3

VONNIE didergett, ami rendkívül undorító érzés volt a szkafander belsejében. Rögzítette az ízületeket és a felső részt, hogy az öltözet szoborrá váljon. Így ha kisebb mozdulatokat tett, az kívülről nem látszott és nem érződött, de a testét nem tudta megdermeszteni.

Iszonyodott attól, hogy a bőre a merev héjhoz ért. Újra és újra mocorogni kezdett, hogy elhúzódjon tőle, de ez lehetetlen volt.

Az az út, amelyen a gondolatai kanyarogtak, szintén taszította. Azt kívánta, bárcsak Cso Lam ne próbált volna... Azt kívánta, bárcsak megmenthette volna valahogyan a többieket. Lam oly gyorsan értett meg annyi mindent, és talán már megtalálta volna a kivezető utat. A felfelé vezető utat.

Vonnie a memóriafájlokat használva összetákolt egy szellemet, de nem adhatott neki annyi kapacitást, hogy kijavítsa a hibáit. Ahhoz, hogy feljavítsa a szellem képességeit, ki kellett volna kapcsolnia a füleit, vagy azt a felülírást, amit a hőcserélőjébe programozott, és mindkettő a halált jelentette volna számára. Ha nem hallott, nem tudott tájékozódni. És ha a szkafandere kibocsátotta volna a teste melegét ahelyett, hogy tárolta, a csapda nem működhetett.

A legjobb az lett volna, ha elfelejti Lamot. Megfordult a fejében, hogy törli a szellemet, de még úgy is hasznát vette, hogy csak a logikája háromnegyedére támaszkodhatott. Lam nyugtatót javasolt, és Vonnie bekapott egy tablettát, ami eléggé lelassította ahhoz, hogy ismét tisztán érzékeljen. Cserébe viszont fázni kezdett. Elméletileg nem fázhatott, sőt verejtékezett a kemény burokban, ám a várakozás úgy hatott rá, mintha továbbra is a jéglabirintusban rohangált volna. A várakozás, valamint a szüntelen hallgatózás, és az, hogy az arcát mély zúzódások borították.

Nem érdekelte, hogy az orvosi rendszerek mennyire kifinomultak. A teste valahogy tudta, hogy megsérült, még úgy is, hogy tele volt nyugiszerrel, és szinte érzéketlenre zsibbadt.

Az agya tucatnyi okot ismert arra, hogy miért van biztonságban, de a teste tudta, hogy a naphalak hamarosan utolérik. A sötétség tele volt élettel. Vonnie ezen a tényen már nem lepődött meg, és elszántan hallgatózott, hogy időben megtudja, mi történik az alatta lévő hasadék sötét, fagyos zugaiban.

Jobban félt attól, hogy nem veszi észre a naphalakat, mint attól, hogy felfedezik és megtámadják. Babonás ostobaság lett volna azt hinni, hogy hallják a gondolatait, de a szakadékban hiába rakott ki három csalit, nyílegyenesen száguldottak az ő rejtekhelye felé. Mi alapján követték és tájolták be őt?

Meg kellett tudnia ahhoz, hogy életben maradjon.

Ezt a sziklapárkányt védhetőnek ítélte. Ugyan nem vonulhatott vissza sehová, de csak egy irányból közelíthették meg. A mennyezeten rengeteg lyuk akadt – úgy nézett ki, mint egy nagy szivacs –, és azokba belenyomhatta a szkafanderében tárolt hőt, mielőtt továbbmegy.

Vonnie hason feküdt, és kifelé nézett. Megpróbált enni és pihenni, megpróbált nem törődni az alattomos, csillapított szúrásokkal, amiket a gyógybogarak fejtettek ki, mialatt ki-be mászkáltak a halántékán, az arcán és a szemüregében.

Mindkét szeme megsérült, de úgy döntött, hogy először a balt hozatja rendbe arra az esetre, ha valami rosszul sülne el. Azzal számolt, hogy a nanogépeknek esetleg fel kellett használniuk az egyik szemének részeit, hogy megmentsék a másikat. A „lépésről lépésre” sebészet Lam ötlete volt. A szellem azzal is egyetértett, hogy ha Vonnie letörné a műszertömböt és felhasználná az abban lévő alkatrészeket, a sisakja megőrizné az integritását. Lam mivel próbálkozna még? – tette fel magának a kérdést Vonnie.

A plasztacél szkafander felfogott minden hangot, de a beszéd így is kockázattal járt. Ő mégis vállalta, hogy beszélhessen valakivel.

– Itt vagy még? – suttogta halkan.

A szellem akadozva válaszolt, és ahhoz képest, hogy egy mesterséges intelligencia állította elő, csikorgó hangjában sokféle érzés bujkált.

– Von, hallgass meg! Többé ne kapcsolj le, kérlek!

– Mondd meg, hogy Lam mit tenne! – felelte Vonnie. – Biztonságban vagyok itt? Pihennem kell. Hamis nyomot csináltam a lámpámmal.

– El fognak kapni minket.

– Megnézted a térképet? Majdnem három kilométert tettem meg.

– El fognak kapni. A valószínűsége több mint nyolcvan százalék, de én tudok beszélni velük. Most már elég adatunk van. Ha átmenetileg megkapom a szkafander irányítását, képes leszek megteremteni legalább...

– Nem!

– Vonnie, java részben testtartásokkal és jelekkel kommunikálnak. Nem tudom elég gyorsan mondani, hogyan mozogj.

– Nem. Hibakeresés és javítás!

– Von, várj...

– Azt mondtam, keress hibákat és korrigáld őket! Vége.

Megőrülhet egy szellem? Vonnie úgy gondolta, hogy ha igen, akkor az az ő hibája. Lam volt az első, amit valaha létrehozott. Sebtében csinálta, mert haragudott a férfira – az igazira. Engedte, hogy emlékezzen rá, hogyan halt meg, és ettől hibák keletkeztek a szellemben. Az igazi Lam talán sosem kételkedett magában.

Bauman jobb barát lett volna. Bauman idősebb volt, nyugodtabb, és még nő is, viszont elsősorban a genetikához értett, és Lam biológiai-ökológiai ismeretei hasznosabbnak ígérkeztek. A döntés nem lehetett kérdéses. Vonnie nem rendelkezett elég kapacitással ahhoz, hogy szétszedje őket, aztán Bauman személyiségéből és Lam tudásából összerakjon egy hibridet.

Magára maradt.

A merev kesztyűhöz dörzsölte az ujjvégeit. Az órára nézett – túl hamar –, és elcsüggedt. Még hat perc kellett ahhoz, hogy helyrejöjjön a koponyája, és további harminc, hogy visszakapja a látóidegét.

Tudom fejleszteni a szellemet? – töprengett magában. – Nem adhatok neki több kapacitást, de talán rá tudom venni, hogy menjen végig a hibalistán. Öntanuló rendszer. Reagálnia kellene.

A türelem elméletileg az erősségei közé tartozott. Négy évvel ezelőtt az Arianespace legjobb instruktorainak egyike volt. Kibernetikából adott elő, jóllehet a szakterülete a memórialapkák alacsony gravitációs környezetben, zéró gravitáción és víz alatt, valamint távvezérelt mechákkal történő hegesztése és építése volt. Aztán átszerződött az ESA-hoz, ahol jobb fizetés és jobb tanítványok várták.

Vonnie szeretett a puszta kezével dolgozni. Szeretett szikrát csiholni azokban az emberekben, akik tanulni akartak. Az, hogy mindenkit más módon kellett megközelítenie, érdekessé tette a munkáját. Az ESA tele volt ambiciózus, hiperművelt nőkkel és férfiakkal, akik az egójuk, a tapasztalatuk és az elvárásaik révén komoly kihívások elé állították őt.

– Nem várhatsz addig, amíg képes leszel látni – vitatkozott saját magával. – Máskülönben újra és újra megpróbálja átvenni a hatalmat a szkafander felett. Futtass több hangellenőrzést! Parancsolgass neki! Ha túl izgága lesz, csak kapcsold ki megint!

Hang verődött végig a feketeségen... mintha valahol a távolban összekoccant volna két kő.

Tőlem balra – állapította meg Vonnie.

Leesett egy szikladarab? A rengések és a lavinák rendszeresen megrázták és szétdarabolták ezeket az üregeket. A zaj természetes eredetű is lehetett, de Vonnie tudta, hogy nem az.

Valami közeledett felé.