14
VONNIE azt remélte, hogy a jégben lerázhatja a naphalakat. Arra alapozta a tervét, hogy főleg a vízben és a kőben éltek, és a jég talán túl hideg vagy túl törékeny nekik.
Tudta, hogy szalmaszálak után kapkod. A vésetek azt bizonyították, hogy a lények a jégben élnek vagy éltek valaha, de neki már nem maradt más, mint a szalmaszálak. Most, hogy elvesztette a mechákat, már nem támadhatta meg kívülről a szellemet, továbbá szédült, és egyre fogyott az ereje. Az arcáról lecsorgó vér végigfolyt a mellkasán, és egyre nagyobb folton terült szét.
– Négy létforma van közvetlenül mögöttünk.
– Hol vagyok?
– A jégben, egy repedésben. A radar további hasadékokat és lyukakat jelez felettünk.
– Szakíts le annyit jeget, amennyit csak bírsz! Torlaszold el az útjukat!
A szkafander nekilendült, és erőteljes ütésekkel püfölte a jeget. Vonnie fejébe ismét belehasított a fájdalom. Megtépázott arcbőre érzékeny volt, és valahogy feszesnek tűnt.
Arra gondolt, hogy ha nem tudja átprogramozni a szellemet, talán kénytelen lesz átadni neki az irányítást, mielőtt elveszíti az eszméletét. És mi lesz azután? A szellem tovább fut és mászik, mialatt a szkafander úgy cipeli őt, mint egy holttestet. És az maga lesz a kegyelem, feltéve persze, hogy valaha még magához tér.
A szkafander előrelendült, balra fordult, megint előrelódult, aztán visszafelé, és jobbra.
– Beszélj hozzám! – nyögte Vonnie.
– Két létforma átnyomakodott a torlaszon, amit én emeltem, de most nincs tiszta radarképem a pozíciójukról. Kövek is vannak a jégben. A legtöbb nyílás túl szűk nekünk. Lehetséges, hogy a létformák megkerülnek minket.
– Hallod őket?
– Negatív. A szonárunk meghibásodott.
– Ez mikor történt?
– A második támadás alatt. Von, a radar új létformákat jelez alattunk és mögöttünk.
– Szakíts le még több jeget vagy követ! Tegyél meg mindent, amit tudsz!
A szkafander ismét ütni kezdte a falakat, közben rákjárásban távolodott a naphalaktól. Vonnie érzékelte, hogy vonaglik, rángatózik, rugdos és ás. Egy alkalommal egy kar vége csapódott a lábának. A naphalak nagyon közel voltak.
Hirtelen minden mozgásnak vége szakadt.
– Biztonságban vagyunk. Annyi jeget halmoztam fel, amennyit a létformák csak többórányi munkával távolíthatnak el.
Vonnie mindkét kezével oldalra nyúlt, és megütögette a falakat. Aztán megtapogatta a mennyezetet és a padlót.
– Van kivezető út?
– Negatív. Minden oldalon lezártam ezt az üreget.
– Te... miért... – kezdte Vonnie, majd nyelt egyet, és elfojtotta a bensőjében ébredező klausztrofóbiát. Ő mondta a szellemnek, hogy tegyen meg mindent a védelme érdekében, és a szellem a maga idióta logikájával mindent szó szerint értelmezett. – Melyik oldalon van a legkevesebb naphal?
– A felettünk lévő kürtőben csak egy létforma tartózkodik.
– Ásd ki azt az oldalt, mielőtt több gyűlik össze odafent! Gyerünk! Állj készen, hogy szükség esetén azonnal harcolhass!
A szkafander a jeget karmolta, amitől por és kisebb kavicsok záporoztak rá. Vonnie minden bátorságát összeszedve várta az újabb és újabb koppanásokat. A fájdalmai kezdtek enyhülni.
– Sorold fel a működő szenzorokat! – parancsolt a szellemnek.
– MR-7 radar: 100%. Mélységi radar: 100%. Bryson infravörös rendszer: 100%. Mobil szeizmográfok: 70%. Fényszóró teljes fényerőn, de a vezérlése szakaszosan kihagy.
– Várj! Be van kapcsolva a fényszóróm?
– Megerősítve.
– Kapcsold ki! – hadarta Vonnie. A reflektor meleget bocsátott ki, és talán ez volt a magyarázata annak, hogy a naphalak miért nem törődtek a mechákkal a tározónál. – Akkor is működött, amikor a gödörnél jártunk?
– Negatív.
– Mi van a maradékhővel?
– Megerősítve. A szakaszos működés mellett a reflektor hőmérséklete huszonkettő és nyolcvan Celsius-fok között ingadozik, mióta a fényszóró megsérült az első támadás alatt.
– Kapcsold ki!
– A vezérlésében rövidzárlat keletkezett.
– Szüntesd meg az áramellátását!
– A fényszóró ugyanazon a körön van, mint a radar és az infravörös rendszer.
Vonnie arra gondolt, hogy az öklével szétverhetné a reflektort. Viszont tudta, hogy szüksége lesz fényre, amikor ismét látni fog. Még ha akadt is tartalékizzó a készletében, valószínűleg nem maradtak szerszámai, amelyekkel kiszedhette volna a szétzúzott izzót, mielőtt berakja az újat.
– A szeizmográfok adatai szerint valami kaparássza a jég másik oldalát. Becslésem szerint két létforma ás lefelé felettünk.
– Amikor már csak hatvan centire lesznek, ne áss tovább! Hadd dolgozzanak, hátha kifáradnak! Amint átjönnek, kapd el, és dobd őket a hátunk mögé! Ugorj át a lyukon, és omlassz le annyi jeget, amennyit csak bírsz! Nyugtázd!
– Nyugtázva.
– Meg tudod javítani a műszertömböt? Szükségem van a szonárra.
– Azok az adók eltűntek. Nincs mit megjavítani.
Vonnie feltette magának a kérdést, hogy mi maradt neki? Le tudja fordíttatni a radar vagy az infravörös jeleket valamivé, amit a füle érzékel? A mechákhoz hasonlóan a szkafandert is túltervezték, felszerelték minden létező műszerrel és eszközzel, és rendkívül rugalmasan alakíthatóvá építették. De talán létezett jobb megoldás is. A sisak tartalmazott egy hangsugárzót, amivel olyan emberekkel lehetett kommunikálni, akik nem viseltek szkafandert. Ezenfelül Vonnie rendelkezett egy berendezéssel, amit arra szántak, hogy „hanglövedékekkel” felmérje a sérüléseket, és ezeket a mellvértjébe épített nemlineáris akusztikus lencsék állították elő.
– Kösd össze a hangsugárzómat az orvosi képalkotó rendszerrel! – mondta Vonnie. – Azt akarom, hogy hangparanccsal irányíthassam az OKR-t. Ne engedd, hogy a sugárzó leadjon bármilyen hangot kifelé! A feladata az OKR vezérlése. Megértetted? Amikor így kiáltok: hé!, akkor az OKR generáljon egy terahertzes impulzust, aztán fordítsa le a visszaérkező jeleket normál hangra!
– Nem valószínű, hogy a létformák hallanak a terahertzes tartományban, ha az a szándékod, hogy visszasugárzod nekik a szonárjeleiket.
– Csak csináld!
A szellem Vonnie kezét használva elkezdte átrendezni a megviselt, mocskos szkafander áramkör-paneljeit, és hamarosan összeköttetést teremtett az orvosi egység és a sisak között. Vonnie örült annak, hogy a terahertzes impulzussal valószínűleg nem fogja magához csalni a naphalakat. Nem beszélgetni akart velük. Egy olyan szenzort akart létrehozni, ami független a szellemtől, mert biztosan tudta, hogy ha életben marad, a következő harcot vele fogja megvívni.
– Itt vannak.
Vonnie mindkét karja fellendült. Az ujjai vonagló izomkötegekre szorultak rá. A naphalak elkapták a csuklóját, és ekkor kísérteties rezgés haladt át a mellkasán. Ezt az intim, kellemetlen zümmögést a szonárjuk okozta.
A szkafander elhajította a lényeket, átugrott a nyíláson, majd ütötte-vágta a jeget, hogy lezárja a lyukat.
A naphalak azonban túl gyorsnak bizonyultak. Az egyik rácsavarta a végtagjait Vonnie bokájára, majd felhúzta magát a lábán egészen a lágyékáig. Vonnie futni próbált. Addig ütötte a támadóját, amíg az elengedte, de a másik naphal is ráfonta négy karját a lábára, közben fülsértő visítást hallatott.
Lehet, hogy a többieket hívja? – gondolta Vonnie, és zokogva taposta a teremtményeket. Az az érzése támadt, hogy egy gumiszőnyegen ugrál, mígnem a testek széthasadtak, folyadékot és belsőségeket fröcskölve a lábára.
– Sajnálom! Sajnálom! – kiabálta kétségbeesetten. – Ó, istenem, annyira sajnálom!
Először nem is jött rá, hogy elszökött a lények elől. Ezen a gravitáción a jégben való mozgás nagyban hasonlított a közelharchoz – megmarkolt valamit, rúgott egyet, megint elkapott valamit, mialatt ide-oda siklott a falak és a mennyezet között. Vonnie a fogát csikorgatta, és kitartott.
– Hol vannak?
– Nincsenek létformák a szenzorok hatótávolságán belül.
– Új letapogatást! Hol vannak?
– Nincsenek létformák a szenzorok hatótávolságán belül.
A jég mozgásai, a meleg és a gázok töréseket és olvadt területeket alakítottak ki a jégben. Némelyik kürtő úgy kanyargott felfelé, mint valami őrült metróalagút. A környék tele volt kisebb-nagyobb üregekkel.
A leágazó járatok többsége zsákutcának bizonyult, vagy akadályok zárták el őket. A szkafander néhol át tudott törni a jégfüggönyökön és a jégcsapokon. De gyakrabban történt meg, hogy a szellemnek hátrálnia kellett, vagy le kellett mondania egy százméteres, kínkeservesen megtett útról, még akkor is, amikor Vonnie már nagyon szeretett volna elrejtőzni és pihenni.
1,7 kilométer megtétele után a szellem jelentette, hogy sok szikla van előttük. A jég, amin átkeltek, minden bizonnyal egy mélyedést töltött ki két hegycsúcs között, ami magyarázattal szolgált arra, hogy miért annyira repedezett és puha. A kőzet kerek völgyet alkotott, ami felfelé sugározta a meleget. Egyben alátámasztotta a fagyott égboltnak ezt a részét, mert a hegyek miatt az ég csak eddig a mélységig tudott leereszkedni.
A szkafander átugrott egy mély árok felett, és szilárd talajra érkezett. Mélyedéseket és csöpögő jégcsapokat kerülgetve felsiettek egy hepehupás lejtőn.
– Nyílt lávakürtők vannak tőlünk jobbra.
– Válaszd ki az egyiket! Gyorsan! – felelte Vonnie. Megmászni akarta a hegyet, nem belemenni, de ha idekint maradt volna, a naphalak valószínűleg hallották volna a mozgásával keltett hangokat. – Hol vannak?
– Nincsenek létformák a szenzorok hatótávolságán belül.
A szkafander oldalirányba és lefelé mászott. Vonnie számolta a lépéseket, aztán érzékelte, hogy a kinti hangok elmélyülnek.
– Benne vagyunk a hegyben? – kérdezte.
– Megerősítve.
Vonnie tudta, hogy ennél jobb lehetősége nem lesz. Sietve nyomkodta a virtuális billentyűzet gombjait, és megnyitotta a parancskódokat. Aztán egy nem túl leleményes hangparanccsal megindította a támadást a szellem ellen.
– Felhatalmazás Alexis Hatos. Minden rendszer reagáljon. Bajonett. Bajonett.
Ezt a vészhelyzeti parancsot arra szánták, hogy szétválassza és felfüggessze az összes mesterséges intelligencia minden tevékenységét egy szkafanderben, hajóban vagy állomáson. Az iskolában úgy nevezték: a Kés. Elméletileg az alapprocesszoroknak kellett belépniük és átvenniük az irányítást. Ehelyett a szellem újabb szakadást idézett elő. Riadójelzések hasítottak Vonnie fülébe. Ha ez nem lett volna elég, a hangsugárzója ugyanezt a visítást adta ki, mintha a naphalakat akarta volna hívni.
– Iiiiiiiiiiiii!
A szkafander rángatózott, a sisak pereme Vonnie arcának vágódott, amitől tébolyító fájdalmat érzett – és hirtelen megkapta a manuális vezérlést.
Futásnak eredt.
A rémülete nem hagyott teret a gondolatoknak. De ettől még hatékonyabb lett. Megfeledkezett a sebeiről. Megfeledkezett a fáradtságról. Minden érzékszerve ráhangolódott a sötétségre, ő maga adott magának hajtóerőt, és élvezetét lelte minden megtett centiméterben. A szemét lehunyva, a saját lépteinek dobogásától űzve futott. Ez a sziklajárat elég szűkös volt ahhoz, hogy minden hangot visszaverjen önmagába, így zavaros visszhangok között cikázott.