36

VONNIE végigpörgette a térképeket, és felmérte, hogy mekkora tér maradt őrizetlen most, hogy a 114-es a legtöbb kémjével együtt elveszett.

– Milyen messze van a 115-ös? – kérdezte. – Tudjuk, hogy hová ment a betolakodó?

– Nem – válaszolta Frerotte. – A 115-ös úton van, de még három perc kell, hogy a helyszínre érjen. Két külön katakombába küldtem be a 14-est és a 15-öst, hogy nagyobb legyen a lefedettség.

– Együtt kellett volna maradniuk – jegyezte meg Koebsch. – Ezért küldjük ki őket párosával. Valószínűleg nem vesztettük volna el a 14-est, ha a szondák képesek lettek volna támogatni egymást.

Vonnie magában kételkedett ebben. Akármi csapott le a 114-esre, valószínűleg a 115-ösön is átgázolt volna. Most csakis azért küldhettek új szemeket és füleket a helyszínre, mert Frerotte úgy döntött, hogy elválasztja egymástól a szondákat.

Még két szonda járt a jégben, a 110-es és a 111-es, de azok hét kilométerre északnyugatra voltak a 115-östől. A kémeket leszámítva az ESA-csapatnak nem volt más mechája a felszín alatt, csak a mintegy száz jeladó és relé, ezek azonban nem tudtak mozogni, nem tartalmaztak mesterséges intelligenciákat, és nem tudtak harcolni.

– Arra kérlek, hogy hívd fel Tavares őrmestert – mondta Koebsch, és Vonnie-ra pillantott. – Neked talán több szerencséd lesz, mint nekem volt.

– Hívtad a brazilokat?

– Igen, és nem válaszolnak. De elképzelni nem tudom, hogy mi a céljuk. Ezért akarom csendben intézni ezt a dolgot. A mechák pótolhatóak. Amire most nincs szükségünk, az egy nemzetközi incidens.

– Tavares mondta, hogy nem tetszett nekik, hogy lehallgatjuk a hálózatukat – felelte Vonnie. – Talán elegük lett, és megölik a kémeinket. Aztán visszavonulnak. Nem gondolod, hogy behatoltak a mi zónánkba, ugye?

– Talán áthelyezik a saját kémeiket – válaszolta Koebsch. – Pillanatnyilag száz szonda is átvonulhat a határainkon úgy, hogy nem vesszük észre őket.

– A 115-ös harminc másodpercen belül eléri a rést.

– Kilenc perce vakok vagyunk. Ha most nincs is ott semmi, kénytelen leszek arra pazarolni az időt és a forrásokat, hogy FNEE-mechákra vadászok a határainkon belül.

Vonnie bólogatott, és azon töprengett, hogy Koebsch miért váltott át a többes számról egyes számra. A támadás nyilván foltot hagy a személyi aktáján...

– A 115-ös a helyszínen van – jelentette Frerotte.

Vonnie a szonda szemével látott. Mint mindig, a zárt környezetben teljes sötétség uralkodott. A monitora holoképekké alakította a 115-ös radarjának adatait.

A kőpadlón az FNEE egyik ásójának megtépázott roncsa hevert. A karcsú, hatlábú gépezet két vágópengével volt felszerelve, amelyek egy skorpió ollóihoz hasonlítottak. Az egyik lába hiányzott, másik kettő szétszaggatva lógott, és működésképtelennek tűnt. A fején, a felhasított szenzortömb mellett lézertől származó égésnyomok voltak

– Azokat nem a 114-es okozta – vélekedett Koebsch. – Minden bizonnyal a saját ásóik találták el, amikor lövöldöztek. Aztán úgy döntöttek, hogy ez a mecha feláldozható. A sérült gépre bízták, hogy az vezesse a támadást.

– Igen, valószínűleg...

A közelben szétszóródott fémdarabok borították a padlót, amelyek vagy egy másik FNEE-mechához tartoztak, vagy nem. A 114-es eltűnt, még maradványai sem látszottak sehol. A hangjait vagy a mozgása keltette vibrációt sem lehetett észlelni. És nem válaszolt a 115-ös hívásaira.

– Szerintem a 114-es megvívott az ásóval, és győzött, de jött a többi FNEE-mecha – mondta Koebsch. – Elkapták a 114-est. Ezt akarták elérni. Le akarják másolni a művedet, Von.

Vonnie szótlanul figyelt, mialatt a 115-ös felkapaszkodott az üreg falára, hogy analizálja a poros padlón lévő karcolásokat és parányi mélyedéseket. A falon is voltak nyomok, ahol a 114-es felugrott a sziklára úgy, mint egy valódi naphal.

A nyomok mikrodatálása lehetetlennek bizonyult. Túl sok keletkezett alig néhány másodperc alatt, ugyanakkor a 114-es összes nyoma a határ innenső oldalán volt.

Ez azt jelenti, hogy a szondánkat nem egy brazil szolgaadással vezették el – állapította meg magában Vonnie. Vajon elcipelték a gépet? Vagy a 114-es utolsó nyoma visszafelé vezet, az ESA territóriuma felé?

– Hadd beszéljek Tavaresszel! – kérte Vonnie a parancsnoktól, és otthagyta az állomását.

A képfon a kabin másik végében volt, alig háromlépésnyire. Nem jutott el odáig. Frerotte is kilépett az állomásából, és halkan megszólalt:

– Nem a brazilok voltak.

Vonnie nem válaszolt.

– Nem létezik, hogy a programjaik képesek letaposni a mieinket – folytatta Frerotte. – Különösen nem egy döntetlen mérkőzés alatt, mint amit a 114-es vívott azzal az ócskavashalommal. A műszertömbje fele eltűnt. Hallottad az adásait. Módosította az SzVP-it, hogy minden megmaradt adójával sugározhasson, az infravörössel, a szonárjával, a röntgenével. A pokolba, még koherens fénynyalábokat is láttam, amik Morse-jelekként villogtak. Nem lehetett volna kevésbé hatékony, de ettől még eltérítette a szondánkat. Pontosan tudta, hogyan tudja átvenni felette az ellenőrzést.

– Lam volt az – suttogta Vonnie.

– Aztán mi történt? Átköltözött az ásóból a szondába?

– Igen.

– Von, szerintem a helyzet kezd kicsúszni a markunkból. Beszélnünk kell Koebschsel.

– Úgy lesz. Esküszöm. De előbb hadd beszéljek Tavaresszel!

Frerotte karon ragadta Vonnie-t, a kelleténél sokkal durvábban, és elhúzta a képfontól. A tekintete talán félelmet sugallt?

– Tudom, hogy Lam a barátod volt, de az már nem ő – mondta a férfi. – Hetek óta odalent van. Az nagyon sok idő egy mesterséges intelligenciának.

– Tavaresnek talán van valami elképzelése arról, hogy Lam min ment keresztül. Azt hiszem, megpróbál kapcsolatot teremteni velünk.

– Miért nem válaszolt a 115-ösnek? Nem tudhatod, hogy mire gondol, de még csak azt sem, hogy hogyan gondolkodik. Az FNEE gépei aligha kompatibilisek a mesterséges intelligenciáinkkal, különösen egy emberalapú MI-vel. Lam valószínűleg adaptálódott. Ez az jelenti, hogy törölte bizonyos részeit, cserébe magába olvasztotta az FNEE egyes programjait, hogy pótolja a kiesést. Mi van, ha a módosítások a biztonsági protokolljait is érintik? Lehetséges, hogy ellenségnek tekint minket.

– Úgy tudtam, biológus vagy – felelte Vonnie. Szerette volna vallomásra bírni a férfit, ismerje el, hogy egy hírszerző ügynökségnek dolgozik, de Frerotte így felelt:

– Ez biológia. Az MI-k élő rendszerek. Ha túl nagy nyomás alá kerülnek, összetörnek, ahogyan az emberek.

– Akkor várjunk, és majd meglátjuk.

Frerotte még szorosabban markolta Vonnie karját.

– Az emberalapú MI-k azért illegálisak, mert könnyen széthullanak – válaszolta határozottan. – Átváltoznak valamivé, ami... ami sokkal virulensebb, mint bármelyik gépalapú program. Lam most az egyik szondákban van, ami megkönnyíti számára, hogy behatoljon más mechák rendszereibe. Ha klónozza magát, elszaporodhat az egész táborunkban.

– Nem hiszem, hogy megteszi.

– Ez történt az Ensley 2-n. Ott voltam.

Vonnie rátette a kezét a férfiéra, és finoman lefejtette az ujjait a karjáról.

– Ahhoz nem vagy elég idős – felelte.

Az Ensley 2 a NATO és a KNT egyik közös orbitális állomása volt, és 2087-ben belezuhant a Csendes-óceánba úgy, hogy lángoló maradványai alig néhány kilométerrel vétették el Indonéziát.

Az új űrverseny első éveiben építették, a kínai forradalom után, de a Szövetséges Nemzetek megalapítása előtt. Az Ensley-sorozat elsősorban nyugati vállalkozás volt, amelybe bevonták a kínai űrkutató ügynökséget, hogy javítsák a NATO és a Kínai Népuralmi Társadalom közötti, rossz kapcsolatokat. Az egyezmény szerint tudományos célokat szolgáló, civil állomások voltak. Ezenfelül a napenergia begyűjtésében is részt vettek, továbbá termesztettek rajtuk különféle növényeket, például egy búzafélét, ami egyben oxigént is termelt, és az élelem-, illetve oxigénfelesleget exportálták.

Az Ensley 2 fedélzetén negyven kínai asztronauta dolgozott, akik a nyugati kollégáikkal együtt meghaltak abban a támadásban, amelyet mesterséges intelligenciák hajtottak végre, és amelynek nyomán kirobbant a mindössze tizennyolc napig tartó, de brutális harmadik világháború.

– Éppen akkor kerültem ki az iskolából – válaszolta Frerotte. – Jól bírtam a zéró gravitációt, és beértem napi hat óra alvással, ezért beosztottak három munkára a hidroponikus modulokba. Emiatt maradtam életben. Éppen dolgoztam, amikor az SzVP-k leállították a létfenntartó rendszereket, és a személyzet fele megfulladt álmában.

– Sajnálom.

– Te még gyerek voltál akkoriban. Láthattad a felvételeket, de az nem ugyanaz. Az volt az érzésem, hogy az állomásunk életre kelt. Kitéptem a vezérlőegységet a mentőkabinunkból, amikor az SzVP-k megpróbáltak átugrani bele.

– Nézd, tényleg sajnálom. A nagynéném meghalt a háborúban. De ez más. Lam sosem volt katonai osztályú mesterséges intelligencia.

– A mai civil MI-k hússzor erősebbek, mint bármelyik program volt a háború idején. Nem tudhatod, hogy milyen szubrutinokat szedett fel a braziloktól. Ez volt az egyik célja, amikor zaklatta őket. És most benne van a hálózatunkban.

– Nyilván rengeteg FNEE-adata van. Mi van, ha képes elvezetni minket más naphalakhoz vagy vésetekhez?

– Abból a feltételezésből kell kiindulnunk, hogy problémát jelent számunkra, amíg az ellenkezője nem bizonyosodik be. Nem azt mondom, hogy végezzünk vele. De emelnünk kell a riadófokozatot. Beszélj Koebschsel, vagy én teszem meg.

– Rendben, beszélek vele – ígérte Vonnie. Frerotte nem tudta meggyőzni, viszont a férfi fedezte őt, amikor Lam áttöltötte magát az FNEE-ásóba. Tartozott neki.

Várnia kellett azzal, hogy felhívja Tavarest.

– Átmegyek a parancsnoki modulba – mondta. – Koebsch és én személyesen jobban tudunk beszélni. Talán belehallgathatnál, és megakadályozhatnád abban, hogy kinyírjon engem.

– Nem lett volna szabad eljutnunk idáig – felelte Frerotte. – Sosem hittem volna, hogy Lam életben marad odalent.

Te és Ash úgy döntöttetek, feláldozzátok őt, hogy kibasszatok a brazilokkal – gondolta Vonnie. – Számodra ő egy eszköz. De ha még normális, be tudom hozni úgy, hogy ne okozzon bajt. Ha hibás, lefuttathatom a saját rendszerellenőrzéseimet, és segíthetek neki. Ha nem megy, én magam végzek vele.

– Ash! – szólalt meg hangosan.

A fiatal nő megjelent az átjáróban. Egy levesesgömb tartalmát szívogatta, de bezárta a gömböt, amikor követte Vonnie-t a készenléti kabinba, ahol megkérdezte:

– Mi az ábra?

– Bajban vagyunk. A betolakodó nem más, mint Lam. Elmesélem, amint úton leszünk.

Kinyitották a szkafandereket tartalmazó falfülkét. Mialatt beöltöztek, Vonnie átkiabált Frerotte-nak:

– Koebsch mit művel a 110-es és 111-es szondákkal? Visszafelé jönnek a táborba, vagy elvágják Lam útvonalait a naphalak felé?

– Pillanatnyilag szinte ugyanabba az irányba haladnak – válaszolta Frerotte. – A 10-esnek és a 11-esnek a felszín felé kell jönniük, hogy bejussanak azokba a járatokba, amelyekben Lam mozog. Ezt csinálják most.

– Össze tudod kötni a sisakomat az állomásoddal?

– Persze, máris – felelte Frerotte.

Vonnie biztosra vette, hogy Koebsch elsősorban azt akarja megakadályozni, hogy Lam elérje a naphalakat, és csak aztán foglalkozik a lehetőséggel, hogy Lam talán az ESA-tábor felé közeledik. A tábort több tucat mecha vette körül, amelyek jó része rendelkezett az elektronikus hadviselés eszközeivel. Bizonyosnak tűnt, hogy Lam nem merészelne szemtől szemben megküzdeni velük. Pillanatok alatt megsemmisült volna.

Hová mehetne még?

Lam minden valószínűség szerint beépítette magába a 114-es memóriafájljait, amikor átvette a gép felett az irányítást. Ez azt jelentette, hogy immár tudja, hol vannak a lakott zónák, amiket az ő távolléte alatt derítettek fel. Van valami célja azzal, hogy megközelíti a naphalakat? Talán semmi. Senki sem jósolhatta meg, hogyan fog cselekedni, de Vonnie nem akarta, hogy Lam egyedül kapcsolatot teremtsen a naphalakkal. A nem megfelelő viselkedéssel mindent felboríthatott.

– Kész vagyok – jelentette Vonnie, aztán ő és Ash kölcsönösen ellenőrizték egymás gallérját, majd zsilipeltek, és kisiettek a modulból.

A terepjáróban ülve Vonnie kikapcsolta a rádióját arra az esetre, ha Koebsch hallgatózna. Nekidöntötte a sisakját Ash sisakjának, az érintkezés lehetővé tette, hogy hallják egymás hangját.

– Itt a lehetőség, hogy belenézz az adatforgalomba – mondta Vonnie. – Koebsch és én beszélni fogunk.

– Rendben. De még mindig nem tudom, hogy mi történik.

Az utazás alatt Vonnie mindent elmondott, amit megtudott Lamról.

– A brazilok miatta robbantgattak, és nem a naphalak miatt – tette hozzá végül.

– Egész idő alatt menekült? Jézusom... A hálózatukba kellett volna feltöltenem.

Ez volt a helyes válasz. Vonnie megfogta és megszorította Ash lábát.

– Ne mentegetőzz! – válaszolta a fejét csóválva. – Hálás vagyok, amiért nem hagytad, hogy Koebsch törölje.

Röviddel ezután elérték a parancsnoki modult. Ash leállította a terepjárót, majd beléptek a zsilipbe. A kamra megtelt levegővel, és kinyílt a belső ajtó.

Koebsch már a készenléti kabinban várta őket, és rosszallóan nézett rájuk.

– Parancsnok – szólalt meg Ash –, átjöttem, hogy segítsek az adat/kommunikáció kezelésében, amíg rendezzük a dolgokat.

– Helyes – válaszolta Koebsch, majd szigorú modorban odaszólt Vonnie-nak: – Von, te itt vársz. Az információk egy része titkos.

– Szívesen segítek.

– Nem. Itt vársz – jelentette ki határozottan Koebsch, majd szótlanul állt, amíg a két nő levette a szkafanderét. Talán nem volt tudatában annak, hogy milyen mohón siklatja fel-alá a tekintetét Vonnie és Ash testén. Ő is teljes önmegtartóztatásban élt az indulás óta, és egyelőre nem próbálta levezetni a feszültséget azzal, hogy randevúzik a személyzet valamelyik tagjával.

Vonnie nem bánta, hogy a férfi megbámulja. Ez a fajta érdeklődés megkönnyítette számára, hogy elterelje a parancsnok figyelmét. Tudta, hogy ez kegyetlenség a részéről, de nem hagyhatta ki a lehetőséget, hogy megszerezze Dawson kapcsolati listáit, illetve a memóriafájljait.