12
– ITT VAGY? – nyögte Vonnie, és megpróbálta kipislogni a szeméből a vért.
– Aktív vagyok.
– Futás! Állíts fel!
Vonnie érezte a szkafanderén a naphalak érintéseit. A törmelékben kúszva közeledtek felé, hogy elérjék a lábát, a karját, a vállát. A karjaikkal úgy csépelték, mintha bunkókat használtak volna.
Amikor a szkafandere egy rántással kiszabadította magát, éles fájdalom hasított a könyökébe. Emelkedett. Megrázta a fejét, lehunyta a bal szemét, de a látása nem tisztult ki, és a másik szemét nem tudta becsukni. A jobb szeme érzéketlenné vált, egy massza lett belőle, ami szivárogva lapult megtépázott húsgödrében.
Vonnie rádöbbent, hogy nem lát.
A félelem izzó parázsként perzselte az agyát. Nem tudott gondolkodni.
– Fuss! – mondta, de a szellemnek több információ kellett.
– Úti cél?
Valami tarkón vágta Vonnie-t, aztán további találatok térdre kényszerítették, mire felsikított:
– Fuss! Fuss!
– Úti cél?
Vonnie rátalált a szükséges szavakra.
– Kövesd két kilométeren át azt az utat, amelyen idejöttem! Pontosan menj végig rajta! Fuss bele a lávaalagútba!
Mialatt a szkafander imbolyogva feltápászkodott, és megfordult vele, a jó szemével halvány, kék fényt észlelt. Valószínűleg a térkép vetült a vizorjára.
A vizorom sértetlen, máskülönben már halott lennék – állapította meg magában.
A fény felé hajolt, és vérző szemével fürkészte. A törött áramkör darabjai tucatnyi helyen megszúrták a bőrét. Hátrarántotta a fejét, de nem menekülhetett. Éles darabok vették körül az egész arcát.
Felzokogott, és érezte, hogy a szkafander megindul vele. Egyre gyorsabban futott, amitől a fejsebeibe újra és újra belehasított a fájdalom.
Aztán a szkafander megbotlott, vagy valami fellökte. Vonnie felnyögött, és újabb támadásra számított.
– Mit látsz? – kérdezte, mialatt a szkafander ismét felállt.
– Pontosítsd a kérdést!
– Hol vannak? Van kiút innen?
– Négy létforma üldöz minket. A legközelebbi tíz méterre van mögöttünk.
– Nem!
– A radar több leágazást jelez, de az utasításod az, hogy maradjunk az útvonaladon.
– Fordulj le valahol! Rázd le őket!
– Mutatom a lehetőségeket.
– Csak fordulj be valahová! Fuss! Ne hagyd, hogy elkapjanak!
A szkafander többször oldalra rándult, Vonnie pedig jobbra lódult, aztán balra, majd még kétszer jobbra. A kíntól és a sokktól szédelegve küzdött, hogy kitaláljon egy tervet.
– Hol vannak most? Hogy néz ki az alagút?
– A legközelebbi létforma huszonöt méterre van mögöttünk. Mutatom a holoképet.
– Baszd meg! Baszódj meg! Nem látok!
– Húsz méter.
– Fuss tovább! Mondd el, milyen az alagút!
– A radar több oldalágat jelez, valamint üregeket a fő járat körül, ami legalább egy kilométer hosszú. A vége után jég van.
– Mit tehetek?
– Pontosítsd a kérdést!
Vonnie üvöltött a szellemnek, a haragját használta fel, hogy legyőzze a pánikot.
– Hogy lehetnek ennyire közel? Erősebb vagy náluk! Gyorsabbnak kéne lenned!
– A létformák elrugaszkodnak minden elérhető felületről, egytől harminc méterig terjedő hosszúságú ugrásokkal repülnek. A térérzékelésük a jelekből ítélve sokkal fejlettebb, mint az emberi lényeké.
Ez segített. Vonnie most már tudott képet alkotni a hajszáról. A szkafandere hosszú ugrásokkal haladt, míg a naphalak gyakorlatilag repülve üldözték. Őt akadályozták a kiugró sziklák és a gödrök. A naphalak inkább úgy mozogtak, mint a nyilak vagy a labdák, felváltva használták a hosszú és a rövid ugrásokat.
– Amikor mind a négy a levegőben lesz, válts irányt! Rohanj be az egyik oldalágba!
– Számításom szerint ez lesz a helyzet... hat másodperc múlva. Öt. Négy.
– Miért nem érzem a gyógyrendszer működését? Hozd helyre a szememet!
– Egy.
Vonnie összerándult, mert a szkafandere visszafelé ugrott. Aztán könnyed érintést érzett a vállán. Az egyik naphal ért hozzá, mialatt elrepült mellette?
– Hol vannak?
– Az utasításodnak megfelelően letértünk a fő járatról, és most egy hasadékban vagyunk. A legközelebbi létforma tíz méterre van mögöttünk, és tovább repül. A másik három radarjelét elvesztettem.
– Fuss tovább! Mi van a szememmel?
– Úgy tűnik, az orvosi rendszert ismeretlen adatcsomagok és felülírások szétzilálták.
– Ez te vagy. Ó, a francba, ez te vagy! – suttogta Vonnie, és újfajta, jeges félelem kezdett éledezni benne. A szellem valahol-valamikor kikerülte az elébe emelt gátakat, tovább terjeszkedett, és a számítógéppel vívott csata során széttöredezett.
– Indítom a diagnosztikát.
– Ne! Várj!
– Elfajult fájlokat azonosítottam a létfenntartó csomópontokban.
– Azt mondtam, várj! Kapcsolj ki!
A szkafander megdermedt. Vonnie dőlni kezdett előre, mígnem a karja megakadt valamiben. Pördült egyet, és kapott még két ütést, egyet a lábára, a másikat a hátára. Az arca fájón lüktetett.
A fájdalom nem érdekelte. A rémület volt az, ami elemésztette őt. Akár egy gyermek, keresett valamit, amibe belekapaszkodhatna. A szkafander reagált a manuális parancsra, és engedte neki, hogy a sziklát markolássza, illetve lépkedjen. Négy métert tett meg így, amikor a sisakja falnak ütközött. Jobbra mozdult, és megint nekiment valaminek.
Mit tegyek? – kérdezte magától.
Nem akarta, hogy a szellem visszanyerje azokat a csomagokat, amiket a szkafanderrel való viaskodás során elvesztett. Némelyik tele volt szemétkódokkal, mások alvó cellák lehettek. Ha a szellem elegendő ilyen cellát szerzett volna meg, a szkafander tűzfala talán elvesztette volna a következő csatát. Viszont Vonnie segítség nélkül nem mozoghatott a sötétségben.
– Itt vagy? – kiabálta.
– Aktív vagyok.
– Hol vannak a naphalak?
– A radar nem mutat üldözésre utaló jeleket.
Vonnie reszketve kifújta tüdejéből a levegőt. Ott ólálkodnak a hasadék bejáratánál? És maga a hasadék zsákutca? A következő kérdés volt a legfontosabb, és Vonnie gyerekes elszántsággal hajtogatta magában: Miért? Miért? Miért akarnak megölni?
Ha a naphalak intelligensek, akkor ugyanazt a varázslatot kellett volna megtapasztalniuk, amit ő élt át, amikor ott állt előttük. Még sosem találkozhattak hozzá hasonlóval – egy plasztacélba csomagolt, két lábon járó, magas lénnyel –, és nem csinált semmi rosszat. Vagy igen?
Vonnie megveregette a szkafanderét, és meglepődött, amikor torz alakzatokat talált a mellkasa és a hasa előtt. Hirtelen a vállszerelékéhez kapott, és megkérdezte:
– Az elektrolizáló egységem még sértetlen?
– Megerősítve.
Vonnie egy pillanatra megrettent attól, hogy nem lesz képes feltölteni az oxigéntartályát. Nem tudta, van-e nála elég felszerelés ahhoz, hogy összerakjon valamit, amivel pótolhatja a berendezést.
– Lennie kell három mechának a mellvértemen.
– Negatív.
– Mi történt velük?
– Az egyik elveszett a támadás alatt. A szerszámkészleted és a mintatárolóid zöme is megsérült.
– De maradt két mechám.
– Megerősítve. Az 1804-es elvesztette az infravörös kameráját és a lézerét. Az 1085-ös sértetlen.
– Leválasztás és aktiválás. Szolgaadás a 85-ösnek. Az lesz a feladatod, hogy hangra fordítod a mecha jeleit, és továbbítod neki az utasításaimat.
– Von, figyelj rám, én sokkal hatékonyabb vagyok, mint a mecha.
– Mit mondtál?
– Sokkal hatékonyabb vagyok.
A szellem a nevén szólította Vonnie-t, és figyelmen kívül hagyott egy parancsot. Mennyi idő maradt addig, amíg ismét zavarni fogja a szkafander rendszereit?
– Válaszd le és aktiváld a 85-öst! – mondta Vonnie. – Törölj minden más utasítást, és megerősítést kérek.
– 85-ös aktív.
Az apró mecha halk pukkanással elvált a foglalatától.
Vonnie a fejét forgatva próbálta betájolni magát, és kétségbeesetten vágyott arra, hogy lásson.
– Küldd előre a 85-öst a hasadékba, aztán kövesd! – parancsolta. – Mozogj olyan gyorsan, amennyire a biztonsági megfontolások engedik! Az elsődleges célunk, hogy eltűnjünk a naphalak közeléből. Nyugtázd!
– Nyugtázva, Von.
Az, hogy a szellem a nevén szólította, egyszerű fejlődés volt, mégis baljóslatúnak tűnt. Talán egyenrangú félnek tekinti magát?