30

– HUH, hadd mutassam meg a legújabb szimeket – mondta Metzler, és megdörgölte az arcát ott, ahol Vonnie megcsókolta. Megpróbálta álcázni a mozdulatot azzal, hogy az adattábláját keresve körülnézett, de nem találta. Szemmel láthatóan izgatott lett a két nő közelségétől.

Ash elvörösödött, és Vonnie is érezte, hogy felforrósodott az arca. Noha alkalmazkodtak az Europa gravitációjához, a szívük túl erős volt ahhoz, hogy ne árulja el, hogy izgalomba jöttek. Vonnie átadta magát az érzésnek. Élvezte, hogy megint egészséges, még akkor is, ha egyelőre sebezhető maradt, és félt.

Légy türelmes velem! – sugallta a férfinak.

Metzler rendes fickónak tűnt. Úgy viselkedett vele, mintha meghallotta volna az üzenetet. Vagy talán meglátta a szemében az aggodalmat. Összekötötte az adattábláját a fali képernyővel.

– Ezt nézzétek! – mondta hangosan, és ezzel mindenki figyelmét elvonta Vonnie-ról.

Négy nappal ezelőtt a 112-es és 113-as ESA-szondák belopóztak egy alagúthálózatba, amelyben a kisebbik fajta naphalak egyik törzse lakott. Mindkét szonda tucatnyi kémet vitt magával. A hátukon utaztak, mint valami bogarak, mert a kémek nem tudtak akkora távolságokat megtenni, mint a szondák, viszont jobban megfeleltek megfigyelés céljára.

A kémek szétszéledtek a jégben és a sziklában. Türelmesen mozogva jókora korong-alakzatot vettek fel, és ötvenkét órán át figyelték a naphalakat, mielőtt a 112-es és a 113-as szondák kiemelkedtek a búvóhelyükről.

Technikailag nem ez volt a második találkozás. Az amerikaiak két naphal-csapatot kergettek a jégben. Ezenfelül jelentették, hogy találtak véseteket, gombákat, baktériumtelepeket és angolnaszerű halakat egy üregben, amelynek felét folyékony tengervíz töltötte ki. Ennél is nagyobb meglepetést okozott a hír, hogy az amerikaiak rábukkantak egy jégsávra, ami tele volt kagylókkal és földdel, és megtalálták egy menyéthez hasonló kagylóevő, melegvérű élőlény tetemét. A nyomás teljesen szétroncsolta a testet, de nem lehetett kérdéses, hogy egy szőrös, nyolclábú lény volt, amelynek olyan fogai és karmai voltak, mint egy földi hódnak, míg hosszú és karcsú testével jól mászott, és könnyen mozgott szűk helyeken.

Ha a kínaiak elértek is hasonló sikereket, nem jelentették be. Vonnie gyanította, hogy a brazilok is találkoztak naphalakkal, még ha elsősorban arra összpontosítottak, hogy megsemmisítsék Lamot. Az FNEE mechái nagy mélységben jártak. Ha mást nem is, véseteket vagy romokat biztosan találtak.

A NASA szondáit minden találkozás alkalmával támadás érte. Az első alkalommal a személyzet utasította a mechákat, hogy lapuljanak le, húzzák össze magukat, és tűrjék az ütéseket. A naphalak megsemmisítették az osztag összes mecháját, de ezt az amerikaiak elfogadható veszteségnek ítélték. Vonnie bosszankodott, mert úgy vélte, hogy az esettel rossz üzenetet küldtek a naphalaknak. Megmondta a NASA egyik biológusának, hogy most a naphalak könnyű prédának hiszik a fémből készült másolataikat.

– Nem – tiltakozott a biológus. – Most már tudják, hogy a szondák nem ehetők, és nem agresszívak. A következő alkalommal talán elfogadnak minket.

A következő alkalommal a naphalak három tonna követ szakítottak rá a NASA szondáira, majd megrohanták az egyetlen túlélőt. A mechák megpróbáltak ugyan szonárral és jelnyelvvel kommunikálni velük, de nem törődtek a kísérletekkel.

A NASA gépei nanodárdákkal megjelöltek négy naphalat, és a kutatók arra számítottak, hogy a parányi jeladók segítségével megfigyelhetik a törzs mozgását. Ám a naphalak feltépték a bőrükön keletkezett, apró lyukakat, majd odamutatták a sebeket a társaiknak, akik kirágták a húsukat, és visszaöklendezték a véres cafatokat. A biológusok egyetértettek abban, hogy a naphalak rendkívül érzékenyek a parazitákra. Ez arra utalt, hogy a jégben másfajta, egyelőre felfedezetlen rovarok vagy mikroorganizmusok is léteznek. A jelek arra vallottak, hogy az Europán az élősködők és a kórokozók legalább olyan elterjedtek, mint a magasabb rendű létformák. A járványok talán ugyanolyan pusztítást végeztek a naphalak birodalmában, mint a vulkánkitörések.

– És íme az, ami az őrületbe kerget – mondta Metzler, és megnyitott egy számításokkal teli szimulációt. Vonnie hamar rájött, hogy az adatok egy része Lamtól származik.

– Nincs elég ennivaló a bioszférában, hogy az eltartson ilyen nagy ragadozókat.

– Harmadekkorákat sem tartana el.

– Tudjuk, hogy mindenevők. Lehetséges, hogy az ennivalójuk java részét növények adják.

– Miféle növények? Eddig legfeljebb gombákat láttunk, azoknál fejlettebbet semmit, és szerintem nem is fogunk mást találni. Fotoszintézis kellene hozzá. Itt nincsenek olyan növények, mint a Földön, még algák sem.

– A naphalaknak talán nincs szükségük annyi kalóriára, amennyi nekünk kellene, ha akkorák lennénk, mint ők – vetette fel Ash. – A bevitel mennyiségét nem lehetne azzal magyarázni, hogy az itteni anyagcsere más, mint a földi?

– Igent mondanék, ha hosszabb ideig téli álmot aludnának – válaszolta Metzler. – De a genomjukban nincsenek jelen azok a proteinmintázatok, amelyek akár csak hasonlítanának a földi téli álmot alvó állatok mintáira. Eddig egyetlen viselkedést figyeltünk meg náluk, méghozzá a folyamatos aktivitást. Sosem állnak le. Még csak nem is alszanak.

– Én láttam őket pihenni – szólt közbe Vonnie, arra a csoportra emlékezve, amelyikkel először találkozott.

– Azok egy ritka atmoszférájú környezetben voltak, szinte zéró oxigénszint mellett – válaszolta Metzler. – Azt gondoljuk, hogy felszedik a gombaspórákat a kövekről. Néha félsebességgel mozognak, hogy lassabban vágjanak át egy-egy területen. Uh, és talán kiszívják a vért az egyik társukból, hogy hozzájussanak a testében lévő oxigénhez.

– Micsoda?

– A fájljaidat felhasználva összeraktunk pár szimet. Úgy tűnik, az üregük hátsó részében van egy kisebb naphal, amit fogva tartanak. És isznak belőle. Aztán talán meg is eszik.

– Édes istenem! – sóhajtott Vonnie, és megrázta a fejét. – Ez beleillene a csoportviselkedésükbe, de túl sokat feltételezel.

– Aha... feltételezhető, hogy nagyobb mélységben sokkal összetettebb a tápláléklánc, vagy pedig a naphalak gazdálkodnak valahol, ahol még nem jártunk, vagy mindkettő. Fantasztikus lenne, ha leküldenénk néhány mechát az óceánba. Egy csomó válasz ott vár minket.

Az óceán – gondolta Vonnie.

– Koebschöt kérdezted már? Vannak helyek az egyenlítőnél, ahol a jég lazább szerkezetű, és csak öt kilométer vastag. Ott lefúrhatnánk az óceánig.

– A dolog megfontolás alatt áll. Máris tele van a kezünk.

Vonnie a szépítő kifejezés hallatán elmosolyodott. A Föld újabb magas g-s hajót küldött, tele mechákkal és készletekkel, de a gépet egy mesterséges intelligencia vezette. A belátható jövőben nem kellett új emberek érkezésére számítaniuk. A költségek a csillagokig szöktek volna fel.

– Meséljetek Tomról! – kérte Vonnie a két férfira pillantva.

– Ő a mi kis eminensünk – válaszolta Metzler, és megnyitott egy új fájlt, de nem játszotta le. – Nézd, szólnom kellett volna, hogy ne remélj túl sokat! Ami ma reggel történt, a legjobb esetben is adalék volt.

– Ettől még kaphatsz egy puszit.

– Ó! Rendben!

– Lehasadnátok a témáról? – szólt rájuk Ash, de a hangszíne alapján épp az ellenkezőjére biztatta őket, és Vonnie örült, hogy ugratják. A barátainak köszönhetően kevésbé félt a naphalaktól.

Még most is rémálmok törtek rá.

A naphalak iránti érzései az ámulat és a tisztelet felé közelítettek, de így is véres rémálmok gyötörték.

A déli pólus felszíne