17

A SZKAFANDER leugrott a szikláról, és sietve indult, hogy minél hamarabb eltávolodjon az új ragadozóktól. Sajnálatos módon Lam öt perc alatt hétszer váltott irányt a töredezett, szivacsos falakkal határolt terekben.

Vonnie a szeme elé vetülő ábrák alapján követte nyomon az előrehaladásukat, mialatt réseken és üregeken vágtak át, átugrottak egy hasadék, valamint két kisebb törmelékhalom felett.

A szellem felfelé tartott, valahányszor csak tehette, de legalább annyit haladtak lefelé, mint felfelé. Egyszer kénytelenek voltak balra fordulni, aztán lefelé mentek, majd megint lefelé egy meredek járatban, amelynek falait száraz, omladozó ásványcsíkok tarkították.

– Menj vissza! – szólalt meg hirtelen Vonnie. – Lam, menj vissza ahhoz az utolsó leágazáshoz!

– A radar szerint újabb felfelé vezető szakasz van előttünk.

– Nem abba az irányba megyünk, mint ahonnan az előbb jöttünk?

– De igen, az alagutak párhuzamosak egymással.

– Krisztusom... – sóhajtotta Vonnie.

Még nála voltak a robbanótöltetek, vagyis könnyen leomlaszthatta maga mögött a járatot, és azzal véget vetett volna az üldözésnek, de attól tartott, hogy másik ellenséggel találkozik, vagy kiderül, hogy zsákutcába került.

A radar adatai, illetve a megtett lépések alapján megrajzolt térkép szerint huszonkét kilométert tettek meg, jóllehet az útvonal egy alig nyolc kilométeres élhosszúságú piramison belül kanyargott. A számítógép nem rögzített egyes szakaszokat, vagy azok most már nem is léteztek. Egész hálózatok semmisültek meg, amikor beomlott a víznyelő. Vonnie akkor sem tudott volna visszafelé menni a saját nyomán, ha akart volna.

– Mit tudsz elmondani az új létformákról? – kérdezte a szellemtől.

– Nagyjából ugyanazokat a frekvenciákat használják, mint a naphalak. Becslésem szerint csak hatan vannak, de a naphalak azonnal visszavonultak, amikor meghallották a másik szonár hangjait.

Egy széles sziklasáv felé közeledtek, amit Vonnie alaposan szemügyre vett. Kiváló helynek tűnt ahhoz, hogy leomlassza a mennyezetet. Nem akart mást, csak kijutni a felszínre. Már nem érdekelték sem az adatok, sem a diplomácia, sem az, hogy a barátai értelmetlenül haltak meg. Nem érdekelte a bűntudat.

– Ha előttünk vannak, fel kell készülnünk – jegyezte meg halkan.

– Most is látok nyomokat és jeleket. Nézd meg ezt! És ezt!

A szellem megvilágított a vizoron négy, elkenődött ürülékdarabot, amelyek a padló egyik sima részét borították. Csak egy-egy apró folt maradt belőlük. A fagyott égbolt belsejében semmi sem veszhetett kárba.

Vonnie ettől megint szörnyen érezte magát. Az Europához képest az ő bolygója kimondhatatlanul gazdag volt. Még abban sem volt biztos, hogy egyáltalán képes-e felfogni, hogy a szegénységük milyen hatást gyakorolt az itteni lényekre.

A naphalak rutinszerűen végeznek felderítést a folyton változó jéglabirintusban? Ez magyarázattal szolgált volna arra, hogy a látszat szerint miért ismerték olyan jól ezeket a halott zónákat, amelyekben nem létezett ennivaló, sem lélegezhető levegő, és alig találtak folyékony vizet, amelyből oxigént vonhattak ki.

Vonnie nem találkozott más élelemforrással, csak rovarokkal, baktériumszőnyegekkel és néhány gombateleppel.

Ezért üldözték őt? Hogy megegyék?

Emlékezett még arra a csodálatra, amit akkor érzett, amikor rájött, hogy a naphalak készítették a fagyott égbolt felső részében lévő véseteket. Akkor feltételezte, hogy a kalandvágytól hajtva derítették fel a világuk legfelső rétegeit, mint ahogyan az emberek megmászták az Everestet... ahogyan ő maga jelentkezett erre az expedícióra... de figyelmen kívül hagyta Lam modelljeinek realitásait.

A Földön a kiegyensúlyozott ökoszisztéma mindig helyrejött a nagyobb kihalási események után – ez történt a Toba szupervulkán kitörését, valamint a Chicxulub-meteor becsapódását követően. Az Europán a bioszféra hatalmas részei teljesen eltűntek: vagy elégtek, vagy a jég falta fel őket.

Az itteni élővilág túlélők elszigetelt csoportjaiból állt. Mi van, ha a naphalak annyira kevés kalóriához jutnak, hogy nincs más választásuk, mint hogy ehető dolgokat keresve folyton átfésüljék a jeget?

Sajnálat. Együttérzés. Vonnie örült, hogy mást is érez, nem csak undort és iszonyodást. Fellobbantott benne valami újat.

Egy pillanatra derűlátó hangulatba került.

– Miért gyűjtik össze az ürüléküket ahelyett, hogy szanaszét hagynák afféle jelzésnek? – vetette fel. – Hogy elrejtőzzenek a ragadozók elől? Vagy trágyának használják?

– Ez azt jelentené, hogy termesztenek valamit.

– Aha... farmok. Miért is ne? – felelte Vonnie, és elmosolyodott. Mialatt a szellemmel alkudozott, úgy érezte magát, mintha az igazi Lammal beszélgetett volna. – Talán tudnak gombát termeszteni, amit aztán megesznek.

– Sokkal valószínűbb, hogy szigetelőanyagnak vagy cementnek használják az ürüléküket. A kőépítményeket nehéz lehet jéggel összeragasztani.

– Cement... – ismételte a szót Vonnie, és megint elgondolkodott.

Megtörténhetett, hogy száz és száz álcázott járat vette körül, hogy a naphalak a környezethez illő kövek mögé rejtették a csapdáikat és az ajtókat. A szellem észlelte volna, hogy ezek a falak nem zárnak légmentesen, de hány nyomot és jelet nem vettek észre?

– Mondj el az ürülékről mindent, amit tudsz, és ha találunk még, adj részletes leírást! – kérte Vonnie.

– Azt hiszem, ez a másik létformák ürüléke. Az alaposabb elemzéshez meg kéne állnunk, de az biztos, hogy emésztetlen porcdarabokat tartalmaz, amelyek naphalak karjaiból származnak. Ezenfelül sok benne a nátrium-klorid.

– Vagyis a só.

– Így van. A naphalak bőre mérgező mennyiségű sót tartalmaz.

– Vagyis akármi ürített ide, naphalakat eszik.

– Visszatekintve azt mondom, nagy a valószínűsége annak, hogy a minket üldöző naphalak elhagyták a territóriumukat, és most a másik létformák otthonában vagyunk. A másik lehetőség, hogy ezek a katakombák senkiföldjének számítanak, ahol a két faj harcolni szokott egymással.

Vonnie a fejét rázta. Bár sokkal nagyobb náluk, ráadásul fegyvere is volt, nem tudta megfutamítani őket. Akármik voltak ezek a másik lények... ha a vérszomjas naphalak féltek tőlük...

Vonnie gyanította, hogy alighanem szerencsésebb, mint eddig hitte.