5.

A kapitány maga lépett át Tommyval a hajó légzsilipjén. Egyrészt, mert úgy látszott, Tommy akcióját a kapitány teljes tekintélyével kell támogatni. Másrészt, mert a kapitány többet töprengett, mint a Llanvabonon bárki más, és már unta a töprengést. Ha Tommyval tart, maga intézheti az ügyet, s ha nem sikerül, őt ölik meg először – a földi hajó tervezett hadmozdulatait meg úgyis betáplálták már az irányító automatába, és egyeztették az időtényezőket. Ha Tommyt meg a kapitányt megölik, csak egy gombot kell megnyomni, és a Llanvabon az elképzelhető legvadabb totális támadást intézi a fekete hajó ellen, s ez vagy az egyik, vagy a másik – vagy mindkét – hajó teljes pusztulását okozza. A kapitányt tehát senki se vádolhatja, hogy elhagyta a hajót.

Kitárult a légzsilip külső ajtaja. A csillogó semmire, a ködre nyílt. Húsz mérfölddel arrébb kicsike robotgömb úszott az űrben, írt le hihetetlen pályát a két ikernap körül, s került mind közelebb-közelebb hozzájuk. Persze nem fogja elérni egyiket sem. Hisz a fehér csillag egymaga is sokkal melegebb, mint a Föld napja, heve már a Nap és a Neptun távolságának ötszörösén is földi hőmérsékletet teremtene bármi tárgyon. A kis robotot az izzó fehér törpe már a Plútó távolságában is a vörös izzás hőfokára hevítené. Semmikép-

pen nem tudná hát kilencvenegynéhány millió mérföldnyire megközelíteni, mint amennyire a Föld kering a Naptól. Ebben a távolságban fémburka már megolvadna, fölforrna és elpárologna. De így, fél fényévnyi távolban tőle, a gömböcske zavartalanul úszott az űrben.

A két űrruhás alak ellibbent a Llanvabontól. A két kis atomhajtóművet, mely csöpp, független űrhajóvá tette őket, némileg átalakították, de ez működésüket nem befolyásolta. Közeledtek a hírközlő robothoz. A kapitány, kinn az űrben, mogorván kijelentette:

– Mr. Dort, én világéletemben kalandra vágytam. De ez az első eset, hogy ezt igazolni tudom magam előtt.

Hangja a sisaktelefon hallgatóján érkezett Tommyhoz. Tommy megnyalta az ajkát, és így szólt:

– Én ezt nem tekintem kalandnak, uram. Szörnyen szeretném, ha tervünk sikerrel járna. Azt hiszem, akkor lenne kaland, ha ezzel nem törődnénk.

– Szó sincs róla – mondta a kapitány. – Kaland az, ha az ember az életét veti a mérleg serpenyőjébe, s várja, hogy hol állapodik meg a mutató.

Odaértek a robotgömbhöz. Megkapaszkodtak a kurta, keresőhegyű szarvakban.

– Értelmes népek ezek – mondta komoran a kapitány. – Úgy látszik, mielőtt még harcra kerül a sor, rettenetesen szeretnének többet is látni a hajónkból, mint a kommunikációs szobát, különben aligha egyeztek volna bele ebbe a kölcsönös látogatásba.

– Aligha, uram – mondta Tommy. De magában inkább arra gyanakodott, hogy kopoltyúval lélegző barátja, Bak szerette volna látni őt testi valójában, mielőtt egyikük, másikuk vagy mindketten meghalnak. És úgy érezte, a két hajó közt éppúgy kialakult és hagyomány-nyá vált valami különös udvariasság, mint ahogy a középkorban két lovag közt a lovagi torna előtt; azok is őszintén megbecsülték egymást, és udvarias szavakat váltottak, mielőtt mindent elkövettek volna, hogy miszlikbe aprítsák egymást a fegyvertárukhoz tartozó bármi fegyverrel.

Vártak.

A ködből kibontakozott két másik alak. Az idegenek szintén önhajtású űrruhát viseltek. Termetük kisebb volt, mint az embereké, sisakjuk ablakát pedig fényszűrő réteggel vonták be, hogy kizárják a látható és az ibolyántúli sugarakat, amelyek rájuk nézve halálosak lennének. Így hát több nem látszott belőlük, mint a fejük körvonala a sisakon belül.

Tommy sisaktelefonján a Llanvabon kommunikációs terme jelentkezett.

– Azt mondják, várják önöket a hajójukon, uram. A légzsilip nyitva áll. A kapitány komoran megkérdezte:

– Mr. Dort, látta már korábban az űrruhájukat? Biztos benne, hogy nem hoznak magukkal semmit, például bombát?

– Láttam, uram – mondta Tommy. – Megmutattuk egymásnak az űrfelszerelésünket. Láthatólag nincs náluk más, csak a rendes felszerelésük.

A kapitány egy kézmozdulattal üdvözölte a két idegent, s Tommy Dorttal elindult a fekete hajó felé. Szabad szemmel nemigen tudták kivenni a hajót, de a kommunikációs teremből rávezették őket.

Egyszerre ott sötétlett előttük a hajó. Óriási volt: hossza, mint a Llanvaboné, csak sokkal-sokkal testesebb. A légzsilip nyitva. A két űrruhás ember belépett, és lehorgonyzott mágneses csizmáján. A külső zsilipajtó bezárult. Sziszegve áramlott be a levegő, s egyszerre megérezték a mesterséges gravitáció erős rándítását. Kinyílt előttük a belső zsilipajtó.

Benn sötét volt. Tommy szinte a kapitánnyal egy időben gyújtotta meg sisaklámpáját. Minthogy az idegenek látása az infravöröshöz igazodott, a fehér fény számukra elviselhetetlen lett volna Az emberek sisaklámpái tehát sötétvörösek voltak, mint amilyenekkel a vezérlőasztal műszereit világították meg, ott azért, hogy a szemük el ne káprázzon, és azonnal észrevegyék a legkisebb fehér pöttyöt is a navigációs videolemezen. Idegenek álltak előttük, rájuk vártak. Hunyorogtak a sisaklámpa fényében. Tommy sisakjában megszólalt a telefon:

– Azt mondják, uram, a kapitányuk vár minket.

Tommy és a kapitány egy hosszú folyosón állt, lábuk alatt puha padlóborítás. A lámpa fényében csupa furcsa, ismeretlen részlet.

– Azt hiszem, én kinyitom a sisakomat, uram – mondta Tommy.

Kinyitotta. A levegő jó volt. Oxigéntartalma harminc százalék a földi hússzal szemben, de a nyomása kisebb. Éppen elég. A mesterséges gravitáció is kisebb volt, mint a Llanva-bonon. Az idegenek hazai bolygója nyilván kisebb a Földnél, és – az idegenek infravörös látásából ítélve – egy majdnem halott, sötétvörös nap körül keringhet. Többféle szagot is éreztek a levegőben. Mind teljesen idegen volt, de egyik sem kellemetlen.

Boltozatos ajtónyílás. Lejtős följáró, lábuk alatt ugyanaz a puha padlóburkolat. Homályos, sötétvörösen világító lámpaégők. Az idegenek, láthatólag az ő kedvükért, udvariasságból, jobban megvilágították a hajójuk belsejét. Biztos, hogy bántotta szemüket a fény, s a figyelmességnek ez a jele Tommyban még csak fokozta a vágyat, hogy tervük sikerüljön.

Az idegen kapitány, Tommy úgy látta, fanyarul gunyoros tekintettel nézett a szemükbe. Megszólaltak sisaktelefonjaik.

– Azt mondja, uram, örömmel üdvözöl, de a kérdésnek, amelyet a két űrhajó találkozása vetett fel, csak egy megoldását látja.

– Harcra gondol – mondta a kapitány. – Mondja meg neki: én azért jöttem, hogy más megoldást ajánljak.

A Llanvabon kapitánya és az idegen kapitány szemtől szemben állt, de párbeszédük hátborzongatóan közvetett volt. Az idegenek nem ismerték a hangot. Beszédük mikrohullámon folyt, és már-már megközelítette a telepátiát. Minthogy a szónak semmilyen értelmében nem hallottak, a kapitány és Tommy szavai, ha nekik szóltak, szintén telepatikus úton jutottak hozzájuk: a sisaktelefonon először visszakerültek a Llanvabonra, ott az elhangzottakat betáplálták a kódolóba, és mikrohullámú megfelelőjüket sugározták át a fekete hajóra. Az idegen kapitány mondanivalója szintén először a Llanvabonra, a dekódolóba került, s onnét szavakká átalakítva az űrtelefonon át a Llanvabon kapitányához. Ez nehézkes módszer volt, de jobb híján megfelelt.

A zömök és kurta termetű idegen kapitány hallgatott. A sisaktelefon közvetítette hangtalan, de szavakra lefordított válaszát.

– Izgatottan várja az ajánlatot, uram.

A kapitány fölcsapta a sisakját. Kezét harciasán a derékszíjába akasztotta.

– Ide hallgasson! – vágta oda nyersen az előtte álló csupasz, idegen teremtésnek a túlvilági vörös fényben. – A dolog úgy fest, hogy muszáj harcolnunk, és egyikünknek okvetlenül ott kell hagynia a fogát. Mi készek vagyunk rá, ha muszáj. De arról gondoskodtunk, hogy ha maguk győznek, akkor se tudják soha megállapítani, hol a Föld, és nagy a valószínűsége, hogy maguk se ússzak meg a harcot szárazon. Ha meg mi győzünk, mi ugyanúgy benne vagyunk a pácban. De ha mégis sikerül hazajutnunk, a kormányunk egész űrflottával fogja kerestetni a maguk planétáját. És ha megtalálja, akkor megette a fene. Ha meg maguk jutnak haza, mi járunk így. Ez az egész marhaság. Már egy hónapja rostokolunk itt, cserélgetjük az értesüléseket, és semmi bajunk egymással. Tulajdonképpen semmi más okunk, hogy verekedjünk, csak a többiek odahaza.

A kapitány elhallgatott, hogy lélegzetet vegyen, és mogorva képet vágott. Tommy Dort észrevétlenül az űrruhája övére tette a kezét. Várt, és kétségbeesetten remélte, hogy beválik a trükk.

– Azt mondja, uram – szólalt meg a sisaktelefon –, hogy amit mond, az így igaz. De őneki éppúgy védelmeznie kell a maga faját, mint önnek az önét.

– Hát persze! – jelentette ki mérgesen a kapitány. – De a józan ész azt kívánja, hogy kitaláljuk, hogyan lehet mindkettőt megvédeni. Annak semmi értelme, hogy verekedjünk, és ezzel akár az egyik, akár a másik jövőjét kockáztassuk. Neki is, nekem is figyelmeztetnünk kell az otthoniakat a másik létezésére. Ez igaz. De az is, hogy mindkettőnknek biztosítékot kell szerezni a másik baráti szándékáról, s arról, hogy nem akar háborút. És gondoskodnunk kell róla, hogy ne találjuk meg egymást, mégis fönn tudjuk tartani a kapcsolatot, s hogy megvethessük a kölcsönös bizalom alapját. Ha meg egyikünk vagy másikunk kormányának elmegy az esze, hát hadd menjen! De nekünk meg kell találnunk a módját, hogy barátságot kössünk, ahelyett, hogy űrháborút indítanánk egymás ellen, csak mert be vagyunk rezelve!

Rövidesen megszólalt az űrtelefon:

– Azt mondja: a dolognak az a bökkenője, hogy mi, itt, hogyan bízzunk meg egymásban. Minthogy a tét a faj megmaradása, nem vállalhat kockázatot, nem adhatja föl az előnyét, mint ahogy ön sem adhatná föl az önét.

– Nincs előnye! – bömbölt a kapitány, és rámeredt az idegen kapitányra. – Az én fajomnak van előnye! Mi atommeghajtású űrruhában jöttünk át ide. Mielőtt elindultunk volna, módosítottunk a hajtóművön. Tíz-tíz font érzékenyített töltetet tudunk kibocsátani itt a hajóban, vagy ha mi nem, hát kibocsáttatják velünk odaátról, távirányítással. És nagyon meg lennénk lepve, ha ettől a maguk üzemanyagkészlete nem röpülne a levegőbe, velünk együtt. Más szavakkal: ha nem fogadják el a javaslatomat szorult helyzetünk józan megoldására, Dorttal együtt fölrobbanunk, és a hajójuk megrongálódik, ha ugyan teljesen el nem pusztul, és még el sem ül a robbanás, a Llanvabon máris minden fegyverével a nyakukon van!

Az idegen hajó parancsnoki szobája fura látvány volt a tompa, vörös megvilágításban, éberen figyelő s a számukra hallhatatlan szónoklat fordítására váró, fura csupasz, kopoltyúval lélegző lényekkel. Egyszerre érezhetővé vált levegőjében a feszültség. Az éles, kínzó feszültség. Az idegen kapitány egy kézmozdulatot tett. Fölbúgott a telefon.

– Azt mondja, uram, hallani szeretné a javaslatát.

– Cseréljünk hajót! – bömbölt a kapitány. – Cseréljünk hajót, és menjünk haza! Mi be tudjuk állítani úgy a műszereinket, hogy ne követhessenek nyomon, s ők is az övéket. Mindketten magunkkal visszük a csillagtérképeinket és a följegyzéseinket. Mindketten leszereljük a fegyvereinket. Mindkét hajó levegője jó mindkettőnknek, mi átszállunk az ő hajójukra, ők a mienkre, egyikünk se tud kárt tenni a másikban, egyikünk se tudja nyomon követni a másikat, és mindketten jóval több értesülést tudunk így hazavinni, mint egyébként. Megállapodhatunk, hogy legközelebb itt találkozunk a Rák-ködben, mikor az ikercsillagok egy fordulatot tettek, s ha a mieink találkozni akarnak velük, hát eljönnek; ha be vannak rezelve, nem. Én ezt javaslom! És azt ajánlom, fogadják el, különben Dorttal fölrobbantjuk a hajójukat, és ami megmarad belőle, azt a Llanvabon pusztítja el!

Míg arra várt, hogy a fordítás eljusson az őt körülálló, feszülten várakozó zömök kis alakokhoz, fenyegető pillantással méregette őket. S hogy ez mikor következett be, azt könnyű volt megállapítania, mert a feszültség egyszerre fölengedett. Az alakok megmozdultak. Hadonásztak. Az egyik mintha megvonaglott volna. Levágta magát a puha padlóra, és rugdalódzott. Többen a falnak dőltek, s látszott, hogy rázkódik a testük.

A hang, mely Tommy Dort telefonján eddig olyan kimért hűvösen és szenvtelenül csengett, most leplezetlen megdöbbenéssel közölte:

– Azt mondja, uram, hogy ez jó vicc. Mert a legénységének az a két tagja, akit ő küldött át a mi hajónkra, és akivel útközben találkoztak, szintén atomtöltésű űrruhában és pontosan ugyanezzel a javaslattal és fenyegetéssel jött. Hát persze hogy elfogadja, uram. Az ön hajója többet ér neki, mint a sajátja, és az övé többet ér önnek, mint a Llanvabon. Úgy látszik, uram, létrejött az alku.

És akkor Tommy Dort rádöbbent, hogy mit jelentenek az idegenek rángó mozdulatai. Hahotáznak.

A dolog azért nem volt olyan egyszerű, mint ahogy a kapitány elképzelte. Ugyancsak bonyolult munka volt a tervet valóra váltani. A két hajó legénysége három napra részben helyet cserélt; az idegenek a Llanvabon berendezéseinek kezelését, az emberek a fekete hajó irányítását tanulták. Jó tréfa volt – pedig egyáltalán nem volt tréfadolog. A fekete hajón emberek, a Llanvabonon idegenek tartózkodtak, készen, hogy az első szóra felrobbantsák a szóban forgó űrjárművet. És szükség esetén meg is tették volna, bár erre nem került sor. Akárhogy is, még mindig jobb volt, hogy az ügyeket ilyen módon elintézve mindkét expedíció hazatérjen a maga planétájára, mint más elintézés mellett csak az egyik.

Persze adódtak nézeteltérések is. Sokat vitatkoztak például a följegyzések eltávolításán. Az effajta vitákat többnyire úgy oldották meg, hogy a vita tárgyát képező följegyzéseket megsemmisítették. Elég sok gondot okozott a Llanvabon könyvtára és a hajókönyvtár idegen megfelelője, amely nagyjából a földi regényeknek megfelelő műveket tartalmazott. De ezek hozzájárulhattak az esetleges barátsághoz, hisz híven tükrözték a másik kultúráját; mindkettő a hétköznapi ember szemszögéből, s hiányzott belőlük minden propaganda.

De az idegek három napig akkor is pattanásig feszültek. Az idegenek kicsomagolták és megvizsgálták az élelmet, amelyet a fekete hajón tartózkodó emberek ellátására vittek át. Az emberek hajójára meg át kellett rakodni az idegenek élelemkészletét. Nem fogytak ki a részletkérdésekből; kezdve a világítóberendezések cseréjétől, hogy a hajót cserélő legénység lásson, a hajtóművek végellenőrzéséig. A két hajó képviselőiből összeállított közös ellenőrző bizottság igazolta, hogy a követőberendezéseket mindkét hajón tönkretették, de nem mozdították el, úgyhogy nem lehetett nyomkövetésre felhasználni, és nem csempészték át a másik hajóra. És persze az idegenek éppúgy ügyeltek, hogy a fekete hajón ne hagyjanak semmi használható fegyvert, mint az emberek, hogy ők sem az övéken. Fura, de mindkét hajó legénysége nagyszerűen értett hozzá, hogy ellenőrizze, nehogy a másik kijátssza a megállapodást.

Mielőtt a két hajó elvált volna, a Llanvabon kommunikációs termében még záróértekezletet tartottak.

– Mondja meg ennek a kis vakarcsnak – dörgött a Llanvabon volt kapitánya –, hogy jó hajót kap, és jól teszi, ha vigyáz rá!

A dekódoló egy pillanat alatt kidobta a választ.

– Meggyőződésem – mondta az idegen kapitány nevében –, hogy a mi hajónk is van olyan jó. És remélem, hogy találkozunk itt, mire az ikercsillag egyet fordul.

Az utolsó ember is elhagyta a Llanvabont. Még vissza sem értek a fekete hajóra, a Llanvabon már útnak indult. A fekete hajó videolemezeit átalakították az emberi szemnek megfelelőre, s a hajó új emberlegénysége féltékenyen figyelte régi hajója nyomát, miközben a fekete hajó végrehajtotta eszeveszetten nagy ívű kitérőjét a csillagköd egy távoli pontja felé. A csillagokig nyúló üres árokba ért. Ez tiszta űr volt. Egy pillanatra elakadt a lélegzetük, ez a túlsebesség hatása volt, s a hajó a fény sebességének sokszorosával csapott a semmibe.

Jó néhány napra rá a kapitány látta, hogy Tommy Dort egy olyan fura izé tanulmányozásába merül, amely az idegeneknél a földi könyvek megfelelője. Elbűvölő feladat volt a tartalmát kihámozni. A kapitány úszott a boldogságban. A Llanvabon korábbi legénységének technikusai szinte pillanatonként fedeztek fel valami új és kívánatos megoldást a fekete hajón. Kétségtelen, hogy az idegenek éppúgy örültek fölfedezéseiknek a Llanva-bonon. A fekete hajó hallatlan érték volt – s ez a megoldás bármi mértékkel mérve sokkal, sokkal jobb, mint akár a földiek elsöprő győzelme.

– Hm. Mr. Dort – jegyezte meg a kapitány bölcsen. – Nincs fölszerelése, hogy visszafelé menet fényképeket készíthetne. Ott maradt a Llanvabonon. De szerencsére megmaradtak az idefelé készített felvételeink, s számíthat rá, hogy a lehető legkedvezőbb jelentést teszem önről, megemlékezem a javaslatáról s a javaslat megvalósításában tanúsított értékes segítségéről. Nagyon jó véleménnyel vagyok magáról.

– Köszönöm, uram – mondta Tommy Dort. Várt. A kapitány megköszörülte a torkát.

– Maga volt az. hm. aki először fedezte fel az idegenek észjárása és a miénk hasonlóságát – jegyezte meg. – Mit gondol, sikerül létrehoznunk a barátságot, ha a megállapodásnak megfelelően itt találkozunk velük a csillagködben?

– Ó, nagyon jól kijövünk velük – mondta Tommy. – Már jó volt az indulásunk. Végül is az ő látásuk infravörös, tehát azok a bolygók, amelyeknek ők hasznát vehetnék, a mi számunkra haszontalanok. Semmi ok rá, hogy ne férnénk meg békességben. A lelki alkatunk meg majdnem azonos.

– Hm. Ezt pontosabban hogy érti? – kérdezte a kapitány.

– Hát hogy olyanok, mint mi, uram! – mondta Tommy. – Persze ők kopoltyúval lélegeznek, hőhullámokkal látnak, a vérük réz– és nem vasbázisú, meg más efféle apróságok. De egyébként igazán hasonlítunk! A hajójuk legénysége csak férfiakból állt, de náluk is két nem létezik, ők is ismerik a családot, és. hm. van humorérzékük. Ami azt illeti.

Tommy habozott.

– Folytassa – mondta a kapitány.

– Nos. volt köztük egy, akit én Baknak kereszteltem el, mert a neve semmiképpen nem volt hangokkal visszaadható – mondta Tommy. – Ezzel nagyon jóba keveredtünk. Szinte azt mondhatnám, barátságba. Mielőtt a két hajó elvált volna, együtt töltöttünk két teljes órát, és nem volt semmi különös tennivalónk. És akkor módunkban állt meggyőződni, hogy az emberek és ők, ha csak egy kis lehetőség van rá, feltétlenül jó barátok lesznek. Mert tudja, uram, azzal töltöttük a két órát, hogy egymásnak vicceket meséltünk.

Göncz Árpád Fordítása