1

VONNIE a szemét lehunyva, a saját lépteinek dobogásától űzve futott. Ez a járat elég szűkös volt ahhoz, hogy minden nesz visszaverődjön a falakról, így zavaros visszhangok között cikázott.

Tudta, hogy a sziklában rések és üregek rejtőznek. Tudta, hogy minden lépésénél megakadhat a lába valamiben.

De csak rohant és rohant.

Az egyik vállával nekiment a falnak, és az ütéstől oldalra tántorodott, aztán elzuhant, és elterült a kőpadozaton. Azonnal feltápászkodott, és a veszélyről megfeledkezve, ösztönösen visszanézett.

A retináján terjengő vérvörös folt elvonta a figyelmét, és elhomályosította a szeme előtt derengő adatokat, így egyet sem tudott elolvasni.

Ennél is rosszabbul érintette az, hogy a sisakja szórványosan sugárzott, mert a műszertömb és pár belső egység javíthatatlanul megrongálódott. Beállított egy terahertzes impulzust, amit hangparanccsal vezérelt, de a szonárja és a kamerája is bedöglött. Mindkettő összevissza aktiválódott, hogy rögtön le is álljon – és a fényszórója ebben a hidegben úgy hatott volna, mintha fáklyát tartott volna a kezében.

Vonnie rácsapta kesztyűs kezét a sisak műszertömbjére, hátha ezzel letompíthatja a sugarat. A lábdobogása miatt nem aggódott. Az egész hold recsegett-ropogott a szeizmikus aktivitástól, rázkódott és repedezett, viszont a meleg elárulhatta őt. A meleg repesztette meg a jeget és a sziklát. Azzal, hogy visszanézett, növelte annak esélyét, hogy nyomot hagy maga után.

Hülye. Hülye.

Sosem akart harcolni. Igen, a gyors mozgású naphalak ragadozók voltak. Izmos testüket majd szétvetette az erő és a csillapíthatatlan agresszió, de a maguk módján gyönyörűek, lenyűgözőek és különösek voltak.

De vajon okosabbak nálam?

A naphalak már kétszer túljártak az eszén. Vonnie sok minden érzett, de elsősorban bánatot. Jobban kellett volna csinálni. Várnia kellett volna, mielőtt megközelíti őket, de hagyta, hogy a büszkesége döntsön helyette.

Alexis Vonderach többféle értelemben is megmaradt kislánynak, holott betöltötte a harminchatot. Egyedülálló volt, rendkívül okos, továbbá túlságosan értett a gépekhez és a matematikához ahhoz, hogy sok barátot szerezzen. Szép sikereket aratott. Egészséges önbizalom dolgozott benne. Hat tizedes eltéréssel illett rá az ESA pszichikai profilja.

És mindez most elszállt. Nem támaszkodhatott másra, csak az ösztöneire, a találgatásra és a megmaradt lendületére.

Ismét nekilódult, és az egyik kezét a puha vulkáni kőzeten húzva haladt tovább. A sisakja fülét a maximális teljesítményre húzta fel, így lármának hallotta a bakancsa alatti ropogást és a kesztyűje felől érkező neszeket. Az erősebb hangok arra utaltak, hogy tőle balra és fent van egy nyílás. Fel tudna mászni benne? Elfordította a fejét, és hallgatózva próbált átjárót keresni.

Hirtelen beleverte az arcát egy kiugró kőbe. Meglepetten hátraugrott, erre a csípőjével ment neki egy másik sziklatömbnek, és elesett, de a páncélzata belsejében biztonságban tudhatta magát.

A felállás komoly megpróbáltatást jelentett, de már vagy százszor végigcsinálta. Ezúttal is sikerült, és folytatta útját.

Vonnie úgy vélte, hogy a naphalak nem képesek kiszagolni a szkafanderének ötvözeteit, de úgy tűnt, a lábnyomainak szagát megérzik. Valahányszor nekiütközött a sziklának vagy a jégnek, por és pára került a levegőbe. Nem lehetett kérdéses, hogy a naphalak kiválóan érzékelik a meleget. Vonnie kilencet megölt egy szakadékban, és egy bányatöltet felrobbantásával fedezte a menekülését. Tűz és füst mögé rejtőzött, ennek ellenére könnyűszerrel követték.

Mi lenne, ha most is ehhez a trükkhöz folyamodna? Talán sikerülne csapdába csalni őket.

Vonnie nem volt katona. Nem képezték ki erőszakos tettekre, és nem is képzelgett ilyenekről soha, legfeljebb néha, a tanszék költségvetési konferenciáin. Furcsának találta, hogy éppen ez az emlék jutott eszébe, de belekapaszkodott, mert tiszta és világos volt. Mindent megadott volna azért, hogy visszatérhessen a régi életébe, a tanítással járó csalódásokhoz és jutalmakhoz, az osztályához és rendetlen íróasztalához.

A kezét a fején tartva nehezen tudta megőrizni az egyensúlyát, és emiatt megint elesett. A bakancsát és a lábszárát keményen nekivágta egy kisebb kőhalomnak. Átmászott egy rakáson, ami omladéknak tűnt. Ijesztően nagy zajt csapott, ugyanakkor a fentről érkező visszhangok legalább tízméteres magasságból verődtek vissza, ami azt jelentette, hogy egy magas üreg veszi körül.

Itt elkaphatom őket – gondolta.

Úgy számította, hogy ha megperzseli a követ, és hamis nyomot hagy, akkor a naphalakra omlaszthatja a ledőlt fal maradékát. Akkor talán feladják. Mert fel kell adniuk, ugye? A szakadékban lezajlott vérfürdő után még kettővel végzett a jégben, és többen megsérültek. Lehet, hogy valóban nem érdeklik őket az ilyen súlyos veszteségek?

Vonnie csupán sejtette, hogy a lények hogyan gondolkodnak. Jóllehet nem látott, ismerte a fény világát. Noha egyedül volt, hitt abban, hogy valaki rátalál.

Aztán az járt a fejében, hogy ez a faj a történelme során soha nem remélhetett semmit. A naphalakban káprázatos életerő munkált, de a remény koncepciójához az kellett volna, hogy lássanak maguk előtt valamiféle jövőt. Érezniük kellett volna, hogy haladnak valamerre.

Sosem ábrándoztak a csillagokról, még kevésbé arról, hogy útra kelnek, és elszöknek erről a fekete, töredezett világról.

Erről az elátkozott világról.

Nem kevesebb mint négy földi szervezet rakta le a felszínre a mecháit, hogy kitermelje az itteni nyersanyagforrásokat. Aztán ideküldtek egy nemzetközi csapatot a tudomány nevében: Kínából, Amerikából és Európából származó, válogatott tudósokat. És Bauman és Lam meghaltak az Első Kapcsolat előtt, egy kőlavina porrá zúzta őket. De mennyiben számított ez?

A kérdés megválaszolása meghaladta Vonnie képességeit. A naphalak létezése mindenkit sokkolt. Az emberiség rég kiderítette, hogy a Mars és a Vénusz meddő, sivár kőgolyók. A SETI rádióteleszkópjai másfél évszázad alatt nem észlelték semmi nyomát annak, hogy létezik egy másik gondolkodó faj a Föld százötven fényéves körzetében.

Az, hogy az emberek ezt a messzeséget fürkészték, ma már csupán rossz viccnek tűnt. A naphalak évezredek óta a Naprendszerben éltek. A legszerencsésebb csodának kellett volna lennie. Olyasminek kellett volna lennie, mint amikor valaki végre hazaér, de Vonnie számára a legdurvább tévedésnek bizonyult az a feltételezés, hogy a naphalak hasonlítanak az emberi lényekhez. Ezekből a teremtményekből a jelek szerint hiányzott a félelem, azt sem tudták, mi az a tétovázás, és Vonnie úgy ítélte meg, hogy pontosan ezért működhet a csapdája.

Úgy döntött, hogy megkockáztatja. Minden ereje elhagyta, és megsebesült. Időre és pihenésre volt szüksége, hogy megpróbálja helyrehozni a sérüléseit, és ismét előnyhöz jusson.

Remélem, nem jönnek utánam – gondolta.

Hamarosan talált egy keskeny párkányt a falon az omlás felett, és felkészült, hogy még több naphalat pusztítson el.