13

A SZKAFANDER a 85-öst követve hajolgatott, dülöngélt és ugrált. Ezzel egy időben a szellem közvetítette a mecha adatait; leírt egy vízmosást, egy lejtőt, egy szakadékot, egy hegyet.

– Orvosi kezelésre van szükségem – szólt közbe Vonnie.

– Von, meg tudom javítani az elfajult csomópontokat.

– Azt akarom, hogy vonulj ki a létfenntartó rendszerből. Ez a probléma. Zavarod a rendszert.

– Téves állítás. A szkafander alapvető funkciói külső és belső sérülések miatt nem működnek. Ha visszavonulok, el fogod veszíteni az összes, MI-vel vezérelt rendszeredet.

Így aztán Vonnie továbbra is vérzett. Nem bírta megengedni a szellemnek, hogy munkához lásson az arcán. Ha valami más része szorult volna kezelésre, például a kisujja, talán megadta volna a hozzáférést, hogy a szellem legalább felmérje az állapotát, de azt nem hagyhatta, hogy helyrehozza a fejét. Ha nem sikerült volna a kezelés, ha a szellem szándékosan kárt tett volna benne, vagy leállt volna a beavatkozás kellős közepén, akkor ő nemcsak vak lett volna, hanem gyengeelméjű is. Akkor minden bizonnyal addig bolyongott volna idelent, amíg éhen hal – egy nyomorék idióta lett volna belőle, aki még a saját helyzetét sem képes felfogni.

Aztán eszébe jutott valami, és feltette magának a kérdést, hogy felhasználhatná-e a 85-öst, hogy visszaszerezze a szkafandere rendszereit? Mindkét kesztyűjében volt egy-egy virtuális billentyűzet. Kapcsolatba léphetett a 85-össel, viszont ezt kizárólag tapintás alapján tehette meg, vagyis úgy, hogy nem látja a lenyomott billentyűket a vizorján. És egyelőre azt sem tudta kitalálni, hogyan akadályozza meg, hogy a szellem észlelje az adást.

Valamivel el kellett terelnie a figyelmét.

– Hogyan üldöztek minket a naphalak? – kérdezte. – Beszélgetnek egymással? Nem hallottam semmit, és nem látok.

– A létformák ultrahangokat bocsátanak ki.

– Szonár. Vannak felvételeid?

– Megerősítve.

– Elemezd a felvételeket, keress jelentést és kontextust! Ez egy nyelv?

– Nem tudom.

– Azt akarom, hogy azonnal szólj, ha újra hallod őket! Keress további véseteket! Bármit. Mit tudsz még elmondani róluk?

Mialatt a szellem adatokat sorolt – a naphalak szonárjeleinek hullámhosszát és összetételét, a modulációt, az időtartamot és a szünetek hosszát –, Vonnie pattintgatott az ujjaival a kesztyűben. Az ujjbegyein finom ellenállást érzett, ebből tudta, hogy a virtuális billentyűzet működésbe lépett.

Gépelni kezdett, a szellem pedig folytatta a jelentést.

A szkafandere rögzített 17 000 hertzes, mély hangokat, amelyek benne voltak az ember számára hallható tartományban, de 130 000 hertzeseket is, ezek messze magasabbak voltak azoknál a visításoknál, amelyeket a földi denevérek használtak a tájékozódáshoz.

– Mondd tovább! – utasította Vonnie a szellemet.

– A naphalak hangképző szerve zsinórszerű izmokat tartalmaz. A légzacskóik lehetővé teszik számukra, hogy ha a levegő kevés vagy mérgező, akkor ugyanazt a levegőt áramoltassák át a hangképző szervükön ahelyett, hogy kilélegeznék. A csőrük szaruszerű anyaga visszaveri a rezgéseket. A naphalak...

– Miért hallgattál el?

– A hasadék, amelyben vagyunk, egy üregbe torkollik, amelynek hosszúsága körülbelül hetvenöt méter, a szélessége negyvenöt. A padlóban több nagy gödör van. A távoli végét jégfal zárja el. A radar szerint törések és visszafagyott olvadékok vannak a jégben. Valószínűleg kiterjedt hálózat indul felfelé a kőzetből. Lehetséges, hogy elértük a hegy végét.

– Hála istennek! Gyerünk! Menjünk át a jégbe, és próbáljuk lezárni magunk mögött a járatot! Falat építünk, hogy megállítsuk őket.

– A legnagyobb gödörben van egy építmény.

– Miről beszélsz?

– Van odalent egy tizenhat méter hosszú, két méter vastag, négy méter magas kőfal. Nagyjából tizenkétezer gallon víz és jégkása halmozódott fel mögötte.

– Vigyél oda hozzá!

Vonnie a támadás óta első ízben megkönnyebbülést érzett. Eszébe jutottak a vésetek és a légzsilip. Ha a naphalak víztározókat építettek, akkor neki és Lamnak – az igazi Lamnak – igazuk volt, amikor úgy vélték, hogy értelmes fajra bukkantak. Túl sok nyom és jel utalt erre.

Vonnie bűntudatát eltemette a félelme, de ez volt a legőszintébb érzése. Némi szégyenkezés vegyült bele.

Hogyan reagálnának az emberi lények, ha egy idegen lény besétálna az egyik városukba? Ráadásul, a naphalak magukhoz viszonyítva nyilván óriásnak látták őt, és talán iskolák vagy óvodák voltak azon a környéken. A támadás talán az ő hibája volt. Talán ő váltotta ki a méretével, a szagával vagy a hőmérsékletével. Okosabb is lehetett volna. Önző volt, amikor odament hozzájuk.

Mi van, ha a naphalakban megvan minden, amiről Lam valaha álmodott?

– Látsz szerszámnyomokat a falakon? – kérdezte Vonnie, mialatt a szkafandere ide-oda kanyarogva vitte őt. – Mindent rögzíts, és az adatokat tárold memóriafájlokban!

– A kamerák nem működnek.

– Használj radart és infravöröst! Hogy állunk a hőmérséklettel?

– A levegő mínusz tizenhét fokos, de a termikus tevékenység miatt a kőzetben még három fokos foltok is akadnak. A víz a legmélyebb részén hat fokos, és a felszín közelében mínusz kettő.

– Sós víz vagy édesvíz?

– Az atmoszferikus tesztek alacsony sótartalmat jeleznek. Odaküldjek egy mechát, hogy vegyen mintát?

– Igen.

Vonnie-ban feltámadt a kíváncsiság. A Föld vízi élőlényeinek többsége különféle-fajta vizekhez alkalmazkodott: édesvízhez, brakkvízhez és sós vízhez, meleghez, hűvöshöz, hideghez, napfényeshez, félhomályoshoz, sötéthez. De akadtak kivételek is, például a bálnák, amelyek ha csak átmenetileg is, de bármilyen összetételű és jellegű vízben megéltek.

Az Europán még a perzselő forrósággal is számolni kellett. A meleg források többsége a nagy sós óceánból tört fel. Nyilvánvalóan akadtak édesvizek is – mint ez a tározó –, amelyek úgy jöttek létre, hogy a láva vagy a felszálló gázok megolvasztották a jeget, de mint maga a jég, az édesvizű tavak is csak ideiglenesen léteztek. Előbb-utóbb mindegyik vagy beszennyeződött, vagy elszivárgott egy-egy repedésen át.

Amennyiben a naphalak keményen megdolgoztak azért, hogy megőrizzék az édesvizet, akkor lehetséges, hogy csak sótlan környezetben élhetnek? Vagy a tározónak egész más a rendeltetése?

– Keress más kivezető utakat az üregből! – parancsolta Vonnie. – Ha ide járnak inni vagy fürdeni, miért nincsenek rendszeres forgalomra utaló jelek?

– Vannak rendszeres forgalomra utaló jelek.

– Hol? Megmondtam, hogy mindenről tudni akarok!

– Azt mondtad, hogy szóljak, ha szonárjeleket veszek, vagy véseteket észlelek. Négy lyuk van a mennyezeten, és egy ötödik a hasadék mellett, amelyen át ide jöttünk. Három nyíláson rendszeres használat jelei látszanak. A szikla abnormálisan sima egyes helyeken, vagy létrafokokra hasonlító vájatok sorakoznak bennük.

Vonnie elgondolkodott. A szkafandere továbbvitte a testét előre, de képzeletben tett egy lépést hátra. És elengedte a virtuális billentyűzetet. Most már nem akarta legyőzni a szellemet. Várnia kellett azzal, hogy darabokra szedi.

– Vigyél ki innen! – parancsolta határozottan.

– Von, még nem fejeztem be a tározó letapogatását.

– Tűnjünk innen! Válaszd le és aktiváld a 84-est! Hagyd itt a 85-össel! Utasítsd őket, hogy bocsássanak ki annyi hőt, és csapjanak akkora zajt, amekkorát csak lehetséges!

– 84-es leválasztva.

Vonnie rájött, hogy a naphalak nem hagyták megszökni. Vártak, és figyelték, hogy egyenesen belefut egy központjukba.

Dermesztő rémület járta át, mialatt a szkafandere kocogva vitte valamerre. Némi szerencsével a mechák fedezhették a menekülését. Ez az üreg vajon a naphalak otthona? A levegő mérgeket tartalmazott, de lehetségesnek tűnt, hogy a tározóban laknak, és a kopoltyújukkal lélegeznek... és most várnak, hogy elkapják a bokáját, és berántsák őt a vízbe...

– Mondd, hogy mit látsz!

– Eltávolodtunk a legnagyobb mélyedéstől.

– Hozd utánunk a 85-öst! Tartsd a 84-est a víz közelében!

– Örvények vannak a tározóban. Becslésem szerint hat létforma úszik a felszín alatt. Nyolc. Tizenkettő. Tizennégy.

A szellem nyugodt hangon számolt tovább, míg Vonnie megérezte, hogy a szíve felgyorsulva dobog.

– Mi van azokkal a létrákkal? – kérdezte. – Felettem is vannak naphalak?

– Negatív.

– Hagyd a 85-öst köztem és a 84-es között! Mondd neki, hogy kapjon fel kavicsokat, és dobálózzon, de ne a naphalak felé, és felém se! Azt akarom, hogy terelje el a figyelmüket.

– A létformák kijöttek a vízből. Ultrahangokat bocsátanak ki.

– Rejtőzzünk el!

A szkafandere térdre kényszerítette őt. Szeretett volna futni, de a naphalak, amelyek elengedték őt, minden bizonnyal a hasadékban vártak rá. Nem akart belerohanni egy kelepcébe. Minden másnál nagyobb szüksége volt arra, hogy bocsánatot kérjen a lényektől, amiért betolakodott az otthonukba.

– Játssz le nyolc szonárjelet csak az én fülemnek! – rendelkezett. – Van olyan, amelyik a támadás előttről származik, és nem tűnik agresszívnak? Szimuláld nekem azokat, és készülj fel, hogy amikor szólok, leadd őket!

– Szimuláció indul.

Vonnie éles ciripeléseket és visításokat hallott. Az emberi fül nem érzékelte az ultrahangokat, de a szellem átható sikolyokká fordította a naphalak kiáltásait.

Ezek vajon szavak, vagy csak zajok? Vonnie nem tudta, hogy mit hall, de azt igen, hogy nem lesz több esélye beszélni a naphalakkal, mielőtt újra megtámadják.

– Add le ezeket a hangokat a 85-ösön át! – parancsolta. – Ha a naphalak reagálnak, igazítsd az adásokat a hangjukhoz! Használd csalinak mindkét mechát, hogy a lények ne felém jöjjenek!

– Adás indul.

– Hol vannak?

– A létformák elhaladtak a mechák mellett, és egyenesen feléd tartanak. Öt másodperc múlva itt lesznek.

– Nem!

Vonnie úgy érezte, kettéhasadt a tudata. Tanárként kommunikálni akart, de a benne rejtőző majom mindenre kész volt, hogy életben maradjon.

Letépett egy töltetet az alkarjáról, és balra hajolva lecsapta a kőpadlóra – ezúttal csakis az emlékezetére hagyatkozva tájékozódott. Éveken át dolgozott felderítő-szkafanderben. A pályafutása legelején megtanulta, hogyan térképezzen fel fejben zsúfolt és forgalmas építkezési helyszíneket.

A keze tévedhetetlen pontossággal dolgozott. A hüvelykujjával kétszer megnyomta a biztosítót. Aztán a naphalak felé hajította a töltetet, és az ellenkező irányba vetette magát.

Ha tudatosan gondolkodott volna, talán megfeledkezett volna a kétségbeeséséről. De már nem gondolkodott. Csak cselekedett.

A dörrenés úgy csapott le rá, mint a mennydörgés. A két kezével igyekezett óvni a sisakját. Apró, kemény tárgy vágódott a combjának – egy kő –, és rögtön ezután puha valami csapódott a vállának – egy naphal.

A lény még élt. Megvadulva csapkodott, és belekapaszkodott a műszertömbbe, hogy letépje.

Vonnie elmosódott holoképeket látott, mialatt a vizorja sárgába borult, aztán vörösbe. A támadója már majdnem felszakította a szkafanderét. A félelemtől félőrülten elkapta a naphalat, és a szkafander erejét felhasználva, mint valami tompa késeket, belemélyesztette az ujjait. Az ujjvégei átlyukasztották a szívós bőrt. A naphal megremegett, és pár pillanattal később elernyedt.

Vonnie ellökte magától a szétroncsolódott hullát, talpra ugrott, de rögtön elesett, mire megint feltápászkodott, ám ezúttal is elzuhant.

Ő maga legfeljebb vakon tántoroghatott, ezért nem maradt más választása, mint hogy a szellemre bízza az életét.

– Vedd át! – kiabálta. – Fuss a jég felé! Tudsz úgy mozogni, hogy a robbanás helye köztem és köztük legyen?

– Megerősítve. A legtöbb létforma mozgásképtelen. Kilenc halott, három sebesült.

– Hol vannak a mechák?

– A 84-est megtámadták. A 85-ös nem válaszol. Az életben maradt létformák kőbunkókkal ütik.

És mindezt azután, hogy a naphalak először nem törődtek a mechákkal, még az elhajított kavicsokkal sem. Honnan tudták, hogy melyik a legfontosabb célpont? A legnagyobbat választották ki? Miért nem reagáltak a szonárjelekre?

Mialatt a szkafander gyors iramban vitte a jég irányába, Vonnie ismét kételkedni kezdett önmagában. Az imént világosan gondolkodott, de ez a tisztaság zavarossá vált azzal párhuzamosan, hogy visszatért a bűntudata. Tudta, hogy lapult itt valahol egy tanulság, de a figyelme túlságosan le volt kötve ahhoz, hogy felismerje.