16

AZ ELSŐ naphal hátulról találta el Vonnie-t, mint valami csendes lövedék. A sisakja oldalának csapódott. Aztán az üreg megtelt röpködő testekkel.

Vonnie hasztalan sikított. Az öklével ütötte a fején lévő szörnyeteget, de ezzel sem ért el semmit. A naphal rátapasztotta a testét arra a felszaggatott foltra, ahol a műszertömb volt, rácsavarta a karjait a sisakra, és a csőrével rágcsálta. Vonnie olyasféle hangot hallott, mintha valaki egy gumidarabbal dörzsölte volna a sisakját.

Valahogy sikerült körbepásztázni az üregen. A terahertzes impulzus visszhangjai közelről érkeztek vissza, és átfedték egymást. Több mint húsz naphal vett részt a támadásban, amit pontosan megtervezett koreográfia szerint hajtottak végre. A legtöbb máris túljutott a robbanótölteteken.

– Itt vagy még? – kiabálta Vonnie.

– Von, hallgass rám! Ne kapcsolj ki, kérlek!

– Autotámadás, teljes erővel! – üvöltött közbe Vonnie. – Lam! Lam! Élőerő harci menü, autotámadás! Nyugtázd!

Nem sokáig kellett várnia a válaszra, de ezalatt mélyen átérezte, hogy vak, és hogy teljesen egyedül van. Ismét felsikított, közben a vizorjára tapadó karokat csépelte. A porcokkal teli bőrt püfölve az az érzése támadt, hogy vastag marhabőrt üt. A lézere könnyen áthatolt volna rajta, de nem merte használni.

Valami oldalra rántotta, amitől egyből megfájdult a gerince. Először azt hitte, hogy egyszerre több naphal vetette rá magát, de a következő pillanatban a szellem bejelentette:

– Autotámadás.

A szkafander szaltózott vele egyet, közben a halántékához rántotta a kezét, és négy, pontosan irányzott csapással mély sebeket égetett a lézerrel a naphal karjaira. A szkafander aztán levágta magát a bal oldalára, és rúgásokkal fogadta a következő hullámot.

Az ütközések megrázták Vonnie lábát, egészen a combjáig. Pár pillanattal később megint függőleges helyzetbe került. Három kar kaparászta a hátát. Amikor az imént feküdt, nyilván átrepült felette egy-két naphal – mostanra alighanem körülzárták –, aztán a szkafander megpördült, háttal nekiugrott a sziklának, és ledörzsölte magáról a támadót.

Akármilyen csekély diadalt érzett is Vonnie, hamar átadta a helyét a klausztrofóbiával vegyes rémületnek.

A szkafander nem úgy használta a tagjait, ahogyan egy ember tette volna. Az egyik szörnyeteget az állával szorította le, közben a csípőjét bunkónak használva félreütött egy másikat. Újra és újra nekivetette magát a sziklának. Nem volt finnyás. Meg sem rezzent, amikor összemorzsolt egy naphalat a kezével, és nem fordult el, amikor belek fröcsköltek egy hullából. Normál gravitáción, nagyobb ellenfelekkel harcolva Vonnie súlyos sérüléseket szenvedett volna. A szkafander még így is alaposan összerázta. Annyira eltájolódott, hogy pillanatokig nem vette észre: az összecsapás véget ért.

Arra sem emlékezett, hogy mikor kapta vissza a bal szemét. Előbb mámoros örömöt érzett, aztán megdöbbenést.

– Látok – motyogta kábán. – Lam?

A vizorját horzsolások és karcolások borították. A közepén elhomályosodott. Az orra előtt egy ujjnyi hosszúságú vájat mélyedt az anyagba. Az egyik támadója majdnem felhasította a lemezt.

Tartott attól, hogy ha még egy lehetőséget ad nekik, valamelyiknek sikerülni fog.

Kinézett a szintetikus gyémánt két tiszta, sértetlen részén, és lehajtotta a fejét, hogy jobban lásson.

A fal alatt állt, egy kisebb omladékhalmon, a robbanótöltetek közelében. A sziklát sókirakódások tarkították körülötte. Fehér, sűrű folyadék szivárgott a mennyezetből, de nem látott bele az összes fenti lyukba. Lehet, hogy naphalak vannak felettem? – aggodalmaskodott magában.

A vizorja vetítőrendszerének fele nem működött. A többi részen hőképek derengtek. Semmi sem mozdult körülötte. A tetemek gyors ütemben hűltek. Tizenegy holttest hevert körös-körül, fekete lávadarabokra nyársalva. A csekély gravitáció miatt a levegőben testnedvekből és vérből álló pára lebegett.

Vonnie nyögni sem tudott, csak megpróbált elfordulni. Aztán felsikított, mert rájött, hogy megbénult. A szkafander nem reagált a kéz-, láb- vagy fejmozdulataira.

– Lam? – szólalt meg, amikor összeszedte magát. – Lam, vége van. Kapcsolj ki! Lam, kapcsolj ki!

Ha a naphalak ismét támadnak... ha a szemével irányítja a szkafander összes funkcióját...

Vonnie megremegett a testében szétáradó, új félelmektől, és gondolkodás nélkül harcolt a héjával. Megint sikított, amikor azzal szembesült, hogy gyakorlatilag moccanni sem képes.

– Újabb veszélyforrást észlelek – közölte suttogva a szellem.

– Engedd, hogy mozogjak!

– Von, hallgass! Jön valami.

– Mi?

– Újfajta szonárhangokat vettem, közvetlenül azelőtt, hogy a naphalak visszavonultak. Valami elijesztette őket.

– Az egyik szondánk?

– Nem. Ezek másféle létformák.

Vonnie keserűen bólogatott. Itt nem sok ennivaló akadt. Minden nagyobb mozgolódás összecsődítette a hallótávolságon belül tartózkodó ragadozókat.

Ha ez jó hírnek számított, akkor a szellem változott meg. Nyugodtabbnak és magabiztosabbnak tűnt. Most először nevezte a lényeket naphalaknak. Nemet mondott negatív helyett, ami megint csak azt jelezte, hogy kezd felépülni. Lehet, hogy sikerült felszámolnia a hibáit? Ha több rendszerhez fért hozzá, lemásolhatta magát, egy ezredmásodperc alatt kivághatta a rosszul működő egységeket. Vonnie-ra rég ráfért már, hogy legyen egy kis szerencséje.

– Mit szeretnél? – kérdezte a szellem. – Maradjunk, és harcoljunk? Becslésem szerint négyszáz méterre vannak.

– Milyen gyorsan mozognak? Nagyok?

– A szonárjeleikből ítélve legalább olyan gyorsak, mint a naphalak. És hangosabbak. Alighanem nagyobbak. Most már kétszáz méteren belül járnak.

Vonnie gyors ütemben kapkodta a levegőt. Próbálta megfékezni a tüdejét, és kudarcot vallott. Gyűlölte magát, amiért így hullámoznak az érzései, gyűlölte a sötétséget és a fájdalmait. Úgy érezte, illene bocsánatot kérni a szellemtől, holott az csak egy nyamvadt program. És hálás volt neki.

Utasítsa Lamot, hogy futtassa le a diagnosztikát? Ha teljesen kifejlődött, akkor ketten komoly erőt képviseltek most, hogy ő újra látott. De vonakodott tesztelni a szellemet, főleg harci helyzetben. Meg akkor sem, ha lehetősége nyílt felvételeket készíteni egy másik, nagyobb élőlényről.

– Futás! – parancsolta határozottan. – Ez a sok tetem kiadós ebéd lesz, akármik közelednek. Nyilván itt maradnak, hogy egyenek. Tűnjünk el innen!