21

EGYETLEN túlélő maradt. Kihúzták a jégből, miután négy napot töltött egyedül a sötétségben. Vér és mocsok borította, a szkafandere megsérült a térdízületeknél és a mellvértnél, de nem úszta meg a kesztyűje és a sisakja sem. A páncélzatra rakódott kőpor és fagyott vízpára földönkívüli volt. Akárcsak az organikus szövetek. Az Europa naphalaiból származott.

A megnyomorított szkafander belsejében vöröslő vér Vonnie saját vére volt.

* * *

– Nem törölheted őt! – tiltakozott Vonnie, mialatt megpróbált felülni a kórházi ágyon.

Koebsch parancsnok a fejét csóválva válaszolt:

– A fájlok többségét érintetlenül hagyjuk.

– Tartozom neki. Megmentette az életemet. Ha törlöd a személyiségét...

– A mesterséges intelligenciád rondán elfajult.

– Az nem az ő hibája, hanem az enyém – vágott vissza Vonnie. A keze megfájdult, amikor az arcához emelte a kommunikációs vizort, ami lehetővé tette, hogy láthassák egymást. Az orvosi részleg nem Koebsch parancsnoki moduljában kapott helyet, hanem egy másikban. Vonnie a halántékára és az arcára tapadó új izomszövetek miatt nem tudta rendesen használni a vizort, de a keze sem volt sokkal jobb állapotban. Az ujjaiban és a csuklójában összesen öt csontot kellett összeragasztani, és ez még a viszonylag jó keze, a jobb keze volt. A balból feldagadt bunkó lett. Máskülönben nem küzdött volna ennyit azért, hogy felüljön.

Amikor végre sikerült, lehullott róla a takaró, így deréktól felfelé meztelenül üldögélt az ágy szélén. Az asztronautáknak meg kellett szokniuk, hogy nem törődhetnek az ilyesmivel az örökösen zsúfolt lakóterekben.

Vonnie talán részben szándékosan eresztette le a vizort, hogy megmutassa a mellét és sérült vállát. Arra számított, hogy a látottak felrázzák a férfit annyira, hogy hallgasson rá. Tiszta és világos bőre, lapos hasa, valamint karcsú és izmos teste még így, sérülésekkel borítva is vonzó látványt nyújtott.

– Engedd meg, hogy segítsek! – kérte. – Lemásoljuk azokat a fájlokat, amelyekre szükséged van, aztán izoláljuk őket.

– Pontosan ezt csináljuk – közölte higgadtan Koebsch.

– De ne töröljétek a többit! – fakadt ki Vonnie. – Lam kínai volt. Az ő országában az emberalapú mesterséges intelligenciák nem illegálisak. Tudom, hogy nem küldhetjük őt vissza a hazájába. Túl sokat tud. De menedéket adhatunk neki magunk között. Rosszat tennénk azzal, ha lebontanánk őt puszta adatokra.

– Ezzel nem értek egyet – jelentette ki Koebsch.

A negyvennyolc éves, szőke hajú férfi ugyanúgy a Földön született, mint Vonnie. Az egyik magas g-s géppel érkezett, öt nappal ezelőtt. Még nem alkalmazkodott az alacsony gravitációhoz. Az arca folyton vörösben úszott. Vonnie emiatt nem tudta megállapítani, hogy sikerült-e zavarba hoznia a férfit, ezért újra megpróbálta.

– Félsz tőle – mondta bólogatva. – Világos... Nincs szükséged törvényességi problémákra, mert épp elég az expedíció irányítása, de Lam bizonyítottan értékes forrás. Ő az egyetlen, aki kommunikált a naphalakkal.

– A naphalak dolga egy másik ügy – felelte Koebsch.

Mint az ESA-csapat többi tagja, ő is azonnal rákapott a névre, amit Vonnie adott a teremtményeknek. A története hatalmas szenzáció lett. A média imádta az odüsszeiája összes részletét, és az elmúlt napok híradásai szerint a legtöbb ember a naphal kifejezést használta, szerte az egész Naprendszerben.

A hírneve biztos alapot és némi befolyást biztosított Vonnie-nak.

– A naphalak dolga az egyetlen, ami számít – mondta, de a férfi nem hagyta, hogy témát váltson.

– Az MI-d megtámadta a diagnosztikánkat – közölte ridegen.

– Az félreértés volt. Hadd beszéljek vele!

– Nem. Te... érzelmileg érintett vagy – válaszolta Koebsch, és látszott rajta, hogy mást is mondana, de visszafogja magát. – Pihenj egy kicsit – tette hozzá aztán –, holnap beszélünk.

– Várj! – kiáltotta Vonnie, de a parancsnok megszakította az összeköttetést.

Vonnie elgondolkodott azon, hogy mit tehetne. Az orvosok egy-egy intravénás kanült szúrtak mindkét karjába, és folyamatosan kapott egyszerű oldatokat, illetve összetett hangulatjavítókat. Mindenesetre, nehezen tudott járni. De nem hagyhatta, hogy a barátja megint meghaljon, még akkor sem, ha az igazi Lam ezt akarta volna.

A szellem túlságosan emberi volt. Megtalálta a belső egyensúlyát, mialatt a szkafanderben lakott. Úgy használta a páncélzatot, mint a saját testét, de miután kimentették őket, kibillent az egyensúlyi állapotból, amikor összekötötték a központi mesterséges intelligenciákkal.

Ez nem jelentette azt, hogy nem kellett megmenteni. Vonnie tudta, hogy a szellem félelmetes szövetséges lehet, és a kettejük között kialakult viszonyon felül volt még egy oka arra, hogy megmentse őt. A személyes kötődésénél sokkal fontosabb volt a naphalakkal való Második Kapcsolat. Vonnie úgy számította, hogy Koebschnek szüksége lesz minden elérhető eszközre, amikor visszamennek a jégbe.

Vonnie kihúzta az ereiből a kanülöket, és felállt, noha sehogyan sem osonhatott ki a leszállóegységből, amelyben az orvos droidok megoperálták a fejét és mindkét kezét. Amint eltávolította a tűket, megszólalt az ágya melletti riasztó.

Pillanatokkal később egy kék kezeslábast viselő fiatal nő lépett be a kabinba. Szeplős orra és nagy, barna szeme ártatlan külsőt kölcsönzött neki, ám ezt a látszatot azonnal eloszlatta, amikor úgy förmedt rá Vonnie-ra, mint egy rendőr:

– Mit művelsz! Feküdj vissza az ágyra!

– Nem lehet – válaszolta Vonnie. – Gondok vannak a szkafanderemmel. Ki akarják nyerni belőle az adatokat, és segítenem kell.

– Pihenned kell, hogy meggyógyulj.

– Jól vagyok – állította Vonnie, azzal elnyomakodott a fiatal nő mellett, majd odabiccentett a következő kabinban álló két férfinak, és tovább sietett.

A leszállóegységnek ebben az alig tizenöt négyzetméteres rekeszében nyolc kabint alakítottak ki, a legtöbbje legfeljebb akkora volt, mint egy falfülke. Mialatt Vonnie átvágott rajtuk, az az érzése támadt, hogy egy acéllabirintusban jár. A zárt környezet a jégre emlékeztette. Hirtelen rádöbbent, hogy csikorgatja a fogát, és elfojtotta a bensőjében ébredező hisztériát. Egyre gyorsabban lépkedett, mígnem elérte a készenléti kabint, a leszállóegység legnagyobb helyiségét.

A fiatal nő mindvégig követte, és most rászólt:

– Állj le! Beszéltünk már arról, hogy milyen traumán estél át. Nem csak testi sérüléseket szenvedtél.

– Koebsch megkért, hogy menjek át – hazudta Vonnie, majd egy másfajta érvvel próbálkozott: – Ez jó lesz terápiának, nem? Le kell foglalnom magam valamivel.

– Igen, azt hiszem – válaszolta a fiatal nő, és intett a mögötte álló férfiaknak.

Az egyikük beleszólt az adóvevőjébe:

– Itt Metzler, a nulla-négyesből.

Vonnie nem törődött vele, kinyitotta az egyik beépített szekrényt. Egy nyomástartó védőöltözet lógott benne. Tizedannyit nyomott, mint az a páncélzat, amit a jégben viselt, de nehezebbnek tűnt. Ez ugyanis magától nem csinált semmit, míg a másik szkafander járt vele, felerősítette minden idegi impulzusát.

– Mi lenne, ha leülnénk egy percre? – javasolta a fiatal nő.

Vonnie nekilátott, hogy felvegye a szkafandert, de a sérült keze miatt lassan boldogult. A közelében három páncélzat lógott láncokon – mintha üres fémóriások sorakoztak volna egymás mellett. Talán belemászott volna az egyikbe, csakhogy a biometriát külön-külön kalibrálták egy bizonyos személyre. Viselhette volna másvalaki szkafanderét, de nehézkesen, és fennállt a veszély, hogy kárt tesz magában.

– Állj már meg! – kérte a fiatal nő. – Ha nem vársz...

– Inkább segíts! – felelte Vonnie, és egyenesen a nő szemébe nézett. – Kérlek! El tudsz vinni a parancsnoki modulhoz, ugye?

A fiatal nő bizonytalanul bólogatott. A háta mögött az egyik férfi behajolt a kabinba, és aggodalmas képet vágott. Vonnie tudta, hogy valamennyien kissé nyugtalanul figyelik őt, és – naphalként gondolkodva – a hátát egyenesre kihúzva állt, mialatt beledugta a kezét a szkafander kar-részébe, közben az állát felszegve önbizalmat sugallt.

– Koebsch hibát követ el – jegyezte meg közben.