45

VONNIE kinézett az ablakon, és meglátta Asht, amint Metzlerrel együtt megérkezik a leszállóegységhez. A mecha időközben lerakta a mentőbuborékot az alsó fedélzetre. Ash zárt csatornán beszélt a férfival, a karját húzogatta, és sürgette, hogy menjen be a zsilipbe. Metzler lerázta magáról a pilóta kezét, és elindult Koebsch, illetve a 03-as modul felé.

– Hol van Lam a kisebb naphalakhoz képest? – kérdezte Vonnie.

– A közelükben.

– Ezért vészelte át a csapást – vélekedett O’Neal. – Vagy szerencséje volt, amikor a helyes irányba menekült az FNEE elől, vagy meghallotta, hogy Tom csapata kiüríti a fészket, és rájött, hogy jobban jár, ha velük tart.

– Hadd lássam a diagnosztikát! És a beszélgetés leiratát is kérem – mondta Vonnie, és gyorsan eldöntötte, hogy mit fog csinálni. Egyelőre nem akarta meghallgatni a Lam és Frerotte közötti beszélgetést. Feltöltötte a kapott fájlokat egy MI-nek, köztük Lam akadozó válaszait, amiket Frerotte diagnosztikájának adott, majd a saját becsléseit is hozzáadta az MI következtetéseihez.

Amikor Lam átköltözött az FNEE ásójából a 114-es szondába, gyorsan összerakta magát, és az integritási aránya hetven és nyolcvan között százalék lehetett.

– A francot! – dörmögte Vonnie. – Tekintetbe véve a szonda korlátait, szerintem az alsó érték van közelebb az igazsághoz. Lam nem lesz egyenértékű egy emberrel, ha nem adunk neki több kapacitást. Okos, de nincs képzelete, és nem képes az intuícióra.

– Mit szólnál egy távvezérlő-kapcsolathoz? – vetette fel O’Neal.

Vonnie összerezzent. Eredetileg Pärnits ötlete volt az, hogy kössék össze a szondákat a táborban lévő központi mesterséges intelligenciákkal, és ezzel javítsák a teljesítményüket.

– Nem maradt elég kémünk és relénk – válaszolta. – Lamnak közelebb kéne fúrnia magát hozzánk, és ott kellene maradnia, amivel nem sokra megyünk, ha azt akarjuk, hogy közelítse meg a naphalakat. Meg kell javítanunk őt. Ash megmutatta, hogy hol tárolja a tartalékait?

– Igen – felelte Frerotte, és megérintett egy menüt a kijelzőjén.

– Ha át tudjuk küldeni Lamnak a javítószekvenciákat, talán felmehet kilencven százalékra. Miért nem próbáltátok ki?

– Már megmondtam. Hibásan működik. Olyan, mint egy kísértet. Csak pár szót váltottunk, aztán lezárta az adat/kommunikációs sávját.

– Négy óra telt el azóta, hogy hallottatok felőle?

– Nem akartuk hamisítani a hangodat. Ti ketten átéltetek egyet s mást közösen. Nem tudhattuk biztosan, hogy mit fog kérdezni. Mi csináltunk volna, ha egy olyan élményetekre hivatkozik, amiről mi semmit sem tudunk? Nem volt hajlandó szóba állni senki mással, te meg eszméletlenül feküdtél.

– Hamarabb is felébreszthettetek volna.

– Von, komoly kezeléseket kaptál. Láttad a rólad szóló jelentéseket?

– Nem – felelte Vonnie. Még nem volt bátorsága elolvasni az összegzést. Gyanította, hogy a bal lábfeje és a bal lábszárcsontja beültetett anyag, abból a szövetkészletből származik, amit az orvosi tárolókban őriztek. Azokat a szerveket, végtagokat, csontvelő-csomagokat és bőrlapokat tartályban növesztették a Földön, és immunológiai szempontból semlegesen viselkedtek, vagyis nagy volt a valószínűsége annak, hogy a szervezete elfogadja az idegen szöveteket. Ám mindez azt jelentette, hogy többé nem volt a régi önmaga. Egyfajta szörnyeteg lett belőle.

A Föld űrutazó országai közül egyedül Brazília nem szerelte fel a mélyűri expedícióit őssejtekből növesztett tartalékszervekkel. A brazilok többsége még a huszonkettedik században is katolikus volt. Engedélyezték a vészhelyzeti kezeléseket és a nanogépek alkalmazását, de a klónszövetek és -szervek beültetését nem. Ha valamelyik űrhajósuk elvesztette az egyik lábát, kaphatott kibertézist, de a fizikoterápia és a rehabilitáció hetekig eltarthatott.

Vonnie már ezen a napon a saját lábán járt, bár egy kicsit bicegett még. Az alacsony gravitáció kapóra jött. Lehetővé tette, hogy az idegei és az új izmai erőltetés nélkül adaptálódjanak a testéhez.

– Készüljünk fel! – mondta határozottan. – Hangparancsra működő menüket kérek.

– Megkapod.

A következő öt perc során Vonnie, O’Neal, és Frerotte beállítottak egy mesterséges intelligenciát, hogy az képes legyen rádión továbbítani a szükségesnek ítélt javítószekvenciákat. Lam az emberi felfogásnál sokkal gyorsabban működött. Vonnie jobban szeretett volna manuális vezérlést a módosításokhoz vagy törlésekhez, de valószínűnek tűnt, hogy az MI és Lam közötti adatforgalmazásnak vége lesz, mielőtt egy emberi lény észlelhetné, hogy valami nincs rendben.

Odakint folytatódott az iszonyatos munka. Johal a leszállóegység alsó fedélzetén álló sátorban melegítette Pärnits eltorzult holttestét anélkül, hogy kivette volna a mentőbuborékból.

A buborékot le lehetett ereszteni, hogy aztán az legyen a nyelvész halotti leple. A készenléti kabinban hely hiányában nem olvaszthatták ki, és nem próbálhatták meg emberi formájúra alakítani a szörnyű állapotban lévő testet. Ráadásul, ha csöpögött volna, valakinek fel kellett volna takarítania. Koebsch döntött, és nem ingathatta meg semmi. Eltökélten bejelentette, hogy a lehető legnagyobb tisztelettel bánnak a halottakkal, de nem fogják beszennyezni azt a kevés megmaradt életterüket.

Ash a leszállóegységtől negyven méterre állt Metzler és Koebsch társaságában, a 03-as lakómodul mellett, mialatt a mechák azon dolgoztak, hogy elválasszák Beth Collinsworth maradványait egy megtépázott kábelkötegtől.

– Koebsch, újabb utórengés készülődik a gödör alatt – jelentette Frerotte. – Tizenöt percetek van.

– Addigra kész leszünk – felelte Metzler.

– Nem leszünk – tiltakozott Koebsch. – Gyerünk! Menjünk be!

– Kész leszünk – állította konokul Metzler.

Vonnie megsajnálta a férfit. Szerette volna magához szorítani. Szerette volna kitörölni az emlékezetéből a szörnyűségeket. De visszafogta magát, és nem szólt közbe. Arra gondolt, hogy Metzler talán azért szenved ennyire, mert ő és Pärnits vetélkedtek a szerelméért. A rivalizálásuk egyfajta testvérekké tette őket, ami azt jelentette, hogy a hangja csak tovább kínozta volna a férfit. Metzler alighanem ezért nem figyelt rá az elmúlt percek során.

– Ben, most szépen bemegyünk – mondta Koebsch. – A modul rá van kötve a 05-ösre. És messze vagyunk a gödörtől. Fél óra múlva visszajövünk.

– Nem veszem le a szkafanderemet – figyelmeztette Metzler a parancsnokot.

– Egyikünk sem veszi le – válaszolta Ash. – Ígérem. Csak menjünk be a zsilipbe!

– Johal, be kell vinned a buborékot a készenléti kabinba – közölte Frerotte a nővel a magánsávján. – Nem akarom, hogy Ben lássa.

– Vettem – válaszolta Johal. – Két percet kérek.

– Nem megy. Feléd tartanak.

– Nem tudom meghajlítani a testet, Frerotte. Kőkeményre fagyott.

– Huh... akkor... sajnálom. Tedd meg, amit lehet!

– Shukriya – felelte megvetően Johal. Vonnie állomása lefordította a szót, ami köszönömöt jelentett urdu nyelven, vagyis Johal anyanyelvén. Ez a szelíd szemrehányás egy középkorú brit asszonytól már-már durvaságnak számított.

Kinyílt a zsilip belső ajtaja, és Johal belépett a készenléti kabinba a rögtönzött hullazsákkal. Odakint Metzler és Ash közeledtek, és velük tartott Koebsch is, akinek a másik leszállóegységhez kellett volna mennie. Nyilván nem akarta kettesben hagyni Asht Metzlerrel, de hárman már aligha fértek volna be a kamrába, és Vonnie nem akarta, hogy a parancsnok lássa a képernyőit.

– Ha Koebsch bejön, le kell lőnöm az állomásomat – szólt oda Frerotte-nak. Mivel jelenleg ő volt a pilóta, a biztonsági protokollok nem engedték, hogy privát szűrőt használjon. – Megtennéd, hogy az alsó fedélzeten tartod?

– Mit mondjak neki? Mindjárt felszállunk!

– Ha ráköt magára egy biztosítókábelt, nem lesz semmi baja. Nincs helyünk három páncélba öltözött embernek, és szólnunk kell Lamnak. Minden utórengés még messzebbre kergeti. Nem tudjuk, hogy a lenti kőzet mennyire stabil.

– Koebsch hallani fogja az adásodat.

– Tereld el a figyelmét! Kérd meg, hogy hívja fel az amerikaiakat!

– És mégis, minek?

– Krisztusom, Henri, mit tudom én! Te vagy a kém! Találj ki valamit! – hadarta Vonnie, és egyre ingerültebben nézett Frerotte-ra. Mielőtt ő felébredt, a férfi kifordult magából. Bizonytalankodott. Nyilván ugyanolyan letört és fáradt volt, mint Metzler és Ash, míg Vonnie pihent egyet, ami jót tett neki.

– Telenyomom Koebsch sisakját adatlekérésekkel – mondta végül Frerotte. – Képes vagy egyszerre a gépet vezetni és Lammal beszélni?

– Igen.

A szenzorok jelezték, hogy Ash, Metzler és Koebsch már a leszállóegység lépcsőjén járnak.

– Ash, Ben, ti ketten a zsilipben várjatok! Parancsnok, ott tudnál maradni a fedélzeten? – kérdezte Frerotte. – Idebent eléggé sűrűn vagyunk. És szeretném, ha megint beszélnél az amerikaiakkal, amint biztonságban vagy.

– Vettem – nyugtázta Koebsch.

Ash és Metzler beléptek a zsilipkamrába, majd nekinyomták a kezüket a mennyezetnek, a lábukat a padlónak, hogy ne verődjenek ide-oda a légi manőverek alatt.

– Rendben, be vagyok kötve – közölte Koebsch.

– Felszállás, négy, három, kettő... – mondta Vonnie, és felemelte a gépet a jégről. A fél szemét a 05-ös leszállóegységen tartotta, ami tőlük jobbra volt, mintegy száz méterre.

– Von, csodás, hogy visszatértél közénk – jelentette be Koebsch.

– Csak kapaszkodj a kábeledbe, parancsnok! – felelte Vonnie, és nem bánta, hogy az érzései kiérződnek a hangjából. Koebsch fafej volt ugyan, de jóindulatú fafej.

Mi lenne, ha elmondanánk neki, hogy mit művelünk Lammal? – töprengett magában Vonnie. – Ragaszkodna hozzá, hogy leadjuk a gyilkos kódokat? Vagy ha látná, hogy a személyzete többsége egyetértésben cselekszik, hajlandó lenne újra kiértékelni a helyzetet?

Frerotte felemelte ökölbe szorított kezét, és a hüvelykujját feltartva jelzett Vonnie-nak, hogy minden rendben, majd aktiválta a privát szűrőjét, hogy rácsatlakozzon Koebsch sisakjára, és friss adatokkal lekösse a parancsnok figyelmét.

Vonnie bólintott, aztán odaszólt O’Nealnek:

– Kevesebb mint három perc a rengésig.

– Javítószekvenciák készenlétben – közölte a férfi.

Vonnie kinyújtotta a kezét egy kapcsoló felé, amelyekkel kódolt frekvenciákat aktiválhatott, majd lehunyta a szemét, és az az érzése támadt, hogy feketeségben sodródik.

– Lam? – mondta halkan.

Nem kapott választ.

Növelte a kimenő teljesítményt, bár félt, hogy Koebsch felfigyel az adásra.

– Lam? Hallasz?

Lam ezúttal azonnal válaszolt:

– Von, figyelj rám! Ne kapcsolj ki még egyszer, kérlek!

Vonnie hirtelen tágra nyitotta a szemét. Adrenalin tódult a vérébe, és régi, álnok félelem mérgezte a testét. Lam ezt a kérést hajtogatta újra és újra az első együtt töltött óráik alatt.

Teljes kört írtak el. Lamból nem maradt más, csak az a töredezett személyiség, amit őt rakott össze a jég mélyén, miután Bauman és az igazi Cso Lam meghaltak.