40

ASH átadta az adattáblát, és megveregette Vonnie lábát – a gesztus parancsolónak hatott, mint amikor a bíró lecsap a kalapácsával, hogy lezárjon egy ügyet.

– Ne utálj engem! – kérte Ash.

– Nem utállak.

– Von, te akkor sem tudnád tökéletesen palástolni az érzéseidet, ha az életed volna a tét. Sose ülj le kártyázni! Fogadd meg ezt a tanácsomat! Tudom, hogy haragszol rám, de hinned kell nekem, amikor azt mondom: te és én egy oldalunk állunk.

– Nekem úgy tűnik, hogy azt teszed, ami a legjobb neked. Igazán nem kell rosszul érezned magad.

– Én nem erre céloztam.

– Hadd nézzem meg Dawson anyagait!

– Nem érzem rosszul magam – tiltakozott tovább Ash.

– Adj pár percet!

– Rendben – válaszolta Ash, azzal leugrott a terepjáróról, és a leszállóegység felé sétált. Gyors, rövid léptei zavarodottsággal vegyes sértettségről árulkodtak.

Vonnie szomorúan mosolygott, és nyomasztó erővel tört rá a bűntudat. Biztosra vette, hogy megtalálta Ash gyenge pontját. A barátság nyilván újdonságot jelentett egy olyan lány számára, aki a születése óta azt szokta meg, hogy kizárólag az anyjára számíthat, aztán pedig egy ügynökségi tartótisztre. Vonnie a nyakát merte volna tenni arra, hogy Ash főnöke nő. A személyes története túl zamatos volt ahhoz, hogy valaki ellenálljon neki. A főnöke nyilván Ash függőségeit használta korbácsnak és mézesmadzagnak.

A nővére akarok lenni, nem az anyukája – gondolta Vonnie. – Pozitív ösztönzésre van szüksége, nem egy újabb parancsnokra. Ha ezzel próbálkoznék, elutasítana. De azt hiszem, sikerül szót értenem vele. Máskülönben nem éreznénk mindketten úgy, hogy bántottuk egymást.

Ash ezalatt felment a leszállóegység lépcsőjén, és megnyomta a zsilip gombját. A külső ajtó kinyílt előtte, és ő valósággal berontott a kamrába.

Vonnie ismét az eget kémlelte, és azt kívánta, bárcsak ne kéne ennyi energiát áldozniuk arra, hogy manipulálják egymást. Becsatlakoztatta az adattábla kábeljét a csuklóján lévő aljzatba. A vizorján megjelent egy rövid menü. A felvételek az időbélyegzők tanúsága szerint az elmúlt hat napban készültek.

Megnyitotta az első fájlt, ami egy tanácskozásról készült felvétel volt: Dawson beszélgetett egy csoportsávon legalább tizenöt földi emberrel. Vonnie nem ismerte őket. A felvételen nem látszott semmiféle név vagy vállalati címer, de Ash hangelemző és felismerő programokkal kiderítette a kilétüket, és feliratokat készített, ami tartalmazta a résztvevők nevét, rangját és a további adataikra mutató kapcsolatot.

Tíz idegen a LifeNova nevű, híres holland egészségügyi szolgáltató vállalat középszintű vezetője volt, a többiek pedig genetikusok. Elkaptalak titeket – gondolta Vonnie, és higgadt rosszindulattal fürkészte az arcokat.

Dawson előadást tartott. Két oldalsó ablakban adatok áramlottak át. A vezetők és a genetikusok kérdéseket tettek fel. A jelkésés miatt ezek nem voltak szinkronban Dawson beszédével, de feltöltődtek egy mesterséges intelligenciába, ami a kép oldalán megjelenítette valamennyit.

Amikor a felvétel elkezdődött, az MI éppen megkérdezte:

– Ez miért lenne igaz?

– A naphalak közelebbi rokonságban állnak az őseikkel, mint mi a földi elődeinkkel – válaszolta Dawson. – Termofil és litotróf, vagyis hőkedvelő és kőevő baktériumok voltak a legkorábbi élőlények mindkét bolygón, de úgy tűnik, az Europán rövidebb idő alatt, ugrásszerű gyorsasággal fejlődtek ki a magasabb rendű létformák. A naphalak ezért őrizték meg azt a képességüket, hogy a túlélés érdekében felhasználják a vasat. A vas az egyik legősibb katalizátoruk.

Az MI kivilágította az egyik igazgató megjegyzését: „kevesebb szakszöveget, ha kérhetem”.

– Valószínűleg a hőforrások voltak az első környezetek az Europán, amelyekben élőlények alakultak ki – folytatta Dawson. – A vulkánkitörések oldott vasat terítettek szét az óceán fenekén. A magasabb rendű létformák, mint például a naphalak, megőrizték a vashoz való kötődésüket, de nem lehetett több hemoglobinjuk, mint nekünk. Attól a vérük sűrű latyakká változott volna. Agyvérzések és szívrohamok tizedelték volna őket. Ezért mutálódott hemoglobint használnak. Ez több vasatomot és több kanyarulatot tartalmaz, mint miénk, ami lehetővé teszi, hogy a vérük több oxigénmolekulát kössön meg.

– Ismét kérem: kevesebb szakszöveget – jelezte ismét az MI.

Dawson diadalmasan beszélt tovább:

– Amennyiben sikerül beültetnünk ugyanezt a hiperintenzív hemoglobint emberi lényekbe, az ilyen egyedek nagyobb állóképességgel rendelkeznek majd, és okosabbak lesznek. Különösen, ha kombináljuk az eljárást a naphalak élettanának másik fontos aspektusával. Mindkettőre szükség lesz ahhoz, hogy minden lehetőséget kibontakoztassunk.

– Megállapodtunk abban, hogy újratárgyaljuk a szerződését – közölte az MI.

– Különdíjat kérek azonfelül, hogy biztos állásom lesz a laboratóriumban – válaszolta Dawson. – Két év múlva a Nyugat összes rendfenntartó szervezete és katonasága használni fogja ezt a géntechnológiát. Öt év múlva megjelenik az építőiparban és a sportban. Százalékos részesedést kérek.

– Egyszeri díjat fizetünk.

– Nonszensz.

– A jogi költségeket mi álljuk. Mi álljuk a kutatás-fejlesztés-, a gyártás- és a marketing-költségeket. Az ön jutalma egy egyszeri tiszteletdíj, valamint egy ötéves munkaszerződés, a megújítás lehetőségével kibővítve.

– Én vagyok az, aki a szövetségi törvények határán táncolok.

– Tudatában vagyunk a jelenlegi helyzetével járó kockázatoknak, és megjutalmazzuk érte – válaszolta az MI.

– Talán megnevezhetnék az összeget.

Az MI rávetített kétsornyi szöveget a képre, azt a két számot, amelyeket a földi vezetők már nyilván korábban meghatároztak: 1 000 000 euró jutalom, 325 000 euró éves fizetés.

Dawsont egy pillanatra cserbenhagyta az önuralma. A szeme és az orrlyuka kitágult. Aztán gyorsan felvette a szokásos, úriemberes modorosságát.

– Ezt alaposabban átbeszéljük majd, a mesterséges intelligenciák nélkül – felelte méltóságteljesen. – Garantálom, hogy az eredményeim lenyűgözik önöket.

– Ismertesse, kérem, az ajánlata második felét! – mondta az MI.

– Kérem – felelte Dawson, és megnyitott egy új adatfolyamot. – A naphalak képesek megtartani a testhőmérsékletüket még szélsőségesen hideg környezetben is, egy bonyolult hőcserélő rendszer jóvoltából, ami magába foglalja az izmaikat, az emésztőrendszerüket és a véredényeiket. Úgy őrzik és tárolják a meleget, mint a telepek az elektromos energiát. Vészhelyzetben felszabadítják. A belső hőmérsékletük emelésével csökkentik a reakcióidejüket. Ezenfelül a meleg lehetővé teszi számukra, hogy növeljék a tápanyagok felszívódását. Ez a sajátosság – a mutáns hemoglobinnal együtt – egészen rendkívüli gyorsaságot biztosít nekik, amit a tigriseknél vagy cápáknál láthatunk, azzal a kivétellel, hogy a naphalak sokkal, de sokkal tovább képesek fenntartani ezt a sebességet, mint a földi élőlények.

– Birtokában van egy vagy több sértetlen naphalnak, amiket átadhat a laboratóriumainknak?

– Leszek – ígérte Dawson.

Vonnie leállította a szimet. Eleget látott. Beledugta az adattáblát a lábzsebébe, kiszállt a terepjáróból, és Ash nyomát követve odasétált a leszállóegységhez.

A helyzet már nem is lehetett volna átkozottabb. Dawson viszonya a naphalakhoz a nyers arrogancián alapult.

Hogyan akarta kikerülni az Europára vonatkozó kormányzati igényeket? Mit értett a LifeNova képviselője „jogi költségek” alatt? Az ESA nem rendelkezett olyan felszereléssel, hogy képes lett volna olyan szintű biotechnológiai kutatásokra és gyógykezelések kifejlesztésére, mint a magánvállalatok. Berlin szép pénzt kereshetett azzal, hogy licenceli a naphal-DNS-hez fűződő jogokat. Az így keresett – hőn áhított – pénzt visszaforgathatta volna néhány kiválasztott vállalatnak, amelyek csúcsminőségű, titkos katonai alkalmazásokkal fizethettek. Kéz kezet mos. Így működött a társadalom.

Vonnie fellépett a leszállóegység fedélzetére, és rácsapott a zsilip vezérlőpaneljére. Amikor kinyílt előtte az ajtó, bement a kamrába, és elindította a zsilipelés folyamatát.

Adok Dawsonnak egy lehetőséget, hogy visszakozzon – gondolta. – Nem az ő kedvéért, hanem a naphalakért. Úgy tűnik, Koebsch vagy a feletteseink nem tudják megállítani. Az egyetlen, utolsó dobásom az, ha megesküszöm, hogy fellármázom a nyilvánosságot. De mi lesz, ha ettől sem állnak le?

A belső ajtó kinyílt. Vonnie belépett a készenléti kabinba, és lehámozta magáról a szkafandert. Mialatt berakta a tárolófülkébe, Metzler átdugta a fejét az átjárón, és felkurjantott:

– Szia!

Vonnie megfogta és megszorította a kezét, majd megkérdezte:

– Ben, te az vagy, akinek gondollak, ugye?

Metzler megpróbált tréfálni:

– Az vagyok?

– Másnak is dolgozol az ESA mellett?

– Én veled vagyok – felelte a férfi megkomolyodva.

Vonnie ismét megszorította Metzler kezét, és halkan megszólalt:

– Van még egy dolog, amit el kéne intéznünk, de alighanem bajba kerülünk miatta.

– Mesés – sóhajtott a férfi örömteli szarkazmussal. Arcon csókolta Vonnie-t, aki erre közelebb húzta magához a férfit, és szájára tapasztotta a száját. Metzler nem borotválkozott meg az órákkal ezelőtti, utolsó találkozásuk óta. A bőréből kiütköző borosta egyszerre érződött durvának és izgatónak.

Vonnie végül elhúzta a fejét, és lélegzet után kapott. Aztán a férfit ölelve elsuttogta a tervét.

– Megteszem, amit tudok – ígérte Metzler.

– Akkor gyerünk!

A szomszédos kabinban Ash és Frerotte egy privát szűrő védelmében vitatkoztak, ám a férfi kikapcsolta a szűrőt, amikor Vonnie belépett. Ash elfordult, és elindult a lakótér felé, közben nem nézett senkinek a szemébe.

– Hol vannak az FNEE mechái? – kérdezte Vonnie.

– Minden pillanattal közelebb – válaszolta Frerotte. – Ha nem támadják meg őket, egy órán belül odaérnek a naphal-kolóniához.

Koebsch ezért engedett el – állapította meg magában Vonnie. – Elküldött onnan, hogy ne avatkozhassak közbe. Harcolni akar. Ha az FNEE és a saját mecháink együtt gyilkolnak, az újabb köteléket teremt közöttünk.

– Te hol állsz? – kérdezte Frerotte-tól. – Támogatod Koebschöt ebben a dologban?

– Ez... nem tréfa. Én egész életemben küzdöttem a kínaiak és az FNEE gépeivel, de Ashnek igaza van. A magasztosabb cél az első. Ha össze tudjuk hozni a szövetséget a brazilokkal, talán kivonhatjuk a csapatainkat Argentínából és Ecuadorból. Az amerikaiak kiszállhatnak Panamából. A teljes képet kell néznünk.

– Ne akarj részt venni ebben a beszélgetésben! – válaszolta Vonnie, és aktiválta az állomását. A bal kezében tartotta Ash adattábláját, és mielőtt bekapcsolta, hozzátette: – Köszönöm, hogy segítettél Lam ügyében.

– Nagyon szívesen – udvariaskodott Frerotte.

Az állomása tele volt a jeget és a brazil mechákat ábrázoló háromdimenziós térképekkel. Amikor belelépett a fénylő oszlopba, Vonnie bekapcsolta a privát szűrőjét. Metzler mellé lépett, mire ő kitágította a védernyőt, hogy a férfit is magába foglalja.

Vonnie kiválasztott egy képet a Dawson előadása során készült felvételből, és begépelte Dawson hívókódját.

Az idős férfi, amint feltűnt a képernyőn, álmosolyra húzta a száját.

– Minek köszönhetem a megtiszteltetést... – kezdte, de ekkor a Vonnie mögötti képre pillantott, amely a LifeNova vezetőinek névtáblával ellátott arcát ábrázolta. Megakadt egy pillanatra, de gyorsan összeszedte magát, és kuncogva folytatta: – Megmondtam, hogy kódolni kell azokat az adásokat, de senki sem törődött vele.

– Azt hittem, megsértődtél, amikor megkérdeztem, hogy pénzt vagy állást ajánlottak – felelte Vonnie.

– Úgy is történt. Még most is sértődött vagyok. Nem a pénzért csinálom.

– Valóban?

– Isten látja a lelkemet.

– Elég izgatottnak tűntél, amikor felajánlottak egymillió eurót.

– A vállalat vezetői nem hisznek semmiféle tervben, hacsak nincs a pénz az asztalon, Von. Így mutatják meg, hogy megbízhatóak. Ennyi az egész.

– Megbízhatóak – ismételte a szót Vonnie, és felnevetett. – Az emberek nem így fogják látni a dolgokat. Hanem úgy, hogy te eladtad a kor legnagyobb felfedezését, hogy meggazdagodj. Úgy fogják látni, hogy az egyetlen, ami téged érdekel, az a pénz.

– Arra célzol, hogy botrány lesz?

– Arra, bizony – felelte Vonnie mindazzal a haraggal, amit össze tudott gyűjteni magában. – Van fogalmad arról, hányan írtak alá petíciókat, amelyekkel az emberekével egyenlő jogokat követelnek a naphalaknak? Ha kitudódik az, amit a LifeNovával tervezel, perek és bojkottok lesznek...

– Az információd rég elavult – szólt közbe Dawson. – Furcsának találtam, hogy a LifeNova igazgatóinak képét tetted ki. Napokkal ezelőtt visszavonták az ajánlatukat.

– Ugyanez áll azokra is, akiknek most dolgozol.

– Nem, rájuk nem – felelte Dawson.

Metzler megveregette Vonnie csípőjét, és az előtte lévő képre mutatott. Mostanáig az Ash adattábláján tárolt szimek között turkált, és három új képet küldött át Vonnie elé. Ash az ezeken szereplő férfiakat és nőket is feliratozta. Japánoknak, franciáknak és amerikaiaknak dolgoztak, a LifeNovához hasonló géntechnológiai vállalatoknak.

Vonnie megosztotta az új képeket Dawsonnal, és kijelentette:

– Szóval házalsz, hogy a legmagasabb árat kaphasd. Hazug vagy, és zsoldos.

– Te pedig bolond. Kitől kaptad azokat a szimeket?

– Ha a nyilvánosság elé lépek, megkeseríthetem az életedet. Évekig fogsz bíróságra járni. Aktivisták fognak követni mindenhová. Tudod, hogy hány veszett őrült akad közöttük. Sosem tudod megmutatni az arcodat valamelyik hálózaton úgy, hogy valaki ne törje fel az adásodat, vagy ne küldjön rád házi gyártmányú SZVP-ket. Keresztre feszítenek, Dawson. Nincs az a vállalat, amelyik ilyen figyelemre vágyna.

– Éppen ellenkezőleg. Csodás publicitás az, ha egy holdkóros senki erőszakhoz folyamodik. Vége ennek a kis jelenetnek, vagy tovább próbálkozol, hogy megfélemlíts?

– Valaki meg fog állítani. Rengetegen hisznek abban, hogy a naphalak intelligensek.

– Az egész világ sóvárog az után, amit mi megadhatunk az embereknek.

– A szuperkatonákban és sportolókban nincs semmi újdonság, Dawson. Nem kell megölnünk a naphalakat az ilyen jellegű géntechnológiáért.

Dawson felszegte az állát, pár pillanatig némán vizsgálgatta Vonnie-t, majd higgadtan válaszolt:

– A katonaságot nagyon is érdekli a dolog. Biztosítottak, hogy bizonyos körök éber figyelemmel követik a munkámat, de a megnövekedett gyorsaság és a kiváló reflexek másodlagos fontosságúak. Az igazi ígéret az életet meghosszabbító eljárások ugrásszerű fejlődése.

Az élet meghosszabbítása – gondolta Vonnie, és ingerülten fürkészte az idős férfit.

– Gyerünk, csináld csak! – gúnyolódott Dawson. – Kiabáld tele a híradókat, hogy a naphalak proteinjeit és DNS-ét vizsgáljuk! Ki ne szeretne plusz ötven évet? A kutatóink látványos áttöréseket fognak elérni az elöregedett szövetek, szervek és a csontvelő megfiatalításában.

– De naphalakat fogtok ölni, hogy ezt megtegyétek.

– Úgy tűnik, Von, egyetlen húrt pengetsz. Találj ki valami mást is! Berlin, Washington és Tokió tudtával és támogatásával dolgozom. Ha a dolgok a várakozásoknak megfelelően alakulnak, hamarosan Brazíliát is bevesszük a konzorciumunkba.

Ash figyelmeztetett – dühöngött magában Vonnie. – A pokolba az egésszel!

Bizonyára léteztek szimek, amelyeken Dawson kormányzati ügynökökkel tárgyalt, de Ash azokat nem tudta ellopni. És ha sikerült volna neki, mit számítana?

– Még nincs vége – jelentette ki Vonnie. – Beszélni akarok a berlini kapcsolattartóiddal, vagy akkora lármát csapok, amekkorát csak bírok. Beszélj velük! Nincs szükségetek élő naphalakra. Vannak fagyott példányok a jégben. Marhaság lenne lemondani mindarról, amit eddig elértünk a kommunikációs kísérletekkel.

– Nincs igazad – vitatkozott Dawson. – A halott naphalak nem produkálják azt az anyagcsere-tevékenységet, ami létfontosságú a kutatásainkhoz. Ha felbomlottak vagy szétzúzódtak, még kevésbé hasznosak. És vannak olyan politikai megfontolások is, amelyekről nincs tudomásod.

– Tudom, hogy szeretnénk a brazilokkal dolgozni. Ez nem jelenti azt, hogy nem folytathatunk kutatást, és...

A padló megremegett.

– Mi volt ez? – kérdezte Metzler. Zengő morajlás szűrődött be a leszállóegységbe. Uumm. A hang tünékeny volt, mint a gondolat, de kétszer megismétlődött, és a padló ismét remegett.

Buum. Ummm

Vonnie állomását vörös riadójelzések borították el. Ugyanilyenek villogtak Dawson előtt is, a holomezőkben a célzórendszerek aktiválódását és a héjazat sértetlenségét jelző adatok, valamint veszélyelemzések jelentek meg. Dawson a szemét ide-oda villantva figyelte az információkat, és az arckifejezése alapján elégedettnek tűnt.

– Te rohadék! – fakadt ki Vonnie.

Frerotte másodfokú riadót rendelt el. Belépett a tábor összes adat/kommunikációs sávjába, és bejelentette:

– Robbanásokat észlelünk... tőlünk kettő egész háromtized kilométerre következtek be.

Koebsch felhatalmazása nélkül Vonnie nem fért hozzá az ESA és az FNEE közötti összeköttetésekhez, de meg tudta nyitni a naphal-kolónia közelében lévő kémek adatfolyamát. A radarhullámok terjedését többtonnányi kő és szikla akadályozta, de a kémek a szonárjukat használva képesek voltak elnagyolt szimeket készíteni arról, amit hallottak.

Valamennyi robbanás úgy söpört végig a szimeken, mint egy radír, és eltörölte a kémek számításainak egy részét. A hullámok között az apró gépezetek fegyverdörgésből, kisebb rezgésekből, elektromágneses tevékenységből és ultrahangokból szövődő fergeteget észleltek.

Vonnie gyötrődve figyelt, mialatt az apró pontok gyors iramban közeledtek két testesebb folt felé. A kémek azonosították a nagyobb alakzatokat: egy ásó és egy fegyverplatform mozgott ott.

Húsz naphal ugrált a mennyezeten, és vadul visítozva próbáltak kitérni a feléjük száguldó lövedékek elől. Közben azon dolgoztak, hogy leszakítsák a mennyezet egy részét.

A brazilok számítottak erre. A mecháik félreperdültek, amikor három naphal-osztag köveket zúdított a padlóra. Az ásó a vágókarjaival lecsapott két naphalat, mialatt azok elrepültek előtte. Másodpercekkel később a fegyverplatform tüzet nyitott a fenti csoportra. A golyók előbb a sziklákon kopogtak, majd pukkanások hallatszottak, és hét naphal darabokra szakadt.

Vonnie a szájára csapta a kezét. A képernyőjén a naphalak és a mechák fekete-fehér körvonalak formájában ábrázolódtak. Ám amikor a naphalakat megjelenítő ábrák szétestek, eszébe jutott a vér és a belsőségek látványa.

A naphalak sorban elpusztultak.

Dawson győz – gondolta –, ez történik most. Ó, istenem, pontosan az történik, amit akart!

Mindent megpróbált, hogy a helyes úton tartsa a társait. Kezdetben az expedíció tudományos és diplomáciai célokat szolgált – értelmes, jó célokat, amelyek elkülönültek a rövidlátó földi vezetők követeléseitől.

Egészen ma reggelig Vonnie azt hitte, hogy sikerül a jó irányba terelnie az FNEE-t. Azt hitte, együtt haladhatnak tovább. De még itt sem távolodtak el eléggé a múltjuktól – talán soha nem is fognak. Az angyal jót akart és küzdött érte, de a majom a velejéig romlott volt.

Megint utolérte őket a sors, amit a félelmeikkel és a kapzsiságukkal hívtak magukra.

Az emberi faj új háborút talált a fagyott égbolt mélyén.