22

VONNIE gondolatai lecsendesedtek, mialatt a zsilipkamrából eltűnt a nyomás. A fiatal nő végül úgy döntött, elkíséri őt, és most mellette állt.

Nem beszélgettek. A társa a vizorjára kért valamilyen képet, és most azt tanulmányozta, míg Vonnie-t elemésztették a gondolatai.

A klausztrofóbia késztette arra, hogy beöltözzön, és elhagyja a 04-es leszállóegységet? Gyanította, hogy rémálmok fogják gyötörni élete hátralévő részében, de most tele volt sokktalanítókkal és antidepresszánsokkal. Hinni akarta, hogy képes uralkodni magán. Igen, nem volt jellemző rá az, amit tett, vagyis hogy megmutatta a testét Koebschnek. Nem villogni akart. Ugyanakkor úgy érezte, túl van már az olyan ostoba, kicsinyes dolgokon, mint a szégyenlősség vagy az önmagában való kételkedés.

Vonnie érzékelte, hogy megváltozott. Az énje bizonyos részei elpusztultak a jégben, és az a nő, aki lett belőle, türelmetlenül várta, hogy helyrehozza a dolgokat.

Az egész faja őt és a társait figyelte. Biztosan tudta, hogy minden döntésüket alapos vizsgálatnak vetik alá az egész Naprendszerben, és bekerülnek a történelmi anyagokba is. Koebsch ezért viselkedett ennyire mereven és óvatosan, és Vonnie-ban ezért izzott a szenvedély és a félelem.

Úgy gondolta, hogy ha az emberiség ismét kudarcot vall, ha ő maga ismét kudarcot vall, azzal talán halálra ítélik az Europa belsejében élő összes teremtményt, márpedig legalább annyi csodával találkozott, mint erőszakos tettel.

Sajnálatos módon, nem volt könnyű szemet hunyni az erőszak felett.

A naphal kifejezés népszerűvé vált az egész rendszerben, de nem mindenki tudta emberi vonásokkal felruházni őket pusztán egy név miatt. A kivételek közé tartoztak a katonai szóvivők, aki az idegenek szóval hivatkoztak a naphalakra, valamint a jégkitermelő és a bányagépgyártó vállalatok vezetői, akik belevitték a saját csavarjukat a történetbe azzal, hogy az organizmusok, vagy a lények szavakat használták.

Számos politikus és kommentátor szintén biztonsági játékot játszott: vagy nem tették meg a tétjeiket, vagy a különféle vállalatokat támogatták. Vonnie tudta, hogy a kitermelő cégek, a beszállítóik, és más iparágak képviselői azért lármáznak, mert a földi kormányzatok előírták, hogy a bányavállalatok mérjék fel ismét a helyszíneiket, derítsék fel és elemezzék a jeget, mielőtt feldolgozzák, és mindez természetesen rengeteg időveszteséget és pluszköltséget eredményezett.

A nyilvánosság vitájából tűzvihar alakult ki, részben azért, mert az ESA eldugta Vonnie-t, és Koebschöt bízta meg azzal, hogy beszéljen Vonnie nevében a médiával, illetve, hogy adjon ki egy-két rövid, gondosan megtisztított anyagot, amelyek a jég alatti utazás során készültek.

Ezek egyike sem tartalmazott naphalakról készült felvételeket, hanem csak állóképeket és diagramokat. Mindazonáltal, a csőrök és karok látványa sokakat megrémített, különösen azokat, akik olvasták a Vonnie egészségi állapotáról szóló jelentéseket is.

Mindenkinek meg kell mutatnom, hogy jól vagyok – gondolta Vonnie. – Tudniuk kell, hogy nem a naphalakat hibáztatom a történtekért. Hogy a harc az én hibám volt.

A zsilip befejezte a ciklusát. Halk kattanás hallatszott, és a külső ajtó kinyílt.

Mialatt leereszkedtek a leszállóegység rámpáján, Vonnie jószerével rá sem nézett a Jupiter kerek, csíkos gömbjére, sem a fénylő pontokra, amelyek az odafent keringő űrhajók helyét jelezték. Mindezek helyett a parancsnoki modult kereste a tekintetével. De nem láthatta, mert a jeges síkságon hemzsegtek a reflektorok, a mechák, a figyelőállomások és a lakómodulok.

Onnan, ahonnan állt, nem fedezett fel semmiféle rendszert. Aztán aktiválta a vizor vetítőjét, és ekkor már meg tudta állapítani, hogy a legtöbb lakómodul, illetve a másik leszállóegység tág gyűrűt alkot a mintegy egy négyzetkilométeres terület körül. Ennek láttán halvány mosolyra húzta a száját. Egy másik korban, a Vadnyugat pionírjai ugyanígy állították körbe a szekereiket. Még korábban, Németországban az ő ősei védőfalakkal vették körül a váraikat. A régi jó szokások...

A 01-es parancsnoki modul a tábor másik oldalán volt.

– Mehetünk a terepjáróval? – kérdezte Vonnie a társa felé fordulva.

– Igen – felelte a fiatal nő. Ash Sierzenga pilótaként, orvosként és a kibernetikus csapat vezetőjeként dolgozott. Valamennyien több tudományágban szereztek különféle fokozatokat. Egy embert sokkal olcsóbb volt kilőni a Földről, mint hármat.

A földi személyzetek gondosan kiszámolták, hogy a küldetéshez hány adag ételre és milyen felszerelésre lesz szükség. Az itteniek messze voltak az otthoni raktáraktól, és ez a tény kapóra jött Vonnie-nak. Tudta, hogy mások beszéltek arról, hogy hazaküldik őt, de senki sem akarta, hogy elvigye az egyik hajót, még azt a lassúhajót sem, amelyikkel ide utazott.

Az alacsony testű, nyitott terepjárót széles kerekekkel szerelték fel. Ash gondosan ügyelt, hogy ő szálljon be elsőnek. Attól fél, hogy ellopom – mélázott magában Vonnie. – Hová mehetnék vele?

Nem tetszett neki, hogy Ash nem bízik benne, de belátta, hogy ő csak úgy belecsöppent az új csapatba, és kívülállónak számít. Még ha megértették is a motivációit, inkább egymást támogatták, mint őt.

Vigyáznom kell – intette magát gondolatban. – Nem kiabálhatok és nem hadonászhatok. Nem tetszik nekik, hogy nem gyűlölöm a naphalakat. Azt hiszik, megőrültem...

A terepjáró belegurult a fényszórók és a mechák forgatagába, és folyamatosan kommunikált a többi önvezérlő járművel.

A legtöbb figyelőállomás és jeladó letelepedett, és mozdulatlan akadály lett. Alacsony fákra emlékeztettek – a tányérjaik és az antennáik szolgáltak ágakként és levelekként –, bár a fémerdő egyes tagjai imbolyogva álltak, vagy összevissza araszolgattak a környéken.

A nagy mechák sokkal aktívabbak voltak. Vonnie-ék terepjárója kétszer is elhajtott egy-egy feltornyosuló csavargó alatt. Az első úgy állt, mint egy éppen táplálkozó, gigászi kullancs: a fejét mélyre leeresztve fúrta a jeget. A másik járőrözött. A szenzorokkal és ásókarokkal teli gépezet gyors iramban közeledett feléjük, de Vonnie vagy Ash meg sem rezzentek. Hozzászoktak már a gépezetek hibátlan táncához. A csavargó alig néhány méterrel mellettük húzott el, és a terepjáró folytatta útját a hosszú árnyékok és a fényfoltok között.

A felszínen szép számmal akadtak nyílások. A legnagyobb hasadék a tábor közepén ásítozott. A hossza meghaladta a háromszáz métert, de egy ember szinte mindenütt át tudott ugrani felette.

Az új ESA-tábor tizenkét kilométerre délkeletre állt attól az ároktól, amelyben Vonnie, Bauman és Lam behatoltak a fagyott égboltba.

Amikor az a járatrendszer összeomlott, megsemmisültek a vésetek, és elszállt minden esély arra, hogy valaki ismét bemerészkedhet a jégnek abba a régiójába. Az omlás egy 1,3 kilométer átmérőjű, szabálytalan alakú, instabil krátert ütött az Europa felszínébe. Bizonyosnak tűnt, hogy egy idő után a jég mozgásai vagy egy óceáni kitörés fel fogja tölteni a gödröt, de jelenleg sebhely és sír volt.

Lam és Bauman holttestét meg sem próbálták megkeresni. Vallási szertartásokat és megemlékezéseket tartottak a kráter közelében az ESA, a NASA és a kínai csapatok részvételével, míg Vonnie a kórházi ágyán fekve nézte végig az eseményt.

A csavargók és a műholdak adatainak elemzése során találtak egy másik alagúthálózatot, amelyet viszonylag könnyen el lehetett érni a lakómodulok közötti hasadékokból. Számos helyen alig néhány méter vastag jégfal választotta el a lenti üregeket a felszínig felérő résektől. A mechák ezért voltak vörös fokozatú készültségben.

A beérkező adatokat figyelve Vonnie végre megértette a tábor elrendezésének logikáját. Koebsch használta az eszét. Az Europán egy esetleges támadó minden valószínűség szerint alulról közeledett volna, nem pedig a gyűrűn kívülről, így aztán a parancsnok szétszórta a gépeket, hogy térképezzék fel és derítsék fel a jeget radarral, szonárral, neutrínó-impulzusokkal, szeizmográfokkal... és némelyik fegyvereket hordozott.

A terepjáró is rá volt kötve a védelmi hálózatra. A műszerfalán villogó lámpák tudatták, hogy folyamatosan kapja a frissített adatokat a Clermonttól, az ESA hajójától, ami az Europa körül keringett.

De semmi szükség arra, hogy riadókészültségben legyünk – kesergett magában Vonnie, és megszólalt:

– A naphalak nem fognak ránk támadni.

– Tessék? – kérdezte Ash, azzal elfordította a felsőtestét, illetve a fejét, és gyanakodva fürkészte Vonnie-t.

– Nem fognak ránk támadni – ismételte Vonnie, és ügyelt rá, hogy a hangja alapján nyugodtnak tűnjön. – Azok, akik engem hajszoltak, tudják, hogy nem vagyunk a jégben. Lehet, hogy figyelnek minket, de nem fognak feljönni a felszínre, mert azzal azt kockáztatnák, hogy elveszítik a levegőjüket.

– Pedig nagyon úgy tűnt, hogy mindenre kész voltak, hogy megöljenek téged, az öngyilkosságot is beleértve – válaszolta Ash. – Koebsch attól tart, hogy kiássák alólunk a jeget.

– Nem hiszem, hogy megtennék. Jobban félnek a vákuumtól, mint mi.

– Nem tudhatod, hogyan gondolkodnak.

– Mi már közel kétszáz éve röpködünk az űrben. Már azelőtt figyeltük a csillagokat, hogy megtanultunk beszélni. Nekik fogalmuk sincs arról, hogy mi van a jég felett. Csak annyit tudnak, amennyit a szonárjaikkal és a füleikkel megismerhetnek.

– Igaz – ismerte el Ash. – Ebben igazad van.

Vonnie érzékelte, hogy Ash próbál a kedvében járni, de lehetőséget látott arra, hogy megingassa a fiatal nőt.

– Azt hiszik, az univerzum itt véget ér – folytatta szelíden. – Fogalmuk sincs a csillagokról, más bolygókról, vagy bármiről, ami a felszínen túl van. Csak a halálról. Gondolj bele, a történelmük során hányszor fulladtak meg egész populációik, amikor a kitörések vagy a rengések feltépték az otthonaik mennyezetét.

– Találtál zsilipeket a jégben – jegyezte meg Ash.

– Okosak, az biztos – felelte Vonnie, és nem tudta türtőztetni magát, muszáj volt kimondania: – És csodálatosak.

– Szörnyetegek.

– Sosem volt esélyük arra, hogy mások legyenek.

Ash erre nem válaszolt. Hamarosan odaértek a parancsnoki modulhoz, és Ash a műszerfalat figyelte. Úgy tűnt, kapott egy hívást, amit csak ő hallhatott.

– Vissza kell mennünk a jégbe – mondta halkan Vonnie –, hogy kitaláljuk, hogyan beszélhetünk velük.

Az ESA tábora