54

HAT órával később az ESA-csapat tagjai ismét az állomásuknál ültek, és a beérkező szonár-, illetve röntgenadatokat figyelték.

Lam mozgásban volt. Tom és hat másik naphal kíséretében átszáguldott egy hasadékon, újra felderítve azt az útvonalat, amelyen a régi telepről eljutottak az újhoz.

A naphalak majdnem pontosan háromszázhúsz percig aludtak – ez a szám gyakran felbukkant Lam memóriafájljaiban. Metzler észrevette, hogy ez az 5,33 óra az egytizenhatod része annak az időnek, ami alatt az Europa megkerüli a Jupitert – és ennyi volt a tengerjárás, illetve a jégkéreg megemelkedésének-süllyedésének ciklusideje is. Ezeket a jelenségeket az Europa a Jupiterhez, illetve a Naphoz viszonyított pozíciója idézte elő. Azt jelentette mindez, hogy a naphalak mégiscsak tudnak a Napról, még ha csak tudat alatti módon is, vagy úgy, hogy alig értenek valamit belőle?

A fagyott égbolt belsejében nem léteztek nappalok és éjszakák, még kevésbé időjárás és évszakok. Nem tűnt valószínűnek, hogy a naphalak valaha feltalálták a naptárt. Ettől függetlenül az ébrenlét-alvás ciklusaik a világuk fizikai tulajdonságaihoz igazodtak, ahogyan a Föld legtöbb élőlényének bioritmusa összefüggött a nappalok és az éjszakák váltakozásaival.

Az aktív és a pihenő állapotok gyors, rövid ciklusai lehetővé tették a naphalak számára, hogy az éberség és az életerő magas szintjeit érjék el. És az intelligensek számára ez az életmód a mentális egészségük megőrzését is támogatta.

Vonnie-ra is ráfért már a pihenés, de túlságosan elfoglalt és izgatott volt, ráadásul a lábában kellemetlenül sajogtak a nemrég beültetett szövetek, amelyeknek némi mozgásra lett volna szükségük. Metzler hozott neki levest; Ash beadta neki a soros adag kilökődésgátló szereket és a fájdalomcsillapítókat – megnövelt dózisban –; Koebsch pedig bevonta őt az adatelemzésbe.

A várakozás alatt Koebsch levezényelt egy beszélgetést a személyzete és a berlini felettesek között. Dawson volt az egyetlen, aki nem vett részt benne. Vonnie szerette volna hinni, hogy az idős férfi a sebeit nyalogatja, de gyanította, hogy ehelyett tovább tárgyal különféle genetikai kutatócégekkel.

A földi csoport a miniszterelnök-helyettesből, nyolc szenátorból, négy tábornokból, valamint az ESA több részlegvezetőjéből állt. Így együtt tiszteletet parancsoló látványt nyújtottak. Két hónappal korábban Vonnie talán megrettent volna tőlük. De most örült a figyelemnek, mert ha ezek a férfiak és nők személyesen felügyelték a küldetést, akkor eredményeket akartak.

De hol húzódhatott a határ? Ebben az ügyben hogyan lehetett meghatározni, hogy mi a siker, és mi nem az? Politikai szempontból a kapcsolatok kiépítése egy törzsi viszonyok között élő, idegen fajjal vég nélküli és költséges huzavonának ígérkezett.

– Szeretnék megbizonyosodni arról, hogy a céljaink egyértelműek – mondta Koebsch a beszélgetés kezdetén. – Mit akarunk a naphalaktól?

Beugrató kérdés volt. A jelkésés miatt a csapat tagjai kifejezhették volna pozitív véleményüket, mielőtt a földiek közül bárki megszólalhatott, de Johal a rosszallásának adott hangot. Nem volt olyan aggályoskodó, mint O’Neal, mindvégig udvarias maradt, de nyilvánvalóan nem tetszett neki az a hozzáállás, amit tapasztalt maga körül.

– Nem vagyok biztos abban, hogy akarhatunk-e valamit a felső klánoktól – mondta higgadtan. – Folytathatjuk a megfigyelést, de tekintetbe véve azt, amit megtudtunk, szerintem több esélyünk lenne, ha a középső és az alsó klánokkal próbálnánk kommunikálni.

– Előbb-utóbb eljutunk más naphalakhoz is – állította Koebsch. – Most itt tartunk. Van egy eszközünk a telepükön. Kevesen gondoljuk úgy, hogy ésszerű lenne, ha most elsétálnánk.

– Én arra szavazok, hogy sétáljunk el – közölte Johal a kezét feltartva.

– A felső klán nyolc-hattól megtanulhatjuk a nyelvüket – mondta Vonnie. – Ők lehetnek az útikalauzaink és tolmácsaink, amikor majd mélyebbre hatolunk a jégbe. Most az a legfontosabb, hogy kapcsolatokat építsünk ki velük, és megtanuljunk együtt dolgozni.

– Vagyis egy valamilyen fajta hivatalos szerződést akarunk – felelte Koebsch. – Ők ugyanannak tekintik az írásos egyezményeket, mint mi?

– Valószínűleg nem – válaszolta O’Neal –, de úgy tűnik, tiszteletben tartják a megállapodásaikat.

– Rendben – dörmögte Koebsch –, akkor békét akarunk, vagy ami még jobb, szövetséget. Biztosítékokat arra, hogy mindkét fél támogatja egymást, és szabad áthaladást ad a másiknak.

A Földről érkező válasz kevésbé határozott volt. Négy szenátor részt vett a brazilokkal folytatott tárgyalásokban, amelyek során előkerült a valuták és a kereskedelmi egyezmények, valamint egy új védelmi szerződés témája. A felek végül megegyeztek egy találkozóban, amelyen majd áttekintik az Europán kialakult helyzetet.

Ez egyértelműen halogató taktika volt.

Szerencsére a közvélemény nagy lendülettel kelt a naphalak védelmére. Az ESA és a kormányzat dolgozói kiszivárogtatták Lam felvételeit a világhálóra.

A médiában a brazil és az európai hivatalnokok egymást vádolták a két asztronauta és a száz naphal haláláért. Vonnie biztos volt abban, hogy mindkét fél tudta, hogyan kerüljön ki tisztán és rózsaillatot árasztva a helyzetből. A kárcsökkentés azzal kezdődött, hogy gondoskodtak arról, hogy megkapják azt, amit mindig is akartak: egy adag szövetmintát, és még több okot az együttműködésre. Számítani kellett arra, hogy a Dawson-félék nem fognak leállni. A szenátoroknak kellett valami, amivel dicsekedhettek, a tábornokoknak kellett valami, hogy bölcs nyilatkozatokat adhassanak ki. A miniszterelnök pedig megbeszélte a brazil elnökkel, hogy hamarosan találkoznak, és megerősítik a kapcsolatokat...

Koebsch ezután Ribeiróval is beszélt.

– A csapatom további utasításig készenlétben vár – közölte kimérten az ezredes. A tekintete irigységről és csodálatról árulkodott. Ribeiro irigy volt, mert azt látta, hogy Koebschről levették a pórázt, és hiába voltak riválisok, csodálta az ESA-expedíció résztvevőit, akik nehéz körülmények között elérték a céljukat.

Vonnie a lelke mélyén tudta, hogy még nincs vége, később is küzdenie kell majd Dawson ármánykodása és Ribeiro fegyverei ellen.

A megbeszélést követően az ESA csapata teljes lendülettel dolgozott.

Vonnie éppen a térképeket és a csavargók adatait tanulmányozta, amikor Lam bejelentette:

– A telepen hagyott naphalak már nem hallhatnak minket.

– Menj tovább! – kérte Koebsch. – Növeljük meg azt a távolságot, ha lehetséges!

– Igenis, parancsnok.

A vadászcsapat összeállítása nem ment olyan jól, mint remélték. Lam alacsonyrendű hímnek számított. Amikor odament Tomhoz és Charlotte-hoz azzal, hogy emlékszik az angolnák szagára, Charlotte óvatosan járt el. Négyszer íratta le Lammal az angolnák helyét, közben összevissza tapogatta őt, továbbá megkóstolta a száját és a füleit.

Felvetődött a kérdés, hogy a naphalak tudnak-e hazudni. O’Neal úgy vélte, nem. A formaalapú nyelv minden valótlanságot leleplezett volna. Valamennyi naphal egy-egy eleven hazugságvizsgáló gép volt, olyan fanatikus elszántsággal hangolódtak rá egymás vérnyomására, pulzusára és légzésére.

Dacára annak, hogy ügyesen állítottak csapdát, lehetetlennek tűnt, hogy a naphalak képesek beszéddel átverni egymást. Sosem férkőzhettek közéjük árulók egy másik törzs megbízásából... ennek ellenére sokan lehettek hajlamosak a tévképzetekre és a fantáziálásra. Elég okosak voltak ahhoz, hogy megőrüljenek, amiről Vonnie mindeddig úgy gondolta, hogy kizárólag az emberek vonása.

Lam bizonyosan megnyerte őket magának. A kolónia igényei miatt Tom és Charlotte adtak neki egy esélyt, akármi történjen is, de a jelekből ítélve elnyomták magukban a lelkesedést. Kijelöltek egy másik intelligens nőstényt – Brigitet –, hogy menjen velük, és négy vad hímmel bővítették ki a csapatot.

Talán mindig vittek magukkal néhány ostoba társat. Ha ellenséggel vagy prédával találkoztak, a gyengeelméjű naphalak támadásba lendültek, és szereztek az intelligenseknek néhány másodpercet, ami alatt eldönthették, hogy visszavonuljanak-e, vagy részt vegyenek a rohamban.

A Földön és az ESA csapatában sokan tartottak attól, hogy a vadak azonnal lecsapnak Lamra, amint felfedi a kilétét. Koebsch döntött úgy, hogy csalják el a vadászcsapatot a kolóniától, aztán várjanak, amíg megállnak a katakombákban, hogy betájolják magukat. A parancsnok azt akarta, hogy Lam akkor beszéljen Tommal, Charlotte-tal és Brigittel, amikor a naphalak nem csúcssebességgel mozognak, minden érzékszervükkel a környezetüket figyelve.

Olyan ez, mintha egy hurrikán szemét várnánk – gondolta Vonnie. – Az erőszak sosincs messze, de ha a megfelelő pillanatban kapjuk el őket, amikor csökken az éberségük...

A csapatot Tom vezette, Lammal az oldalán. Charlotte és Brigit voltak a csoport magja, míg a vad hímek elöl és hátul ugráltak. Talán a nőstényeket védték. Talán az ügyességüket és a bátorságukat demonstrálták.

Amikor a naphalak teljesen váratlanul, egyszerre megálltak, hogy nyomokat keressenek a jégen, egy teljesen közönséges alagútban voltak, ami semmiben sem különbözött a körülöttük lévő járatoktól.

Az emberek azonban tudták, hogy ez az a hely, ahol eldől a naphalak jövője.