37

KOEBSCH és Ash végigmentek az adat/kommunikációs kabinba vezető, rövid folyosón, míg Vonnie a zsilip előtt állt, a szkafanderével a kezében, és a fejét lehajtva nézte a sisakja vizorját.

Frerotte továbbra is átküldte neki az adást, mialatt a 110-es és a 111-es lendületesen haladt előre a jégben. A brazilokkal közös határon, a naphal-kolónia közelében a megmaradt kémek elfordultak, hogy Lamot keresve hallgatózzanak.

Hogyan tűnhetett el?

Talán elbújt valahol a határ közelében, és beszüntetett minden külső tevékenységet. Talán a 114-es adatbankjának beolvasztása során előálló problémákon dolgozott. De valószínűleg elemezte a 114-es térképeit és a közelmúltban rögzített anyagait, amelyek újdonságot jelentettek számára.

Vonnie összerezzent ijedtében, amikor Koebsch váratlanul visszatért, és megkérdezte:

– Mit nézel?

Vonnie igyekezett palástolni az érzéseit, hogy ne látszódjon bűntudatosnak. Gyorsan rátette a sisakot egy, a falba épített mágneses akasztóra, és válaszolt:

– Menjünk be a műhelybe! Szeretnék beszélni veled a szondáink képességeiről.

– Előbb találd meg a mesterséges intelligenciádat! – felelte a férfi.

– Épp erről van szó. Tudok segíteni. Ki kell találnunk, mennyire jól működik egy szonda belsejében.

Koebsch pár pillanatig hallgatagon tanulmányozta Vonnie-t, majd lenézett a sisakra, és megszólalt:

– A személyzet többsége kedvel téged, Von. Ez általában jó dolog. De nem foglalkozhatok állandóan a fegyelemsértéseiddel.

– Parancsnok, én nem akarok...

– Túl elnéző vagyok veled?

– Nem.

– Fontolóra vettem az expedíciónkon belüli státuszodat. Te lehetnél a felelős az étkezésekért, vagy lehetnél szkafander-karbantartó, a rendszerhez való szinte nulla hozzáféréssel. A döntés a tiéd. Szeretsz főzni. Ezt akarod csinálni?

– Nem.

– Akkor ne dolgozz ellenem! Tudni akarom az igazságot. Ki töltötte fel az MI-t a brazil fúróba?

– Én – felelte Vonnie, és egyenesen a parancsnok szemébe nézett, hogy hihetőbbé tegye a hazugságot. Koebsch ezt szerette volna hinni. Minden más egy szélesebb körű zendüléssel lett volna határos, ami rossz fényt vetett volna rá.

– Gyerünk! – felelte kurtán Koebsch.

Elindult a rövid folyosón, és jobbra fordult, a műhely felé. Mialatt Vonnie elhaladt az adat/kommunikációs kabin előtt, benézett a helyiségbe. Ash egy csoportsávon beszélt Metzlerrel, Frerotte-tal, Pärnitsszal és O’Neallel.

– Ha áthelyezzük azokat a figyelőállomásokat, háromszögeléssel bemérhetünk minden új tevékenységet – javasolta éppen Pärnits.

– Ha a kőzet alatt van, nem fog menni.

Koebsch becsukta a műhely ajtaját. A helyiség kicsi volt, és zsúfolt, mint az összes többi kabin a lakómodulokban és a leszállóegységekben. Hegesztőkészülékek és mini nanogyárak lógtak két falról, illetve a mennyezetről. Mindezeken felül a falakat felhajtható munkapadok, kéziszerszámok, szenzorok és holovetítők borították.

– Majd azt mondjuk Berlinnek, hogy én döntöttem így – jelentette ki Koebsch. – Arra használtuk Lam alapfájljait, hogy átmenetileg megfékezzük a brazilokat, de valahol hibát követtünk el. Túl sokat adtunk bele a személyiségéből. Fennmaradt ahelyett, hogy széthullott volna.

– Pontosan ez történt – helyeselt Vonnie.

– Mutasd meg! – rendelkezett Koebsch, és aktiválta az egyik fali vetítőt. – Látni akarom az összes lépésedet.

– Azt nem tehetem...

– Akkor nem vagy a csapat tagja.

– Nézd, Ash G2 jelszavával léptem be, és utólag töröltem a bejegyzéseket – magyarázott Vonnie. Érezte, hogy minden szavával egyre mélyebbre ássa magát, de a hazugság nemcsak annak szólt, hogy megmentse Lamot, hanem arról is, hogy védje Asht. – Miért számít, hogyan csináltam?

– Segíteni fogsz nekem, hogy megírjunk egy sor gyilkos kódot – felelte Koebsch. – Aztán leadjuk a kódokat a jég alatt. Talán eléri az MI-t. De ha Lam csak részleteket vesz valamelyik kódból, annak testre szabottnak kell lennie ahhoz, hogy behatoljunk a rendszereibe.

– Ez nem helyes – tiltakozott Vonnie.

– Vagy segítesz nekem, vagy befejeztük. Utánanézek, hogyan tudlak hazajuttatni, bár még egy évig nem fogunk hajót küldeni a Földre. Az sok idő, ha valaki csak főz és szkafandereket javítgat.

– A fenébe is, nem tudjuk, hogy Lam milyen jellegű adatokat gyűjtött be, és azt sem, hogy veszélyes-e ránk! A gyilkos kódok törölhetnek mindent, amit látott és hallott.

– Mindenképpen tisztára töröljük a memóriáját, miután megtaláljuk. Ez nem vita tárgya. Ha engem kérdezel, kezdem azt hinni, hogy Dawsonnak igaza van. Az egész expedíciónk a fiaskó felé tart. A naphalak nem állnak szóba velünk. Nem csinálnak mást, csak támadnak, mi pedig a saját farkunkat kergetjük. Eljött az idő a változásra. Talán felderítésre és szövetminták gyűjtésére fogjuk használni az új szondákat.

– Nem kezdheted el megölni a naphalakat!

– A költségszámlánk kiveri a mennyezetet, és te nem segítesz – vágott vissza Koebsch. – Von, én figyelmeztettelek. A Földön sokan vannak olyanok, akik nem érzékelik a varázslatát ennek a helynek. Ők azt akarják, hogy megtérüljenek a befektetéseik.

– Nem volna szabad hallgatnod rájuk.

– Nem kivételezhetek veled – válaszolta Koebsch, azzal felemelte a kezét, mintha meg akarta volna fogni Vonnie vállát, de egy pillanatra leállt, és inkább a holovetítőre tette rá a tenyerét. – Segíts nekem! Ez a legjobb mód arra, hogy fedezhesselek. Az otthoniak megértően viszonyulnak a brazilokkal vívott jelentéktelen csetepaténkhoz. Ezt az árat még hajlandók megfizetni, mert tudják, hogy része az üzletnek.

– Mi lesz Tommal, Sue-val és más naphalakkal, akiket ismerünk? Hagynád, hogy Dawson fogságba vesse vagy elevenen felboncolja őket?

– Több törzs van odalent. Ha fel tudunk mutatni némi sikert, talán újrakezdhetjük egy másik csoporttal. De először szükségünk van arra a sikerre.

– Úgy érted, szükségünk van arra, hogy pénzt keressünk – felelte utálkozva Vonnie, és a férfi teljes komolysággal bólogatott.

– Hárommilliárd eurót ömlesztettek bele ebbe a küldetésbe – válaszolta aztán. – Igazán szép, hogy az aktivista csoportok azért kampányolnak, hogy a naphalaknak humánus bánásmódban legyen részük, és hogy mentsük meg őket, de a valóság az, hogy túl sok ideje nem arattunk semmiféle sikert. Nem fizethetünk magunkért deutérium- vagy vízkitermelői jogokkal. A genetika az, ami kifizetődő.

Gyűlölnöm kellene téged – gondolta Vonnie. – De szükségem van rád. Szükségem van arra, hogy az én oldalamon állj.

Éppen próbálta eldönteni, hogyan válaszoljon, amikor az interkom apró képernyőjén megjelent Ash, és bejelentette:

– Parancsnok, Ribeiro ezredes hív!

– Egy perc türelmét kérem – felelte Koebsch, majd Vonnie-ra nézett, és folytatta: – Ez elég ragacsos lesz. Te is gyere, de a beszédet bízd rám! Ha Ribeiro megtudja, hogy Lam a miénk volt, átküldheti a mecháit a határon, és mi nem tudjuk megakadályozni ebben. Főleg nem, ha fegyverplatformokat is bevet.

– Azt nem meri megtenni.

– Biztos vagy benne? – kérdezte Koebsch, azzal kinyitotta az ajtót, és átment az adat/kommunikációs kabinba.

Vonnie követte a férfit, közben érezte, hogy a gyomra görcsbe rándul.

– Köszönöm, ezredes – mondta a képfonnál álló Ash, amikor a parancsnok odaért hozzá: – Hadd mutassam be Koebsch parancsnokot.

Koebsch a kezét a kamera látótere alatt tartva intett Vonnie-nak, hogy lépjen a háta mögé.

– Üdvözlöm, ezredes úr! – köszönt aztán. – Nyilván a miatt az FNEE-ásó miatt hív, amelyik nemrég átgázolt a jeladóinkon.

Ribeiro szigorú arcot vágott. Vonnie jól emlékezett még arra, az ezredes hogyan átkozta őket, és most arra számított, hogy Ribeiro alaposan lehordja Koebschöt, de a férfi csak biccentett egyet, és annyit mondott:

– Igen.

– Rengeteg felszerelést vesztettünk el, és a geológiai kutatási anyagaink is odavesztek – folytatta Koebsch, hogy fokozza a nyomást. Mindkét férfi jól begyakorolt formalitással viselkedett, ami még a hangjukon és a testtartásukon is érződött. Tudták, hogy a földi feletteseik elemezni fognak mindent, amit mondanak és tesznek.

– Hol van most az ásónk? – kérdezte Ribeiro.

– Megsemmisítette magát. Vagy az FNEE parancsára, vagy azért, mert a rendszerei megvadultak – válaszolta Koebsch. – Szeretnék magyarázatot kapni.

– Az ESA adásai megszaporodtak – közölte Ribeiro.

– Ez mennyiben fontos?

– Aggódom a saját és az önök biztonsága miatt – felelte Ribeiro. – Eltűnt valamelyik mechájuk?

– Egy eltűnt.

Ribeiro arcizmai láthatón megfeszültek. Most jön a java – gondolta Vonnie, és lélekben felkészült a dühkitörésre.

– Három mechánkat veszítettük el egy elszabadult MI miatt – jelentette be Ribeiro. – Megszerzett magának két ásót, majd átugrott egy harmadikba. Ezért hallottak csatazajt a zónánk felől. Kettőt megsemmisítettünk, de közben egy lavina elpusztította egy negyedik mechánkat.

Lam több gondot okozott, mint sejtettük – állapította meg magában Vonnie az ezredes sötét, fáradt szemét figyelve.

A férfi mindeddig összepréselte a száját, de most résnyire nyitotta, és a homlokát ráncolta. Vonnie rájött, hogy az ezredes nem az indulatain próbál uralkodni, hanem szégyelli magát valamiért.

– Elnézésüket kérem, amiért az MI elérte az önök területét – mondta Ribeiro. – A felelősség az enyém, de biztosra veszem, hogy az embereim és jómagam vagyunk a legalkalmasabbak arra, hogy kezeljük a helyzetet. Mi katonák vagyunk, önök nem azok. Szeretném felajánlani a szolgálatainkat. Azt javaslom, létesítsünk partneri viszonyt. Együttesen eliminálhatjuk a mesterséges intelligenciát, mielőtt tovább terjed.

Partneri viszony? – ismételte magában Vonnie, és megvetésre méltónak ítélte az ötletet. Sértődött volt, és nem tudott hinni senkinek.

De Koebsch elmosolyodott, és annyit mondott:

– Köszönöm, ezredes. Egyetértek.