1.

1935. június 5-e, reggel fél 8 volt. A missouri Joplin városka kényelmes nyáréji álomból ébredt. A fűszálakon és leveleken harmat csillogott, és a leheletfinom pókhálók gyémántporként ragyogtak a kora reggeli napsütésben. A legkeletibb fekvésű külvárosban egy középiskolás fiú jött ki a házból, ásítozva, alvajáró módjára. Le kellett nyírnia a füvet iskola előtt. Egy igencsak rozoga autó zaja hallatszott egy utcával arrébb. Pöfékelt egyet, leállt, majd ismét felbőgött a motor, aztán egy állandó, várakozó zúgásra halkult. A házak között gyerekek hangja hallatszott. Egy színesbőrű mosónő is megjelent, és nagy léptekkel haladt a lakónegyed utcáját szegélyező fák alatt.

Egy fenti ablakból üvöltött a rádió:....egy, két, hánégy!Magasabbra!... há’, négy! Teljes erőből!... há’, négy, öt!” Azután egy fülsiketítő hang, majd folyamatos, mechanikus zúgás, utána ismét az a hang, amit végül egy olyan iszonyatos zaj követett, melyben mintha tízezer vihar elektrosztatikus töltése egyesült volna. Utána csönd lett.

Az iskolásfiú komor képpel támaszkodott a fűnyíróra. Abban a pillanatban, ahogy a statikus hangzavar elhallgatott, hirtelen lehuppant a harmatos fűre. A színesbőrű asszony megtántorodott, és kétségbeesetten kapkodott a legközelebbi fatörzs után. A teli kosár felborult, és tarka, keményített ruhák zuhataga ömlött szanaszét. Rémült gyerekkiabálás, éles női sikolyok mindenfelé. „Földrengés! Földrengés!” A házakból futva özönlöttek ki az emberek. Valaki egy emeleti tornácra rohant ki, pizsamában, lecsúszott az egyik tartóoszlopon, majd orra bukott egy rózsabokorban. A környék lakói szemlátomást másodpercek alatt az utcán termettek.

Mindezt furcsa, tompa csend követte. Nem volt semmiféle földrengés. Egy ház sem dőlt össze. Egy kémény sem repedt meg. De még csak edények vagy ablaküvegek törése sem hallatszott: semmi. Amit mindenki egyszerre megérzett, az nem a föld tényleges megmozdulásának érzete volt. Igen: megmozdult valami. Igen: a föld volt az, ami megmozdult, ez azonban olyan mozgás volt, amilyenről emberi lény még csak nem is álmodott ezelőtt. Az eset résztvevői csak jóval később ismerkedtek meg vele. Most viszont bambán bámultak egymásra.

És a hirtelen, halotti csöndben, amit csupán egy várakozó autó berregése és egy riadt kisbaba sírása tört meg, egyszerre új hang hallatszott: menetelő léptek dübörgése, amit különös csörömpölő, csattogó hangok is kísértek. Aztán egy határozott parancs, amely viszont határozottan nem angol nyelven hangzott el.

Az Úr 1935. évében, június 5-én, a missouri Joplin egyik külvárosának utcáján egy sor dárdákkal, pajzsokkal fel fegyverzett katona menetelt előre, az ókori rómaiakra jellemző rövid, szoknyaszerű tógát viselve, fején sisakkal. Ugyanolyan értetlenül pillantottak körül, mint az őket bámuló joplini lakosok. Lassan láthatóvá vált a menetelő férfiak egész hosszú sora: valamennyiüknél dárda és pajzs volt, viselkedésük pedig azt tükrözte, hogy egyáltalán nem idegen tőlük az effajta fegyverek hordozása.

Egy újabb eldördülő parancsra megálltak. Egy rövid kardot viselő töpörödött öregember éles hangon kérdezett valamit a bámuló amerikaiaktól. Az iskolásfiú összerezzent. Az öregember kérdése ismét eldördült. A fiú dadogni kezdett, ajkaival nehezen formálta a szótagokat. Az öreg elégedetten mordult egyet, majd tisztán, bár kissé türelmetlenül tagolva a szavakat, válaszolt. A fiú elképedten fordult az amerikaiakhoz.

– A város nevét akarja tudni – mondta, mint aki nem hisz a saját fülének. – Latinul beszél, amit mi is tanulunk az iskolában. Azt mondja, ez a város nincs a térképen, és hogy nem tudja, hol van éppen. De ennek ellenére birtokba veszi, Valerius Fabricius császár nevében, aki Rómának és a Föld minden tájának császára. – Majd dadogni kezdett. – Azt... azt mondja, ez itt a Negyvenkettedik Hadtest első hat cohorsa, akik helyőrségi szolgálatot teljesítenek Messalinában. Az... az állítólag kétnapi menetelésre van innen, arra fölfelé.

Azzal St. Louis irányába mutatott.

A mostanáig várakozva berregő autó hirtelen életre kapott. A motor felbúgott, a kocsi pedig begördült az utcába, és ellentmondást nem tűrően dudált, hogy áttörhessen a pajzsos katonák között. Azok szájtátva bámulták. Ahogy a kocsi egyre közeledett, a duda ismét megszólalt.

Egy elordított parancsra mindannyian rávetették magukat, dárdáikkal, rövid kardjaikkal döfködve. Egészen eddig a pillanatig nem akadt olyan joplini lakos, aki ne azt gondolta volna, hogy a dárdás katonák filmszínészek vagy maskarások, vagy valami hasonló – de hihető – őrültség vetette ide őket. De ahogy az autót megtámadták, abban nem volt semmi szerepjátszás. Úgy rohamozták meg, mintha egy ismeretlen és minden bizonnyal halálosan veszélyes szörny lett volna. Ahogy a csatába vetették magukat, az egyszerre volt groteszk és vakmerően hősies.

És abban sem volt semmiféle szerepjáték, amilyen alapossággal és szakértelemmel felnyársalták Mr. Horace B. Davist, aki csupán a gyapotügynökség irodájába szeretett volna eljutni, lévén annak főnöke. A katonák azt gondolták, ezt a különös szörnyet azért vezette, hogy lemészárolja őket – ezért inkább ők mészárolták le őt. Az iskolásfiú szemtanúja volt mindennek, és miközben nézte, egyre fehérebbé vált. Mikor egy kardforgató odalépett a töpörödött öreghez, és felmutatta Mr. Davis levágott fejét, melynek egyik füléről viccesen himbálózott a szemüveg, a fiú azon nyomban elájult.