megtalálta azt, amit annyira keresett! A lehető legváratlanabb helyen bukkant fel egy kis csónakház. A közeli bérházakban lakók kenuit tartották benne. Természetesen zárva volt.

Az átjárón való belépésük után két órával jutottak ki a Hudsonhoz, és még vagy másfél órába telt, amíg sikerült valamiféle fedélzetet fabrikálniuk két kenura és arra ráerősíteniük az ott talált csónakmotort. Akkor azután elindulhattak. Valójában egy katamaránjuk lett így, a két hajótest között berregő motorral. Alkotmányuk közepesen bírta volna még a tengert is, és nem is volt igazán lassú. Amikor eltávolodtak a parttól, a fenevadak felüvöltöttek, amiért hátrahagyták őket.

Sam megrántotta a motor indítózsinórját. Meglepetésére azonnal beugrott, és halkan duruzsolni kezdett. A hevenyészett vízijármű kilendült a folyóra, és megindult az árral szemben. A magára hagyott ruhk népség panaszosan üvöltve törte a bozótot, úgy loholt utánuk. De a következő pillanatban eltűntek a szemük elől.

A motor egyenletesen zümmögött. Sam beljebb kormányzott, hogy a folyó hosszabb szakaszát beláthassák, és hamarosan meg is pillantották a gályát. A Manhattan-sziget előtt horgonyzott, valahol a valóságos New York Hetvenedik utcájának közelében. Nem tapasztaltak semmi mozgást. A két csónak szorosan a gálya oldalához kötözve billegett.

A dupla testű kenu egyenesen felé vette az irányt. A dagály éppen tetőpontjára hágott, a motor nekikeseredetten zúgott. A katamarán egész tisztességes sebességre tett szert. Amint azonban közelebb értek, az emberek harsány, ellenséges üvöltése fogadta őket. Evezők emelkedetek a magasba fenyegetőn.

– Engem azért csak meg kell ismernie Dicknek – dünnyögte Nancy tétován. – Mit gondoltok...

Ekkor Kelly felemelkedett a jobb oldali kenu orrában. Elordította magát. Hangja túlszárnyalta a gályáról hallatszó kiáltozást és a motor berregését. Az üvöltözés hirtelen abbamaradt. Nem voltak sokan a gályán, talán ha tucatnyian lehettek. Bambán bámultak az érkezők felé, miközben a motor leállt, és a dupla kenu, eddigi lendületét kihasználva, odasiklott a gálya oldalához. Kelly határozott mozdulatokkal mászott fel a fedélzetre. A másik kettő odalent hallotta nyers, vitatkozó hangját. Kelly hirtelen felrántotta a kabátját és szvetterét, hogy megmutassa a többieknek a hátát borító hegeket. Legmeggyőzőbb érve azonban a lehető leghanyagabb mozdulatokkal átnyújtott automata puskákban rejlett.

Utána hátrajött a tatra.

– A csapat kiment a partra. Néhányan felvigyázónak öltöztek. Magukkal vittek minden pisztolyt és lándzsát. Megpróbálják lerohanni a rabszolgatábort, azután visszaverni a ruhkdögöket, amíg megkaparinthatnak egy átjárót, amin keresztül még fegyvereket szerezhetnek.

– Utánuk kell mennünk! – kiáltotta Nancy. – Ezzel a parfümmel...

– Rendben van! – mordult rá Sam. – Gyere hát, ha mindenáron jönni akarsz! És, emberek, ha bárki csatlakozni óhajt hozzánk, ám legyen... csak igyekezzenek!

Kelly sürgetően morgott valamit, és már mászott is lefelé a gálya oldalán. Az emberek fele a nyomában. Megint visszakiáltott, mire a többiek is, birkanyáj módjára a nyomukba szegődtek.

– Nincs semmilyen fegyverük, amivel harcolhatnának – dörmögte Kelly közömbösen. – Akinek viszont van, boldogan tart velünk.

A katamarán motorja közben halkan pöfögött. Lassan megindultak a part felé. Elérték a fövenyt, mire az emberek nagy csobogással kigázoltak a szárazra. Nancy utánuk nézett és enyhén megrázkódott. Látta Kellyt csupaszon, egy szál derékkötőben, testén hegekkel, de az mégis emberként viselkedett, amikor a fenevadak rájuk támadtak, és Nancy remegett a félelemtől, bár előtte mindjárt csóválni kezdték a farkukat. Ezek a rémült, nyúzott, borzalmasan elcsigázott alakok egészen más benyomást keltettek. Kelly kurtán odavetette a lánynak:

– Kenjen rájuk egy kicsit abból a lötyedékből! Még jobb, ha kioszt nekik egy-két üveggel. Amint rájönnek, milyen hatása van...

Késő délutánra járt az idő, már lemenőben volt a nap. A szedett-vedett csapat nekivágott az őserdőnek. Kelly és Sam puskával és pisztolyokkal is felfegyverezte magát. Még két embernek volt automata puskája. Sam ekkor kiosztotta eddig magával cipelt fegyvertárát. Látta, amint az egyik férfi úgy dédelget egy ormótlan revolvert, mintha valami különleges kincset tartana a kezében.

Továbbsiettek a hatalmas fák között. Gázoltak a különös, valószerűtlen bozótban. Szokatlan rikoltások hallatszottak a lombok közül. Szabálytalan időközökben zavaros ordítozások a távolból...

Talán fél mérföldet haladhattak előre, amikor lövéseket hallottak maguk előtt. Egész fegyverropogást. Ekkor futásnak eredtek. A lövöldözés egyre hevesebbé vált. Sam lihegve kérdezte a gálya egyik evezősétől:

– Hány lőfegyvere van a csapatnak?

– Ti... tizennégy – lihegte vissza a rabszolga. – A többi csak lándzsa.

– Ez is sokkal több, mint azoké odafönt! Gyerünk gyorsabban!

Szaporán ügettek a kavarodás felé. A lárma egyre erősödött. Már egyes üvöltéseket is kivehettek. A csatában legalább ötven lőfegyver vehetett részt.

Volt is annyi. Logikus, hogy kellett lennie. A palota ura ugyanis aznap reggel külön rohamosztagot indított Maltby elrablására, az odaáti Manhattan-szigetre. Az a csapat kizárólag felvigyázókból és ruhk fenevadakból állt. El is fogták Maltbyt, de nem térhettek vele vissza a palotába a gályán kitört lázadás miatt. Ezért azután, igencsak dühödten befészkelték magukat a legközelebbi rabszolgatáborba.

Dick Blair álfelvigyázókból és a látszat szerint elfogott rabszolga-szökevényekből álló csapata egy csomóban rohant előre. A táborban negyven, pisztolyokkal és lándzsákkal ellátott fegyveresbe ütközött, az ő nyomorúságos tizennégy lőfegyverükkel szemben. És mindennek tetejébe ott voltak még a fenevadak.

Vad mészárlás kezdődött. Az első pillanatban visszavonulásra kényszerültek. Fejvesztett megfutamodássá is fajulhatott volna a dolog, de addig egyetlen ember sem fordított hátat a csatatérnek, amíg a leghalványabb esélye volt egy felvigyázó vagy ruhk megölésére. Így tehát egyetlen fegyveresük sem futamodott meg. De még a fegyvertelenek sem, mivel remélték: ha valamelyik harcoló társuk elesik, sikerül megkaparintani és használni a pisztolyát.

Az ösvény melletti bozótban sötét alakok szökelltek. Üvöltések, hörrenések hallatszottak. Ám a fenevadak hirtelen megtorpantak. Próbáltak hozzádörgölőzni Sam Todd, Nancy és Kelly lábához. A földön fetrengtek, és hemperegtek a három földi emberrel érkezett rabszolgák előtt. Azok bosszúszomjasan lövöldözték halomra őket. A hempergő, hízelgő vadállatokat sorra lemészárolták. Páran nyüszítve elinaltak, ötezer esztendei idomítás az ilyen illatú emberek imádatára, leküzdhetetlen akadálynak bizonyult számukra. Nem voltak képesek rájuk támadni vagy az engedelmességet megtagadni olyan lényektől, akik iránt feltétien hűségre idomították több mint kétezer nemzedéküket. Iszonyú, dermesztő pánik fogta el a szörnyetegeket, mivel éppen az isteneik gyilkolták halomra őket.

A rohanó kisebb csapat egyre közelebb jutott a kavarodáshoz. Egy rabszolga a földre rogyottá kétoldalról rávetődő fenevadak súlya alatt. A lefűrészelt csövű vadászpuska lövései szabadították meg. Nancy nyomban hintett rá pár csöppet a varázslatos illatú folyadékból. Akkor már felőlük biztonságban volt. Továbbrohantak. Egyszer csak pokoli jelenet tárult fel előttük.

Lövöldözés ropogott a közelben, amint a szánalmasan kicsiny, lőfegyverrel alig rendelkező csoport próbálta fedezni visszavonulását az őserdő sűrűjében. A dzsungel harc azonban aruhk fenevadak igazi közege volt. A lándzsás rabszolgáknak hátukat egymásnak vetve sündisznóállást kellett felvenniök, hogy lándzsahegyek erdejét szegezhessék szembe elkeseredett támadóikkal, amelyek a bozót Oltalmában egészen közel kúszhattak hozzájuk, hogy váratlanul rájuk vessék magukat. Persze eközben jó néhány ruhk elhullott, de az emberek sorai is ritkultak. Ám még így is jóval több ember volt, mint fegyver, de egyetlen fegyver sem maradt használatlan, ha gazdáját elérte a végzet.

Iszonyú volt a kavarodás és a tébolyult lárma. Amikor az újonnan érkezők a körbezárt, elkeseredetten küzdő rabszolgákhoz közeledtek, a szörnyetegek nyomban ellenük fordultak, ám a következő pillanatban nyüszítve hemperegtek előttük a földön. Vinnyogó hangokat hallattak, amivel társaikat is megtorpantották.

Berontottak a harcolók tömegébe. A gályáról frissen érkezők már szentül hittek a fenevadakkal szembeni védettségükben. Harsány röhögéssel gázoltak közéjük, és kéjes rikoltásokkal öldösték le, egyiket a másik után. Sam és Nancy átnyomakodott az összetömörült és harcra készen, felszabaduló lándzsákra leső rabszolgacsapaton. Nancy odaverekedte magát Dick mellé, és azonnal behintette őt az úri illatszerrel. Lihegve suttogott valamit a fülébe. Sam gyorsan elébük vágott. Automata puskája felugatott.

– Szórd már rájuk azt a nyavalyás löttyöt! – kiáltott hátra Nancynek a válla felett. – Igyekezz!

Kelly belevetette magát a küzdelembe. Sam leterített egy tógás felvigyázót, mire a legközelebbi rabszolga máris rávetette magát, hogy megszerezze a fegyvereit. Egy ruhk tört elő fatörzs mögötti rejtekéből, de nem volt képes rátámadni a rabszolgára, amint az istenek illata megcsapta az orrát. A férfi máris hanyatt fordult és rögtön lőtt. A fenevad felüvöltött.

Ezután, legnagyobb meglepetésükre, még azokra sem támadtak rá, akik addig nem kaptak az isteni kenceficéből. Ugyanis az egész környéket elárasztotta az urak illata. Farkukat csóválva hátráltak. A felvigyázók ordítva buzdították őket támadásra, de azok csak vinnyogtak és nyüszítettek. Ekkor Kelly rontott elő a rabszolgák forgatagából. Belőle is áradt az istenek illata, amitől maga is megistenült. Széles mozdulatokkal a felvigyázók elleni rohamra uszította a fenevadakat.

Váratlan közbelépése megtette a hatását. Ahol az előbb még egy csapat pucér rabszolga küzdött elkeseredve, elszántan a harc végsőkig való folytatására, s ahol a tógás alakok acsarogva és óvatosan továbbra is szorongatták őket, e pillanattól váratlanul megfordult a helyzet. Nancy fel s alá szökellt a rabszolgák között, találomra csapkodva őket egy illatszerbe áztatott zsebkendővel. Dick próbálta kihámozni lihegve, szaggatottan előadott mondanivalójának lényegét. Egyszer csak eljutott a tudatáig a hallottak jelentősége. Ráordított a követőire, és dühödt ellentámadásba lendült.

A már-már meneküléssé fajuló visszavonulás hirtelen ismét előretörésbe ment át. Ez alkalommal a fenevadak a rabszolgák oldalán álltak. Rávetették magukat a tógás alakokra, hiszen egyáltalán nem mindegyikük tűnt isteni eredetűnek a szemükben. A felvigyázókat a tébollyal határos félelem és iszonyat töltötte el. Soraik megbomlottak, futásnak eredtek, és akikkel a rabszolgák nem végeztek, azokat a fenevadak koncolták fel. Minden halott felvigyázó révén a rabszolgák új lándzsához, pisztolyhoz vagy egyszerre mindkettőhöz jutottak. A nyomorultak menekülése csúfos véget ért, mielőtt akár a leggyorsabbak elérhették volna a rabszolgatábort.

Ugyan ott is akadt még belőlük, és a közeledők között is botladozott néhány tógás alak. A rabszolgák álcája korábban haszontalannak bizonyult, most azonban nagyszerűen bevált. A farkukat csóváló fenevadak társaságában közeledtek, és odaérve azonnal betörték a súlyos kaput. A fenevadakat odakint hagyták. Pillanatok alatt megölték a táborban maradt felvigyázókat. A benti őrséget ellátó ruhkok hódolattal meghunyászkodtak előttük. Azokkal is végeztek. Akkor beengedték a többieket, akik bőven fröcskölték a rabszolgákra az édeskés illatú folyadékot, míg mindannyian töményen nem árasztották magukból a ruhk agyak számára isteninek számító aromát.

Akkor a többi fenevadat is beengedték, és azokat is leöldösték. Ötezer éve először lettek egy olyan felfedezés áldozatai, amely még arra az időre nyúlik vissza, amikor az első mágusok lépték át a két világ határát. Az az illat biztosította abszolút hűségüket azok iránt, akik egyformán uralkodtak felettük, a felvigyázók és a rabszolgák felett. Most sehogy sem fért a tudatukba, hogy az isteni illatot viselő lények el is pusztíthatják őket. Némelyikük még aközben is dörgölőzött hozzájuk, amikor a rabszolgák lelövöldözték vagy ledöfködték őket. Mások félszívvel harcoltak ugyan, de nem győzhették le teljesen az ötezer éve beléjük táplált, ösztönös áhítatot. Megint másoknak teljesen megbomlott az agya az érzékelt illat és a látvány közötti ellentét hatására... amint azok öldösik őket halomra, akiket a szaguk alapján imádniok kellene. Végül mind elpusztultak. Egytől egyig.

Végre leszállt az esté, és nagy tüzek lobbantak fel a rabszolgatáborban. Rőt fényükben majdnem teljesen csupasz férfiak és nők elvadult hordái nyüzsögtek, szökelltek és üvöltöztek megdicsőülten, a véres harcban kivívott szabadság kábult mámorában. Néhányan ott ődöngtek a lemészárolt fenevadak tetemei között, és vadul döfködték, bunkózták az elpusztult teremtményeket, amikor esetleg valamelyik hulla az élet legcsekélyebb szikráját mutatta.

Dick közben maga köré gyűjtötte azokat, akik már a gályán ösztönösen jó vezetői képességekről tettek tanúságot. Egyikük a sebhelyes képű, másik egy köpcös, alacsony emberke volt, harmadik pedig, aki fizikát tanított, valaha.

Közben Dick megtalálta és kiszabadította Maltbyt, Nancy pedig bekente az illatszerrel. Rábukkantak arra a pókszerű szerkezetre is, amelyet egyetlen rabszolgának sem lett volna szabad látnia, s amelyről Sam már tudott egyet s mást. Dick ezalatt elmondta embereinek, mit tervez, mire azok elvegyültek a többiek között, és az örömmámorban úszó tömegből kiválogatták a legmegfelelőbbeket. De még ez a csapát is vadul rikoltozva tért vissza az ösvényen, az erdőn át a folyóhoz. Kezükben fáklyák lobogtak, és nagy üggyel-bajjal vonszolták végig a bozóton a gépezetet, amelynek segítségével bármit áthozhattak ide a saját világukból, amit csak akartak. Sam Todd az egyik halott felvigyázónál még azt a különös szemüvegfélét is megtalálta, amelyet korábban már látott valamelyiküknél.

Feltette az orrára, és így, az őserdőben haladva egyszerre láthatta a vastag fatörzseket, a bozótban előretörő, félmeztelen embereket és az odaáti Manhattan-szigeten a zsúfolt közlekedéstől zajos, fényesen kivilágított utcákat.

A győzelemittas kis sereg elérte a folyót. A hullámokon messze előrekúszott a fáklyafény. A két kisebb csónakot kihúzták a partra, evezőkből valami fedélzetfélét eszkábáltak rájuk, felvonszolták rá a póklábú szerkezetet, és a kéttestű úszó alkotmány megindult a gálya felé. Kézierővel felcincálták rá a gépezetet, majd felhúzták a horgonyt és a holdfényben úszó folyón lassan lefelé csurogtak a Manhattan-sziget partja mellett. Sam Todd visszaadta a fémötvözet kukucskálót Dicknek. A két világ között jobb összeköttetést biztosító, a halott felvigyázónál talált szemüveg segítségével simán kormányozta a gályát a manhattani utcai lámpák fénye szerint tájékozódva.

A hajó éjféltájban ért partot egy kopár szikla mellett, ahol az emberek keserves, verejtékes munkával kicipelték a szárazföldre a pókszerű szerkezetet, mégpedig ott, ahol a Governor-szigetnek kellett volna lennie. Sam vezette az embereket a sötétben, megint az ottani ikertestvérének tekinthető világ fényei szerint tájékozódva. A Governor-szigeten ugyanis a való világban katonai támaszpont és repülőtér található, amelyek védelmére, minden eshetőséggel számolva, napjainkban alaposan felkészültek. Vannak ott fegyverek, lőszerek, gránátok, egyszóval minden olyan holmi, ami a gálya és a csónakok népének sokkal értékesebb a színaranynál is. A hadsereg jelentős tulajdonát veszítette el azon az éjszakán, amint Sam Todd és ujjongó emberei többször is megfordultak, hogy a gályán és a csónakokon felhalmozzák zsákmányukat.

Ebben a hadműveletben Dick nem vett részt. Nancyt próbálta mindenáron meggyőzni, hogy amint végeztek a gálya megrakásával, visszajuttathassa őt a Földre az erőműnél. Persze ott, ahol az, erőműnek kellett volna lennie, a másik világon csak sötét erdő terpeszkedett, amelynek mélyéről kísérteties rikoltások és különös, harangszóra emlékeztető kondulások hallatszottak a távolból. A lány azonban határozottan megtagadta a visszatérést. Amikor Dick elmondta neki, hogy ő és a gálya népéből bárki más miért nem akar egyelőre még visszatérni a való világba, Nancy nyomban belekapaszkodott ebbe a magyarázatba, hogy újabb érveket sorakoztathasson fel a maradása mellett.

Kissé feszélyezett volt a társalgásuk, mivel Dick még csak magában döntötte el, hogy Nancy nem lehet senki más felesége, de a lánynak még egy szót sem szólt semmi ilyesmiről. Most azonban végre, a maga számára is váratlanul és feszülten kicsúszott a száján:

– Különben is hosszabb ottlétre lenne szükségünk, hogy összeházasodhassunk...

Ezzel-aztán végleg el is rendeződött a dolog.