18

A SZKAFANDER bemászott egy esőelvezető csatornára emlékeztető járatba. És ekkor a jobb térde megadta magát. Vonnie nekivágódott a falnak, és lepattant róla. A levegőbe repült, és az izmait megfeszítve küzdött, hogy ne fejeljen bele a sisakjába.

A szkafandere hirtelen, nagy erővel elcsavarta a felsőtestét, amitől megrándult a nyaka. Lam megütögette a bal térdízületet, míg a jobb kezét a falon húzva korrigálta a forgásukat, aztán ismét felgyorsított, és a bal lábat kímélve, nehézkesen és imbolyogva mászott tovább.

– Lam? Köszönöm – mondta Vonnie.

– Megsérültél?

– Nem. Huh, nem. Ne aktiváld az orvosi rendszert! A lábam rendben van. Beszélj a szkafanderről!

– A térdízület összes elülső vezetéke elszakadt, és az egyik belső is.

Kezdtek széthullani. A szkafandert nem ennyi megpróbáltatásra tervezték. Vonnie sem állt jobban. A stressztől és a stimulánsoktól kába volt. Hatvanegy órája nem aludt. Nem akart rossz döntéseket hozni.

– Mennyi idő kell a javításhoz? – kérdezte letörten.

– A megfelelő szerszámok hiányában az lenne a legjobb megoldás, ha kiszednénk a szükséges alkatrészeket a bokából, amit aztán merevre hegesztenénk, és helyreállítanánk a térd egyes funkcióit. Becslésem szerint egy óra kell hozzá.

– Nem! Menjünk tovább!

Vonnie attól félt, hogy ha megállnak, akkor becsukja a szemét. Pihennie kellett volna, de ha lehunyta a szemét, megint vaknak érezte magát.

A szellem által készített szimulációk szerint körülbelül két kilométer választotta el őket a felszíntől. Hamarosan át kellett érniük a kőzetből a jégbe. Ez a hegy úgy meredt fel, mint egy uszony, folyamatosan keskenyedett, és még jóval a felszín alatt véget ért. Viszont körös-körül szigetek lebegtek a jégben, akkora szabad tömbök, mint Berlin, közöttük pedig kisebb-nagyobb kövek alkottak nagy kiterjedésű felhőket és mezőket. A trükk az volt, hogy találniuk kellett egy gázkürtőt, ami felkígyózik egészen a felszínig. A trükk az volt, hogy úgy kellett felmászniuk, hogy közben ne szabadítsanak el sehol egy felgyülemlett kőhalmot.

Vonnie kerülte a gondolatot. Már csak azért is, mert a túl sok tervezés túlságosan lekötötte.

Átbújtak a mennyezet lehajló része alatt, majd beértek egy ősrégi vulkáni buborékba. Az üreg felét jég töltötte ki, de Vonnie így is összezavarodott attól, hogy átnézett a háromszáz méteres szabad tér másik végébe. Ugyanezt a bizonytalanságot érezte Lam felől. A szellem jobbra-balra pásztázott a szenzorokkal.

– Mit gondolsz? – kérdezte tőle Vonnie. – Egyértelmű, hogy egyes részek nemrégiben kiolvadtak és visszafagytak. Ha itt ásunk, talán bejutunk egy kürtőbe. Elhagyhatjuk a hegyet, és lezárjuk magunk mögött a lyukat.

– Ezt nézd meg! – válaszolta a szellem, és radarképeket küldött a vizorra.

– Ó! – nyögött Vonnie, és meglepődött saját magán. Még a történtek után is izgalom járta át.

Az üreg távolabbi falát vésetek díszítették. Legalább kilencven oszlop sorakozott a köveken, és mindegyik nyolc szimbólumból állt. Lam nem észlelt organikus eredetű golyócskákat, mint amiket az árokban találtak, de Vonnie-t gyötrő kíváncsiság szállta meg. Tudni akarta, hogy a vésetek miféle információkat vagy üzeneteket tartalmaznak.

– Milyen gyorsan tudsz felvételeket készíteni róluk? – hadarta.

– Ezek rossz állapotban vannak. A részletes felvételekhez órák kellenek.

Vonnie átsántikált az üregen, és nekidőlt egy kőtömbnek. A fal töredezett darabjai elmozdultak, amikor a víz és a jég benyomult ide, majd visszavonult, aztán ismét benyomult. Vonnie valami furcsa megérzés jóvoltából meg tudta állapítani, hogy a padlón heverő darabok közül melyik hasznavehetetlen törmelék, és melyiken vannak vésetek valamelyik oldalán.

Az érzéstől felállt a szőr a karján. Pontosan olyannak tűnt, mint...

– Várj!

– Szonárjel.

Vonnie valahogyan hamarabb észlelte a hangokat, mint Lam, de most nem gondolkodhatott önmaga különös, észrevétlenül lezajló változásain.

– Milyen messze vannak?

– Ezer méterre. Amit hallunk, azok visszhangok. Az alagutak mélyén járnak. Talán nem tudják, hogy itt vagyunk.

– Tudják.

– Nem errefelé irányítják a hangjukat.

– Nemsokára ez is meg fog történni. Fel tudod emelni ezt a követ? Azt hiszem, abból a sarokból szakadt ki. Ha sikerül rögzíteni azt, ami megmaradt rajta, meglesz annak a résznek a java része.

A szkafander előrebicegett. Vonnie tartott attól, hogy a páncélzata nem sokáig fog kitartani, ha újabb összecsapásra kerül sor. És tudta, hogy nem szabad nyílt helyen felvennie a harcot. Úgy számította, hogy több esélye lesz, ha keres egy lyukat, és a tölteteit felhasználva védőövezetet alakít ki.

– Nem naphalak, ugye? – kérdezte aggodalmasan.

– Nem. A másik létformák.

Vonnie nekifeszült a kődarabnak, és most már lázasan dolgozott. Helyesnek és jogosnak érezte, hogy itt marad. Örült, hogy megint van célja. Készen állt arra, hogy szükség esetén annyi lényt öljön meg, amennyit csak kell. Nem csak egy csapdába esett patkány volt, ami ostobán rohangál körbe-körbe.

Az események mindent lekoptattak a lelkéről, egészen az alapokig, és ott megtalálta azt, amire szüksége volt: egy utolsó adag bátorságot és elszántságot.

A hétszáz véset felbecsülhetetlen értékű kincsnek ígérkezett. Ez a fal lehetett az itteni rosette-i kő. Vonnie képtelen lett volna itt hagyni.

Attól tartott, hogy ha elmenekül, még ha életben marad is, az ESA sosem lesz képes utat találni ehhez az üreghez. És ha meghal... Hát, ha meghal, akkor a szondák egyszer talán elég közel merészkednek hozzá, hogy kapcsolatot teremtsenek a szkafanderével. Az még a jég alá temetve is képes lett volna adatokat továbbítani.

Vonnie rájött, hogy megint zokog, és nem haragudott magára. Nem szégyenkezett. Minden tőle telhetőt megtett. És remélte, hogy ennyi elég lesz.

Otthagyta a sziklatömböt, és elfordított egy kisebb kődarabot, aminek az alsó részét egy kettétört nap-szimbólum díszítette.

– Vetted? – kérdezte, és megint úgy érezte, hogy a férfi a közelében van, a valódi Lam és a szelleme egyaránt. Komoly teljesítményre képes társnak bizonyult.

– Hatszáz méterre vannak.

– Vetted?

– Igen. Ezúttal többen jönnek. Tizenketten. Gyorsabban mozognak, mint azok, amikkel találkoztunk.

– Segíts elmozdítani ezt a tömböt!

Igazság szerint Vonnie nem is tudta, milyen kérdéseket tegyen fel. Azon nem lepődött meg, hogy véseteket talált egy olyan területen, amely jelenleg nem a naphalak territóriuma. Ezek a katakombák nyilván rendszeresen gazdát cseréltek, vagy elhagyatottak voltak éveken át, mígnem valamik megszállták őket, de azt furcsának találta, hogy nem bukkant további vésetekre, légzsilipekre, sem víztározókra.

Még ha a naphalakat elűzték is erről a környékről, akár évszázadokkal ezelőtt, nem kéne látnia más, tevékenységre és mozgásra utaló jeleket?

Vonnie gyanította, hogy a vésetekből sok minden kiderülhet, és nem akart lemondani róluk. Mi több, valószínűnek vélte, hogy a naphalak vetélytársaitól megtudhatja azokat a válaszokat, amelyekre szüksége volt.

Lehetséges, hogy az Europán egynél több értelmes faj alakult ki? Ha igen, hol vannak a másik civilizáció nyomai? Ha nem, miféle állat az, ami elég erős ahhoz, hogy elkergessen gondolkodó teremtményeket?

– Befejeztem a rögzítést ezen a darabon.

– Helyes – válaszolta Vonnie.

Aztán mindkét kezében egy-egy robbanótöltetet szorongatva a mind közelebbről érkező hangok forrása felé fordult.