10

AZ ELSŐ üregvilág, amire Vonnie rátalált, örökre a kedvence maradt. Két békés rovarfaj élt benne, amelyek közeli rokonságban álltak egymással, de különböztek azoktól a kövér hangyáktól, amelyeket az ESA csavargója húzott ki a felszínre. Úgy tűnt, kizárólag azokból a baktériumszőnyegekből táplálkoztak, amelyek egy meleg forrás mellett terültek el, ahol a jégkása mély volt, és örökké változott.

Valaha régen ez az üreg minden bizonnyal egy kiterjedt hálózat része volt. A jégomlások rég elzárták mindentől. Vonnie csak azért botladozhatott be ebbe a víztől csöpögő terembe, mert nem volt hajlandó feladni, és elkezdett ásni.

Azokban az órákban nagyon, nagyon szűknek érezte a tudatát, túl szűknek ahhoz, hogy elférjen benne más gondolat is, nem csak az, hogy elmeneküljön a halálos veszélyeket rejtő, beomlott aknától.

A mélységi radar lehetővé tette számára, hogy lássa a jég tehertartó részeit. Mászott, vágott, ásott és kúszott-mászott egyik apró biztonságos zónától a másikig. Lapát és ásó helyett a karját használta, és többször nyújtotta előre zsibbadt kezét, hogysem össze tudta volna számolni. A térde és a hasa már fájt attól, hogy annyiszor bújt át keskeny réseken.

Emlékezett arra, hogy hallotta a jég összes roppanását és reccsenését. Emlékezett arra, hogy a vizorján villogó vörös fényrúd arra figyelmeztette, hogy hatvan percre elegendő levegője maradt.

A kínokkal teli vergődésnek akkor szakadt vége, amikor behajtogatta magát egy lyukba, ami nem lehetett nagyobb egy koporsónál, hogy összeszerelje az elektrolizáló egységét. Innentől csakis a munkára összpontosított. Sokkos állapotban volt, és pontosan az kellett neki, hogy egyetlen, elérhető célra koncentráljon.

Összeszerelte a két elektródalemezt, a szivattyút, és a sűrítőt, amit egy vékony acéldoboz rejtett. A vállához rögzítette a készüléket, aztán jeget nyomott a töltőnyílásba. A berendezés elválasztotta az oxigént a hidrogéntől. A tartályai töltődni kezdtek. És ha az új levegő szennyezett volt, ha a jég az Europa mikroorganizmusait vagy mérgeit tartalmazta? Mi mást tehetett volna? A víz felforralásától elméletileg minden kórokozó elpusztult. A szenzorok nem észlelték sem kénes anyagok, sem dioxidok jelenlétét.

Amikor végül belépett az üregvilágba, meglepődve fedezte fel, hogy mennyi idő telt el. Majdnem egy földi napig mászott a jégben – közel húsz órán át.

A megrándult könyökét leszámítva semmije sem fájt.

Teljesen egyedül volt.

A rádiósávjai közül egyiken sem hallatszott semmi. Azok a relék, amiket ő és a társai a víznyelő felett hagytak, minden bizonnyal szétszóródtak és összezúzódtak, amikor beomlott az akna. Vonnie attól tartott, hogy talán mélyebbre zuhant, mint eddig feltételezte.

Az üregvilág biztonságosnak tűnt, de nem maradhatott itt. A többi hajó érkezéséig még hetvenöt óra volt hátra, és tudta, a landolás után még órák kellenek ahhoz, hogy a jövevények felszerelkezzenek és a keresésére induljanak, aztán még több idő ahhoz, hogy utat törjenek maguknak az omladozó jégben.

Vissza kellett találnia a felszínre. Az oxigén- és vízkészletét bármikor feltölthette, viszont máris iszonyatos éhség gyötörte. A szkafandere kiváló ételeket tartalmazott, olyan húsokat, tésztákat, gyümölcsöket és desszerteket, amiket a Földön csak a leggazdagabbak engedhettek meg maguknak, annyi különbséggel, hogy az ő ételei paszták voltak, és a sisakja csöveiből kellett kiszívnia őket... Most a mennyiség számított, nem a tápérték vagy az élvezet. Az összes gyümölcskeverékét és édességét elcserélte volna még több szénhidrátért.

A megmaradt tartalékai nyolc-kilenc napig tarthattak ki, legfeljebb tizenkettőig. De Vonnie tudta, hogy már előtte elkezdi majd elveszíteni az erejét.

Vajon megeheti a bogarakat?

Nem – gondolta. – Arról szó sem lehet. Képtelenség.

Már csak azért sem, mert megbetegedhetett tőlük.

Sajnálta, hogy nem hagyhat jeladókat ebben az üregvilágban. Különösen Bauman rajongott volna a rovarokért, csakhogy a mechák zöme eltűnt. Csupán egy maradt neki – egy fúró –, továbbá három miniatűr relé, amiket a mellvértjéhez erősítve hordozott. Elküldte őket, hogy derítsék fel a környéket, aztán csak csendesen üldögélt, gyászolt és pihent, még aludt is vagy három órát.

A kamerájának fényei szemkápráztató ragyogással verődtek vissza a nedves jégről, amikor átnézett a vizorján, de nyugtató hatást gyakorolt rá a normális fény, valamint az, hogy a saját szemével lát.

Az egyenetlen padlón és a falakon ásványcsíkok kanyarogtak. Ez azt jelentette, hogy a forrás vize rendszeresen elárasztja az üreget. A bugyborékoló víz vasat és sót tartalmazott. A vegyületek beszennyezték a jeget, és megmérgezték a bogarakat, amelyek nagy ívben kerülték a legkoncentráltabb sólerakódásokat.

Az atmoszféra oxigénben gazdag volt, jóllehet nem tartott volna életben egy embert, ráadásul hidrogén-kloridot is tartalmazott. Ennél is érdekesebbnek tűnt, hogy idelent ötször nagyobb nyomás uralkodott, mint a felszín közelében, köszönhetően részben a kisebb magasságnak, de inkább annak, hogy az üreg zárt és független volt.

Vonnie egyik rovarfaj egyedein sem látott szemeket, de még a legkezdetlegesebb fotoreceptorokat sem. Úgy tűnt, a lények csápokkal, illetve szagok alapján tájékozódnak. Alapjában véve magatehetetlenek voltak. A mennyezetről cseppek hullottak folyamatosan, és időről időre sűrű záporok is. Az üreg jégpadlója legalább ezer rovart zárt magába.

Vonnie begyűjtött mindkét fajból tíz példányt, berakta őket a mellkasi rekeszébe, majd a baktériumszőnyegekből is mintákat vett.

A baktériumtelepek döntő fontosságú bizonyítékként szolgáltak Lam evolúciós elméletéhez. Több milliárd mikroba kellett ahhoz, hogy kialakítsanak valamit, amit egy emberi szem láthatott. Ezek az apróságok tűhegynyi pontokba gyűlve éltek, és olyan tiszteletet parancsolóak voltak, mint egy idegen árnyéka.

Vonnie úgy vélte, hogy három külön fajtát képes azonosítani. Az egyik finom szőröket képezett. A másik kettő szimbióta kapcsolatban élt, és talán vízből, illetve vasból állt a táplálékuk. Ez a fakó trutymó megtanulta elhagyni a meleg forrás közvetlen környékét, és kimerészkedett a jégre. Vonnie feltételezte, hogy elpusztult anyagok rétegeit használja szigetelésnek. És talán az olvadozó felszínből táplálkozott.

Egy dolog egyértelmű volt. A bogarak halálozási aránya magas volt ugyan, de ez nem akadályozhatta meg őket abban, hogy az utolsó szálig felfalják a környezetükben lévő összes táplálékot. Ez az üregvilág, ez a mini ökológiai rendszer korántsem volt tökéletes. Hosszú távon nem működhetett. Átmeneti volt.

Vonnie csalódott lett, amikor felépítette Lam szellemét, hogy segítséget nyújtson neki. A szellem megteremtése illegális tevékenységnek számított, de őt már csak az életben maradás érdekelte, semmi más.

A kezdet kezdetén nyersen beszélt vele.

– Hé, hallasz engem?

– Aktív vagyok.

– A neved: Cso Lam. Megölted magadat és a barátomat, mert nem tudtál várni öt rohadt másodpercig, hogy egy mérnök rád szóljon, ne döngesd a falat.

– Egyesítem a fájlokat.

– Soha ne tedd meg újra, hacsak én nem parancsolom! Megértetted?

– Negatív. Mik az utasításaim?

– Tudnom kell, hogy hol vagyok. Meg tudod határozni a felszínhez viszonyított koordinátáimat?

– Negatív. Több hozzáférésre van szükségem a magrendszerhez.

– A rohadt életbe!

Egész Európában és Észak-Amerikában az emberi memóriafájlok és az alacsony szintű mesterséges intelligenciák kombinálása tiltott eljárás volt. Az organikus elmék kiterjedtek és fejlettek voltak, továbbá hajlamosak a neurokémiai és érzelmi kiegyensúlyozatlanságra. Ha a legkisebb töredék hiányzott az egészből, az máris súlyos következményekkel járhatott.

Az élők lemásolása vagy a holtak feltámasztása szintén az etikai határok áthágását és az orvosi megfontolások semmibe vételét jelentette. Vonnie gyerekkorában több ezer bírósági per során tárgyalták a családokkal, a vagyonokkal és az adózási törvényekkel kapcsolatos problémákat. Mindez oda vezetett, hogy az emberek megutálták az elektronikus személyiségeket, akik közül sokan a régi önmaguk torz karikatúrái lettek.

Némelyik kultúrában máshogy történt. Kínában és Koreában engedélyezték az emberalapú mesterséges intelligenciákat, hogy az emberek maguk mellett tarthassák a felmenőiket. A Közel-Keleten halhatatlan szenteknek számítottak.

Vonnie-nak nem állt a rendelkezésére ezen kormányzatok számítógép-kapacitása. A szkafander rendszereinek többsége VII-es szintű intelligencia volt. Valamennyi egy-egy feladatspecifikus processzorral dolgozott. Ezek az alprogramok hajtották végre a bonyolult feladatokat és a nehéz munkákat egyaránt. Az egyik például a vizor retinafigyelő szenzorát vezérelte, míg a másik azért felelt, hogy a 220 kilós páncél mozgás közben is egyensúlyban maradjon, és ne zuhanjon el.

Inaktív állapotában valamennyi rendszer tartalékmemóriaként szolgált. Úgy tervezték őket, hogy válsághelyzetben támogassák egymást. Száz alprogram tartós összekötésével Vonnie elegendő kvantummemóriát teremtett ahhoz, hogy az befogadjon egy öntudattal és személyiséggel rendelkező, II-es szintű intelligenciát. Ugyanakkor haragudott Lamra, és félt attól, hogy meghal ezen a lehetetlen világon.

Bauman jobb társaság lett volna. Könnyebb lett volna irányítani. Az a katasztrófa, amit Lamból csinált, hibás lett, mert túl sok mindent nem értett. Eredetileg azt akarta, hogy a szellem óvatos, sőt félénk legyen.

Nem bízott az eredményben.

Amikor a mecha jelentette, hogy van egy szelíd atmoszferikus áramlat 1,9 kilométerre a bogarak otthonától, Vonnie kikapcsolta a szellemet, és visszahívta magához a mechát. Miután a gépezet megjelent, a mellvértjén lévő hordfoglalatokhoz erősítette a kicsiket, és meggyőződött arról, hogy a fúró ráhangolódott a szkafander szolgaadására.

Régi omlásokon mászott át, jégfüggönyökön tört utat magának, és a minimechák által készített vázlat alapján tájékozódott. Az adataikból tudta, hogy több kürtő van a közelében.

Mialatt a jeget kaparta, megérezte, hogy rengés vág végig a környezetén. Talán ő váltotta ki azzal, hogy meggyengített egy tehertartó alakzatot. Mély roppanás hallatszott, aztán a jég megmozdult körülötte, nekivágódott a térdének és az állának. A padló eltűnt alóla, és ő belezuhant a fehérségbe.

– Segíts! – sikította Vonnie. – Lam!?

– Aktív vagyok.

– Stabilizátorokat! Vedd rá a szkafandert, hogy forduljon meg!

Akármerre kapkodott, csak kavicsokat vagy port markolt, és nem tudta megállapítani, hogy merre van a fel, és merre a le. Nagyobb tömbök vágódtak neki. A lavina olyan volt, mint a futóhomok vagy egy vízesés. Száguldott és hullámzott, és elsöpörte Vonnie mellől a fúrót. Néhány pillanattal később a mecha jelei eltűntek.

A szkafander tartalmazott giroszkópokat, csakhogy a girók is azon rendszerek közé tartoztak, amelyeket feltört, hogy helyet csináljon a szellemnek. Ezért ébresztette fel őt.

A szellem segítségével rátalált egy jókora kiugróra. Belekapaszkodott és várt, közben jég dobolt a sisakján és a hátán. A radar jelezte neki, hogy egy ház méretű tömbön lóg, ami sajnos a súlya miatt forogni kezdett. Úgy tűnt, egy percen belül átfordul, és leveti őt magáról. Vonnie a lábával és az ujjaival kaparta a sima felületet, próbálta megőrizni az egyensúlyát – és találni egy másik, nagyobb darabot –, de a szenzorok nem tudtak megbirkózni a lármával és a rengeteg mozgó tárggyal.

– Elemezd a beérkező adatokat! – kiabálta. – Merre menjek?

– Mi az úti célod?

– Szilárd terület. Bárhol legyen is.

– Hol vagyunk most?

Vonnie biztosra vette, hogy a sírjában van, de korlátozott hozzáférést adott a szellemnek a memóriafájlokhoz. Csak annyi adatot bocsátott a rendelkezésére, hogy megérthesse, az omladék, ami végzett az igazi önmagával, minden bizonnyal szétszóródott a környéken, és emiatt más hálózatok is összeomlottak. Most pedig a hullám valószínűleg lefelé és oldalirányba tartott.

A szellem ügyesen megbirkózott a feladatával. Részben a tárolt információkból, részben a most beérkező szonáradatokból szimeket teremtett, hogy megjósolja, hol pusztít a legjobban a jégzuhatag.

Vonnie tovább erőlködött, hogy kiszabaduljon, de közben még mélyebbre süllyedt a zűrzavarba. Kilenc órán át küszködött.

Hogy megőrizze az erejét, többet evett, mint eredetileg akarta. Jószerével nem is érezte a szarvashús-aromával dúsított protein és a hamis sült krumpli ízét. A folytonos erőkifejtés miatt az oxigénkészlete is megcsappant. Minden falatnyi ennivalóval, minden lélegzetvételével rövidítette a hátralévő idejét.

Mind kevesebb reménye maradt, és különös gondolata támadt.

Az járt a fejében, hogy amibe merül, az nem óceán, hanem az Europa égboltja. Az itt csapdába esett, helyi élőlények nem tudhatták, hogy feljebb is van valami. Ők nyilván a lenti hegyek és folyékony tengerek felé igyekeztek, ezért Vonnie is elkezdett lefelé ásni ahelyett, hogy vízszintesen mozgott volna. Többé nem próbált küzdeni a lavinával, hanem úszott és helyezkedett benne, és próbálta az előnyére használni.

Végül ráesett egy nagy, fekete lávalejtőre. Hogy egy, a jégben lebegő szigetet talált-e, vagy egy igazi hegyet, azt nem tudta megmondani, mindenesetre kijutott a fagyott égboltból.

Az Europa déli pólusa