32

METZLER finom mozdulattal végigsimított Vonnie oldalán, a bordáitól egészen a derekáig, mire Vonnie nekipréselte a testét a férfi testének. Aztán hátrahúzta a fejét, és halkan kuncogott, mert mérhetetlenül jólesett neki az az egyszerű élmény, hogy ők ketten egymáshoz érnek.

Halk, sóvár nevetést hallatott. Hívogatót. Metzler ekkor a háta közepéhez csúsztatta a kezét.

– Ben! – kiabálta a kabinba Frerotte. – Tizenöt másodperc!

– Ó, a pokolba! – morogta Vonnie, mialatt kibontakoztak egymás karjából. Metzler a szemébe nézett, nyilván tudni akarta, hogy jól van-e. Bólintott egyet, és a férfi máris ellépett előle.

Vonnie maradt még egy kicsit, összefonta a karját a keblén, hogy betöltse az üres teret, ami a férfi helyén maradt. És hiába próbált uralkodni magán, szélesen vigyorgott.

A csók furcsa egy valami volt. A legtöbb kultúrában a csókolózás jelentőséggel bír – szeretetet, együttérzést, barátságot fejezett ki –, de a szaporodás egyik trükkjéből származott. A nyálcserével a férfi tesztoszteront adott át a nőnek, ami fokozta a nő bátorságát és nemi vágyát. Az érzelmi összetevő titkát nehezebb volt megfejteni, de talán az odaadás és a birtoklási vágy is szerepet játszott.

A naphalaknak is megvannak a maguk trükkjei – gondolta Vonnie, és igyekezett nyugalmat kényszeríteni magára. Nem feküdt le senkivel azóta, hogy elhagyta a Földet. Az egész teste sajgott és izzott.

Alighanem másként mozgott, mint szokott, mert amikor belépett a kabinba, Ash éles pillantást vetett rá. Vonnie megint vigyorgott anélkül, hogy oka lett volna rá.

– Jelentkezz be! – kérte Frerotte.

Frerotte, Metzler és Ash virtuális állomásokban álltak, mindhármukat holoképekből összerakott fénylő oszlop vette körül. Frerotte már előkészített egy negyedik állomást is. Vonnie belesétált, felvette a hálókesztyűt, majd kimondta a nevét:

– Vonderach. – És ezzel aktiválta az átmeneti fájljait, illetve az alkalmazásait.

A holomezőjére pillantva látta, hogy a személyzet java része csatlakozott. Néhány társukat túlságosan lefoglalta a saját munkája, ők nem jelentek meg. Mindenki más egyenes adásban akarta követni az eseményt.

A 112-es és a 113-as szonda bekúszott egy alagútszakaszba, ami a fölött a járat fölött húzódott, amelyben Tommal találkoztak. Itt a szikla kevésbé volt sűrű, és bőven akadtak benne buborékok. A legtöbbje ferde falú, keskeny üreg volt. A szondák legfeljebb húsz méterre láttak, viszont a radarhullámaik háromszáz méterre elpattogtak. Ott az utolsó járatszakasz egy szakadékba torkollt, ami jókora vakfoltot teremtett.

A naphalak ezen túl bujkáltak. Folyamatosan sikítoztak, a hangjuk egyre erősebb lett.

Vonnie fintorgott. Az igazság az volt, hogy ehhez a világhoz a mechák illettek. Ő maga akkor sem fért volna bele azokba a lyukakba, ha lett volna bátorsága megpróbálni, ráadásul az előzmények ismeretében arra számított, hogy a naphalak nekiesnek a szondáknak. Eddig mindannyian ezt tették.

– Milyen messze van a következő csapatunk? – kérdezte Koebsch.

– A 110-es és a 111-es öt kilométerre vannak – felelte Frerotte. – A 114-es és a 115-ös még messzebb. Nem akarom levenni őket a rácsukról.

Néhány pillanattal később a naphalak megjelentek az alagútban. A radar hármat észlelt, aztán négyet, hetet, nyolcat. Tom és Jill vezették a csapatot. Gyors, vonagló mozdulatokkal haladtak előre, a hangjuk betöltött minden hasadékot.

A 112-es és a 113-as válaszoltak nekik. Ha Pärnits jól gondolkodott, akkor a szondák szívélyes hangnemet használtak, de a naphalak egyre magasabb hangokat bocsátottak ki, míg végül már a 100 000 hertz feletti tartományokban visítoztak. A sikoltásuk csatakiáltás lett.

– És kezdődik – dörmögte Koebsch.

Négy naphal kipördült egy mennyezeti nyílásból, és rátapadtak a szondák feletti mennyezetszakaszra, majd a karjaikat behajlítva, a testüket a kövekről eltolva, ugrásra készen várakoztak. Ez ugyanaz az elrettentő testtartás volt, amit Tom is alkalmazott a lenti alagútban.

– Támadni fognak – jósolta Frerotte.

– Nem, mindig agresszívnak mutatják magukat – tiltakozott Vonnie. – Neked is ezt kellene csinálnod.

– Vonnie-nak igaza van. Rögtönözhetek egy olyan pózt – mondta Metzler, majd a parancsára a 112-es és a 113-as utánozták a naphalakat: maguk alá húzták a karjaikat, és felemelték a testüket, amitől jókora dugattyúkra emlékeztettek.

Még négy naphal bukkant ki egy nyílásból. Tom is közöttük volt. Pillanatok alatt elfoglalták a helyüket a mennyezeten, és ezzel a naphalak teljesen bekerítették a szondákat.

Miután előnyös helyzetbe kerültek, mindkét kvartettből két naphal felemelte két karját. A pedicelláriáikon bonyolult mintázatok hullámoztak.

– Szagokat bocsátanak ki! – kurjantotta izgatottan Metzler. – Frerotte, vedd át a 113-ast! Beszélj hozzájuk! Rá akarom állítani a 112-est a mintaszerzésre és elemzésre.

– Vettem – felelte higgadtan Frerotte, majd mindkét kezét a holomezőjébe dugva új táncba vitte a 113-ast. A szonda ugyanúgy felemelte két karját, mint a naphalak.

– A szagokat nem tudjuk utánozni – jegyezte meg Pärnits. – Rá fognak jönni, hogy valami nem stimmel.

– Azt már tudják, hogy a szondák mások – felelte Vonnie. – Ne fussunk el! Ha megpróbálunk elfutni, biztosan elkapnak. Nézzük meg, mi történik! Beszéljünk hozzájuk!

A szeme sarkából látta, hogy Metzler elmosolyodik egy pillanatra.

Tetszett neki az, amit ő Pärnitsnak mondott? Vonnie arra nem tudott időt szakítani, hogy tanulmányozza a férfi arckifejezését. Most, hogy ilyen közel jutottak a naphalakhoz, minden másodperc egy aranybánya volt. A szondák telemetriáját röntgenadatok, nyelvi algoritmusok töltötték meg, sőt a 112-es elküldte az első vegyelemzés eredményét.

– Húha! – nyögte Metzler, és felnevetett.

Mindenki megigézve bámult. Mindenki le volt nyűgözve, még Koebsch is. A pillanat annyira rendkívüli volt, hogy megfeledkezett magáról és az óvatos természetéről.

– Azt hiszem, elfogadnak minket – suttogta Metzler.

– A számítógépek is így gondolják – tette hozzá Pärnits, és kivilágított tíz adatot a közös mezőben.

Egymásra vetítette négy naphal képét, és kiderült, hogy valamennyien ugyanúgy hullámoztatják a pedicelláriáikat. A mozgás összehúzódást utánzott. Az apró lábacskák előbb kört formáltak, ami egyre zsugorodott, mígnem pont lett belőle.

– Ez alighanem azt jelenti, hogy „gyertek velünk”, vagy azt, hogy „menjünk be” – vélekedett Pärnits.

– Mondd neki, hogy „igen” – javasolta Koebsch.

Frerotte parancsot adott mindkét szondának, hogy tárják szét a karjaikat, és görbítsék vissza a karvégeiket. Metzlerhez hasonlóan ő is mosolygott. Most mindenki hangosan beszélt, és ugyanazt az izgalmat érezte.

Vonnie meghallott egy riadójelzést, és megszólalt:

– Várjatok! Mozog valami ott, ahol a kémeinket hagytuk.

– Jaj, ne! – kiáltott fel Ash.

A következő pillanatban Tom társai záporként zuhogtak a 112-esre és a 113-asra. Az ESA-csapat tagjainak többsége felkiáltott, mintha a teremtmények nem a szondákra csaptak volna le, hanem rájuk.

Csőrök és karok töltötték be a képernyőket. A naphalak felhasították a szondák hamis bőrét, és kitépték a reléket, illetve a szenzorokat. Tom csőre hozzásúrlódott a fémvázhoz. A szörnyű csikorgás hallatán Frerotte gyorsan levette a hangerőt.

– Ne harcoljatok ellenük! – parancsolta kiabálva Koebsch. – Ne harcoljatok!

A naphalak megsemmisítették mindkét szondát. A mechák aluötvözet testét nem tudták még csak megkarcolni vagy behorpasztani sem, de leszakítottak több végtagot, aztán bedugták egy-egy karjukat a nyílásokon. Kitépték a gépezetek belső részeit, még akkor is, amikor az éles peremek megvágták a végtagjaikat, vagy éppen lenyesték a pedicelláriáikat.

Megtartják az így szerzett fémet és műanyagot? – töprengett Vonnie. Mialatt a 113-as leadta az utolsó adását, a képen az látszott, hogy a naphalak az összetört alkatrészek és aluötvözet-darabok köré kerítik a karjaikat.

– Mi történik a kémeinkkel? – vetette fel Metzler, mialatt Vonnie a monitorjait pásztázta a tekintetével.

Minden érzést elfojtott magában, hogy csakis a feladatra koncentrálhasson. Elcsüggedt ugyan, de az igazi meglepetés az volt, hogy a naphalak nyolcvanegy másodpercen át kommunikáltak a szondákkal. És most ismét sokkot okoztak neki.

– A kolóniájuk minden bizonnyal nagyobb, mint eddig hittük – mondta végül.

Annak az üregnek a közelében, ahol a támfal állt, Sue egy új hordát vezetett valahová, a kémek hatótávolságán belül. A csapat tizenhat egyedből állt, közülük tizenketten kőbunkókat szorítottak a testükhöz.

– Hogy lehetnek ennyien? – kérdezte Koebsch. – Azt hittem, nincs elég ennivalójuk.

– Le kell küldenünk pár mechát az óceánba – javasolta Vonnie. – Mi van, ha tele van olyan halakkal, mint amilyet a NASA csapata talált? Talán onnan szerzik be a táplálékuk java részét.

– Az óceán túl messze van – vitatkozott Koebsch. – Napok kellenek ahhoz, hogy felhozzák a kolóniához a halakat.

– Ha lefagyasztják az ennivalót, akkor nem számít.

– De igen, számít – válaszolta Koebsch. – Több kalóriát égetnek el, mint amennyit szereznek, ha átvonszolják a zsákmányt a jégen, és valószínűleg meg kell küzdeniük érte más törzsekkel. Túl magasan vannak az óceán felett ahhoz, hogy hasznát vegyék.

– Kivéve, ha vannak gejzírek és jégmozgások a környéken – szólt közbe Metzler. – Lehet, hogy a kolónia körül a jég tele van megfagyott tengeri élőlényekkel. Talán bányászkodnak, hogy hozzájussanak az ételhez.

– Egy angolnabánya – dünnyögte elgondolkodva Vonnie.

Ez lehet a hiányzó tényező – töprengett magában. – A kitörések és a dagályok talán belepréselik a tengeri élőlényeket a fagyott égboltba, ahol a jég konzerválja őket. Ha a naphalak találnak egy területet, ahol a viharok testekkel szórták tele a jeget, akkor kapnak egy természetes táplálékforrást. Elég lehet nekik évekig, vagy akár több nemzedékre.

Sue csapata az immár ismerős alakzatban hatolt be az üregbe: a fele fent pattogott, a másik fele közvetlenül a padló felett haladt. Végül elrúgták magukat a kövektől, és középen összekeveredtek.

Aztán elugrottak egymástól, és egyéni pályán röppentek tovább. Az a négy naphal, amelyik nem hordozott bunkót, egyfajta centrumként működött. Ide-oda pattogva, pörögve és csapkodva hajtották kifelé a többieket.

Megdöbbentő pontossággal zúzták össze a kémeket, egyetlen jól koordinált csapással megsemmisítettek tizenegy apró mechát. Vonnie azt hitte, hogy nekimennek a többinek is, de leálltak. Erőfeszítések nélkül végeztek tizenegy kémmel, aztán szünetet tartottak, és a többit nem bántották.

– Ez furcsa – mormolta Frerotte. – Ha meg tudták állapítani, hogy a kémeink ott vannak...

– Az emlékezetükbe vésték a falakat! – szólt közbe Metzler. – Ezt csinálták, amikor közösen visongtak. Memorizálták, hogy milyenek a falak, és amikor visszatértek, kiszúrták az eltéréseket. Nézzétek csak! Kinyírták az összes kémet, ami megmozdult azután, hogy elmentek. A 4071-es alig öt centivel csúszott odébb, de azt is elintézték.

Sue csoportjának tagjai összeszedték a kémek maradványait. Néhány szilánkot megettek, aztán felnyalábolták a többit. Lehetségesnek tűnt, hogy később össze fogják hasonlítani ezeket a darabokat azokkal, amiket Tom csapata gyűjtött be a nagyobb szondák körül. De egyelőre Sue csapata az üreg padlóján gyülekezett.

Aztán rázendítettek, és csak sikoltoztak és sikoltoztak. Megint memorizálták a falakat. A közös rituálé egyben figyelmeztetésként is szolgált mindenkinek, aki hallotta őket – a hangok kihívásról és birtoklásról szóltak. Végül a naphalak megfordultak, és belerohantak a sötétségbe.

– Nyilván valamikor felfedeztek egy kémet – vélte Vonnie. – Gyanakodtak, és meg akartak bizonyosodni arról, hogy semmi sem veszélyezteti a támfalukat.

– Hogyan dolgozzák fel ezt az adatmennyiséget? – kérdezte Koebsch. – A falak milliónyi részletből állnak össze. Mesterséges intelligencia nélkül mi nem tudnánk megcsinálni.

– Ők máshogy vannak bedrótozva.

– Nem biztos, hogy annyira okosak, mint hiszed, Von – szólt közbe Dawson.

– Tessék?

– Valaha intelligensek voltak – folytatta Dawson –, ez a vésetekből egyértelműen kiderül. Azok írott történelmi emlékek. Viszont a vésetek tízezer évesek. Ezek a naphalak csupán állatok. Csak az időnket vesztegetjük azzal, hogy beszélni próbálunk velük.