35

ASH addig lesz a barátom, amíg az megfelel a céljainak – gondolta Vonnie. – Azt hiszem, valóban kedvel engem. Részben ezért mentette meg Lamot. De nem számít, mit érez irántam vagy a naphalak iránt, a végén mind hazamegyünk. Az otthoni pályafutásáról akar gondoskodni itt, vagyis hazudni és lopni fog, ha erre utasítják. Vagy mégsem?

Mit ígérhetek neki én, amit ők nem? Nekem nincs sok pénzem. Még ha osztályvezető lennék is, akármilyen állást ajánlanék fel neki, nevetséges lenne ahhoz képest, amit tőlük kaphat.

Kiben bízhatok meg? Metzlerben? Koebschben?

Ash társaságában ült a holomező előtt, és igyekezett elrejteni az ingerültségét, mialatt a szonda tervrajzán dolgozott. A radar kiemelése gondokat okozott a szonda energiahálózatában.

A két nő hallgatagon intézte a módosításokat. Nem kellett beszélniük ahhoz, hogy végrehajtsák a feladatot. Vonnie kihúzott egy vezetéket, hogy áthidalja a körön keletkezett lyukat. Ash hozzátett egy másodlagos hálózatot, hogy sérülés esetén a szonda átirányíthassa más útvonalra az energiát.

– Egyszerű – állapította meg Ash.

Vonnie azt kívánta, bárcsak minden ilyen könnyen menne. Szomorú volt, de dühös is, és szeretett volna megszabadulni ettől a hangulattól.

Átmásolta a 112-es és 113-as szondák legfrissebb adatait az állomásába, aztán ráküldött egy MI-t, hogy vesse össze az új fájlokat a már meglévő programokkal. A naphalakkal való összes interakciót fel lehetett használni arra, hogy tovább finomítsák a szondák karjainak mozgását.

De a mechák fejlesztése nem elég, ennél többre van szükségünk – vélte magában Vonnie. – Új megközelítés kell. Mi lenne, ha ahelyett, hogy várunk, amíg a naphalak elfogadnak minket, egyenesen bevonulnánk az otthonukba? A határozottságot biztosan felismernék.

Ironikusnak találta a gondolatot, mert éppen ő szerette volna azt, hogy a naphalak kevésbé legyenek határozottak. A saját érdekükben jobb lett volna, ha egy kicsit kételkednek magukban.

Vajon képesek felhagyni az agresszív viselkedéssel, ha egyszer rájönnek, hogy más helyek is léteznek, nem csak a fagyott égbolt?

A földi vezetők és szakértők egyetértenek abban, hogy a kommunikációs kísérletek következő fázisában ajándékokat kellene adni a naphalaknak – szövetet, fémet, acélszerszámokat és sűrített oxigénnel teli tartályokat –, viszont aggódtak amiatt, hogy ezek a kincsek megint csak támadásokat fognak kiváltani, és nem csupán a naphalak fognak támadni, hanem más fajok is. Ezenfelül nem tudták eldönteni, hogy a kívánt hatás érdekében megéri-e acélból készült eszközöket adni a naphalaknak.

Vajon a naphalak felfogják majd, hogy a látogatók a műszaki fejlettség sokkal magasabb szintjén állnak, mint ők, és szívesen fogadják az emberiséget arra számítva, hogy több eszközt fognak kapni? Vagy még agresszívabbak lesznek, és harcolni fognak, hogy hozzájussanak annyi fémhez, amennyit a megsemmisített mechákból szedhetnek ki?

A naphalak kőbunkói meglepően hatásosnak bizonyultak Vonnie páncélzata ellen. Ha a naphalak acélpengéket kovácsoltak volna lapátokból és légtartályokból, azokkal könnyen átdöfhették a szkafandereket az ízületeknél vagy a gallérnál.

A döntést, hogy adjanak-e ajándékokat a naphalaknak, vagy sem, Koebschnek kellett meghoznia. Egyelőre félretette az ötletet, arra hivatkozva, hogy túl kockázatos lenne, még ha olyan biztonságos ajándékokkal próbálkoznának is, mint a puha szövetek vagy a vákuumcsomagolt finomságok.

„Mi lesz, ha megmérgezzünk őket az ételeinkkel? – kérdezte a parancsnok. – Mi lesz, ha allergiásak a szövetekre?”

Metzler biztosra vette, hogy képes azonosítani azokat a keményítőket és cukrokat az emberi ételekben, amelyek ártanának a naphalaknak. A mérgezés veszélye valószínűtlennek tűnt, de egy hónappal korábban, mialatt Vonnie még lábadozott, Pärnits már elsüllyesztette a naphalak megvesztegetésére szőtt terveit.

„Nem tudjuk, mit jelent számukra az ajándékozás – mondta akkor a nyelvész. – Állandóan az éhhalál szélén állnak. Mi van, ha sértésnek veszik, ha megmutatjuk nekik, hogy van felesleges ételünk? Lemehetünk oda a legjobb szándékkal, odaadhatjuk nekik mindenünket, és talán úgy megsértjük őket, hogy sosem bocsátanak meg nekünk.”

Azóta Pärnits magyarázkodott és mentegetőzött néhányszor, de kitartott a véleménye mellett. És így tett Koebsch is.

Vonnie úgy sejtette, hogy a több évszázados belharcok után a naphalak hajlandóak lennének tárgyalni. Mindig is új szövetségeseket és forrásokat kerestek. A megfelelő körülmények között az ESA talán szövetséget köthetett az egyik törzzsel. Azok a naphalak megnyithatták volna az utat a többi törzs felé. Együttesen elkezdhettek volna megteremteni egy új, stabil birodalmat – ami annyira lett volna stabil, amennyire ez a naphalaknál lehetséges.

A Földön az Európai Unió többször összezsugorodott és kitágult a huszonegyedik század óta, új államokat olvasztott magába, majd elvesztette őket. Részben azért történt ez, mert egyik tagja sem mondott le a nemzeti azonosságtudatáról és a nyelvéről. Az angol lett a közös nyelv, noha ezt nem írták elő törvények. A tagok ezenfelül saját hadseregeket is fenntartottak, az EU-hadsereg mellett.

A naphalak hány nyelven beszéltek, és hány törzsi szokást ápoltak? Többtucatnyit? Csupán kettőt-hármat? Oly sok szempontból homogénnek tűntek.

Metzler ahhoz a helyzethez hasonlította a sajátjukat, ami akkor állt elő, amikor a fehér telepesek megérkeztek Észak-Amerikába. A technológiai fölényük, valamint az Európa járványjárta területein edződött immunrendszerük jóvoltából a telepesek néhány évszázad alatt véget vetettek annak az életnek, amelyet az indiánok ismertek és megszoktak.

Hogy az indiánok demoralizálódtak, az fontos szerepet játszott ebben. Némelyik törzs sokáig és keményen harcolt, de a csatákban csak egy kis részük veszett oda. Az indiánokkal a behurcolt betegségek végeztek, míg a földjeiket a telepesekkel folytatott kereskedelem miatt veszítették el, illetve a jóindulatú vallás, a kapzsiság és a tudatlanság miatt. A fehérek ezernyi módon rontották meg az őslakókat, méghozzá olyan gyorsan, amilyen gyorsan a tűző napfény párologtatja el a havat.

Vonnie nem akarta, hogy itt is ez történjen. Az olyan seggfejek, mint Dawson, minden kanyarban megrontották volna a naphalakat, és miért? Pénzért?

Annak idején, a Vadnyugaton, a két világ összeütközése olyan változatosan zajlott, és olyan erkölcstelenül, hogy némelyik fehér telepes puskákat adott el az őslakóknak állatbőrökért vagy szabad áthaladásért – képesek voltak felfegyverezni az indiánokat, akik aztán más fehérek ellen harcoltak.

Az Europán a csekély számú kapcsolatfelvételt sokan felügyelték, de Vonnie tudta, hogy mindig lesznek olyan emberek, akik rövid távú nyereségre vágynak. Olyan emberek, mint Dawson, akikből hiányzik az erkölcsi érzék. Akikből hiányzik az együttérzés.

Dawsont csak a nyeresége érdekelte, míg Vonnie hitt abban, hogy a kalandjai ezen a bolygón akkor sem lehetnének teljesek, ha megérné a századik életévét. A naphalak megsegítése és tanítása több évtizedes munkának ígérkezett.

Be kell bizonyítanom, hogy Dawson téved. Meg kell mutatnom, hogy a naphalak elfogadnak minket – gondolta.

Elégedetten szemlélte a módosított tervet, amit Ashsel együtt készített. Átalakították a szondákat, hogy könnyebbek és érzékenyebbek legyenek. De most még meg kellett győznie Koebschöt, hogy fejlesszék a taktikájukat.

– Megbocsátasz? – szólt oda Ashnek.

– Miért?

Vonnie elmentette a fájlokat, és kezével hessegető mozdulatot tett.

– Kérlek... menj ebédelni! Egy perc, és megyek utánad. El kell intéznem valamit.

Ash tétovázott, de aztán bólintott, és felállt.

– Jól van – felelte, és elhagyta az adat/kommunikációs kabint.

Vonnie hallotta, hogy Ash mond valamit a szomszéd fülkében tartózkodó Metzlernek. A férfi nevetett, aztán Vonnie aktiválta az állomása privát szűrőjét.

Úgy döntött, hogy saját játszmába kezd. Még a barátaival szemben is óvatosnak kellett lennie. Meg kellett gondolnia, hogy mit mond el nekik, el kellett nyernie a jóindulatukat, és ami a legfontosabb: egyesítenie kellett őket Dawson ellen.

A vártnál több idő alatt tudott beférkőzni a Koebsch és Frerotte közötti csatornába. Frerotte kódjai visszaverték a támadásait, ezért új stratégiával próbálkozott: átvette az ellenőrzést a férfi hangsávja felett, aztán ezt a nyílást kihasználva mélyen benyomult a virtuális állomásba. Sajnálatos módon, amint behatolt, Frerotte képernyője elsötétült.

– ...kövessük tovább... – mondta éppen Koebsch, majd Vonnie-ra nézett, és így folytatta: – Ez zárt sáv, Von. Szállj ki!

– Egy percet kérek!

– Hívlak, amint lesz rá időm!

– Kész vagyunk az új szondákkal, de nem alkalmasak arra, hogy terhet vigyenek a jégbe – hadarta Vonnie. – Tudnom kéne, hogy összerakjunk-e több szondát, vagy nagyobb mechákat.

– Építsétek meg az új szondákat! Nem viszünk le sem ennivalót, sem semmi mást – jelentette ki határozottan a parancsnok.

– Szerintem már túl vagyunk azon, hogy visszafogjuk magunkat – vitatkozott Vonnie a fejét rázva. – Igaz, hogy tartanunk kell a kulturális szennyezéstől, és attól, hogy a kelleténél jobban hajszoljuk a naphalakat, de ez a kolónia nyújtja a legjobb esélyt az áttöréshez, és már sosem fognak visszatérni ahhoz az élethez, amit a megérkezésünk előtt éltek.

– Von, most fontosabb problémákkal küzdök.

– Mint például?

– Akár meg is tudhatja – szólt közbe Frerotte. – Szükségünk van a mérnökeinkre.

Koebsch mordult egyet, és engedélyt adott Vonnie-nak, hogy beléphessen a sávra.

– Erről ne beszélj senkinek, amíg nem döntjük el, hogyan kezeljük az ügyet! – figyelmeztette aztán Vonnie-t.

– Értettem, parancsnok!

A térképet Frerotte készítette. Az ESA és a brazilok területének közös határát ábrázolta, azt a helyet, ahol a 114-es és a 115-ös szondák koordinálták a kémeik akcióit.

– Ez harminc perccel ezelőtt történt, ez pedig tízzel – mondta Frerotte, és lejátszott két szimulációt Vonnie-nak. Az elsőben a 114-es telemetriája siklott át a képernyőn – a radar, a szonár, a szeizmográfok és az adat/kommunikáció adatai.

– Ez nem naphal – állapította meg Vonnie.

– Nem az, hacsak valamelyiknek nincs rádiója – erősítette meg a véleményt Koebsch.

Aztán valami a 114-es felé lódult, egy medve méretű, sötét test, ami lehetetlenül közel lopózott anélkül, hogy zajt vagy rezgéseket keltett volna. Amikor már csak két kilométerre járt a szondától, egy kőalagútban bujkálva közeledett tovább. Aztán nagy lendülettel haladt előre, közben elektromágneses hullámokat árasztott, valamint szabotázs- és vezérlő programokkal álcázta magát.

A betolakodó SzVP-i nyilván már órák óta dolgoztak. Elég fejlett volt ahhoz, hogy megvakítsa a kémeket, és azok ne észleljék a jelenlétét. A 114-es hamis és torz adatokat vett. A szenzorai nem kaptak tiszta képet, csak árnyékos foltokat láttak egy-egy pillanatra.

Akármi közeledett a szonda felé, tízszer nagyobb volt nála. Két karját feltartotta, mintha ütni akart volna, ám viszonylag lassan mozgott. Az utolsó kilométert nyolc perc alatt tette meg, ami egy mecha számára az örökkévalóságot jelentette.

A 114-esnek lett volna ideje elmenekülni, ha nem tudta volna megvédeni magát. Ehelyett azonban egyszerűen leállította az összes rendszerét.

– Megtámadtak minket – jelentette be Frerotte.

Szondák és naphalak